Azóta sem láttam senkit úgy mulatni egyedül, mint Suba bácsit, a kályhást. Szépen, csak a maga kedvére.
Amikor a napi munkáját bevégezte – volt belőle elég! –, és egy kis pénzmaghoz is hozzájutott, estefelé beült a Fényesbe. Egyedül ült egy asztalnál. Ha valaki odament hozzá, lekezelt vele, váltottak néhány szót, de széket nem kínált. Az ismerősei jól ismerték ezt a szokását, és tiszteletben tartották az igényét a magányra.
Evett, ivott, és ahogy fogyott a bor, mind gyakrabban lépett ki a konyha felé vezető ajtón.
Csak bort ivott, s azt is csak fehéret. A szürkebarát volt a kedvence, de ha a pénztárcája nem engedte, megfelelt a sima asztali bor is.
Ahogy kezdett a fejébe szállni, azt lehetett észrevenni rajta, hogy motyogni kezdett valamit maga elé. A szomszéd asztaltól figyeltem, mit mondikál.
– Több ház, mint templom. Úgy, úgy. Több ház, mint templom.
Vajon mit jelentenek ezek a szavak? Törtem a fejem, aztán félretéve a tartózkodásomat, odahajoltam a mesterhez.
– Mondja már, bátyám, mit jelent az, amit mond?
– Suba bácsi vagyok, a kályhás – mutatkozott be, pedig jól ismert.
– Isten éltesse! – válaszoltam, és megráztam a felém nyújtott kezét.
– Több ház, mint templom – ismételte meg az előbb magában motyogott kijelentést.
– Miért mondja ezt mindegyre?
– Mert igaz.
– Jó, jó, de mit jelent?
– Nem tudom!
Déjà vu érzésem támadt. A Lánchíd jutott eszembe és Karinthy.
Ahogy haladt előre az idő, Suba bácsi egyre szentimentálisabb hangulatba került, és halkan dúdolni kezdett egy régi dalt. Aztán hirtelen felugrott, és kisietett a konyha irányába.
Már korábban is feltűnt ez a furcsaság. Hová mind járkál oda, ahol csak a személyzet szokott megfordulni? A mellékhelyiség nem arra volt.
Kisompolyogtam én is a konyha előterébe, és megálltam a kiadóablak sarkánál. Kíváncsi voltam, mi történik.
Suba bácsi ott állt az ablak előtt, és egy pénzdarabot nyújtott át a szakácsnőnek.
– Suba bácsinak egy sós uborkát! – mondta csöndesen.
A szakácsnő kistányéron egy kovászos uborkát nyújtott felé. Ő ügyesen elvette, és azon mód, ott helyben meg is ette. Aztán megtörölte a száját, és visszament a terembe.
– Ezt kéri mindig, ha iszik – mondta a szakácsnő, aki közben észrevette, hogy ott állok.
Én is visszatértem a terembe. Suba bácsi csöndesen dudorászott. Kitöltött magának egy pohár bort a kancsóból, komótosan felhörpintette, és máris előbuggyant belőle a következő nóta.
Nem sok idő múlva újból elindult az uborkájáért. Most azonban mintha a léptei is kissé bizonytalanabbak lettek volna.
Megint utána mentem, és megálltam a folyosón, várva a jelenetet.
Minden ugyanúgy zajlott, mint az előbb, csak a mester hangja változott meg. Mondhatnám: galuskás lett.
– Sssssuba bácsinak egy ssssós uborkát… – motyogta.
– Itt van! – nyújtotta át neki a kovászos uborkát a szakácsnő. – Ez az utolsó, ma már nincs több.
– Jó, jó – bólogatott Suba bácsi. – Akár haza is mehetek.
Még volt egy pohárnyi bor a kancsóban. Kitöltötte, és egy hajtásra megitta.
Dünnyögve kezdte a nótát, a szokásos halk hangján:
Megyen már a hajnalcsillag lefelé…
Fejébe nyomta a kalapját, kabátját összehúzta magán, és kilépett a Fényes ajtaján.
Kint sűrű hóesés fogadta. A lépcsők síkosak voltak, de sikerült belekapaszkodnia a korlátba.
– Hoplá, ez sikerült! – dicsérte meg magát, és tovább dudorászott.
A járdát vastagon borította a hó, az úttestet pedig éppen akkor kezdték el letisztítani a hókotrók.
Egy kocsi mégis megcsúszott, felszökött a járdára, és Suba bácsi az angyaloknak dudorászott tovább…
