Fodor Gyöngyi: A hiányzó rész
A tó tükre mozdulatlan volt, mintha visszatartaná a lélegzetét. Anna hosszú percek, talán órák óta bámulta. Azt érezte, az idő elolvad ebben a sűrű, körülölelő csendben, mintha minden lebegne, beleértve őt is. Két nappal korábban érkezett meg a nagyszülei régi házába anélkül, hogy bárkinek szólt volna. Négyszáz kilométert vezetett abba a kis faluba, ahol minden kő a gyermekkorának nyarait rejtette. Senki sem várta. Senki sem kért magyarázatot, hogy minek jött. Csak egy ruhákkal teli sporttáska, néhány könyv, és a régi vázlatfüzete voltak nála. Az, amelyiknek kék vászonborítója volt, és a lapjait foltosra festette a kávé. Úgy érezte, távol kell lennie mindentől: az egyetemtől, a nagyváros zajától, az anyjától, és mindenekelőtt önmagától. Különösen attól a belső hangtól, amely miatt hónapok óta kevésnek érezte magát.
A ház úgy maradt, ahogy öt éve hagyta semmi sem változott, csupán a régies szag uralt mindent, és néhány pókháló jelezte, hogy az eltelt idő alatt is volt némi élet a falai között. Kitárta az ablakokat a fénynek és a friss levegőnek, majd beköltözött a régi szobájába, amelyik a tóra nézett. Az első két nap elég hűvös volt, éjszaka zavaros rémálmok miatt gyakran felébredt. A harmadik éjszakán aztán történt valami. Éjfél volt, amikor zajt hallott odafentről.Talán a szél. Talán egy állat. Felkelt, fogta a zseblámpát, és remegő lábakkal felment a nyikorgó falépcsőn. A szíve a torkában dobogott. Észrevette, hogy a padlásfeljáró ablaka résnyire nyitva van, holott határozottan emlékezett rá, hogy azt is becsukta mielőtt aludni tért. Kitárta a padlásajtót, halvány fényt adott egy pislákoló gyertya, mellette meglátott egy üveget. Odavilágított a zseblámpával. Egy fiatal férfi kuporgott a sarokban régi pokrócok alatt.
– Ki vagy te? – kérdezte Anna, és próbált nem remegni. A férfi lassan megfordult, mint aki semmitől sem fél, mert már mindent elveszítetett. Eléggé ápolatlannak látszott.
– Senki. De ne félj, nem loptam el semmit – felelte.
– Ez az én házam. Én örököltem a nagyszüleimtől – mondta Anna határozottabb hangon.
– Jó, jó, de itt maradhatok ma éjjel? Hideg van odakinn.
A nő nem tudta, miért mondott igent. Talán azért, mert valami ismerős volt a férfi megtört szemében? Talán azért, mert egy pillanatra nem érezte magát egyedül? Sarkon fordult, lement a földszintre, majd visszatért egy darab kenyérrel, egy meleg teával, és egy tiszta takaróval. Jó éjszakát kívánt, majd visszament a szobájába arra számítva, hogy reggel már nem találja ott. Így is volt, de a következő éjjel, és az azutáni éjszakán is a férfi visszajött. Először csendben ült a padláson, hátát a falnak vetve. Nem kért semmit, de hagyott néhány apró nyomot maga után: egy cetlit, amire tollal írt valamit, egy összefirkált fényképet, egy félig leégett gyertyát. A negyedik este azonban megjelent a konyhában, teafiltert tartva a kezében, és kért egy bögre forró vizet, mert fázott. Pár percig csendben ültek, majd a férfi megszólalt.
– Samuele a nevem. De mindenki Samnek hív.
– Anna vagyok.
Nem fogtak kezet. Nem volt rá szükség. Amikor Sam megitta a teát, biccentett, majd visszament a padlásra.
– Miért jössz ide? – kérdezte Anna a következő este, amikor megelőzve a férfit, ő ment fel a padlásra egy csésze forró teával a kezében. Sam felnézett a padlóról.
– Mert te nem teszel fel veszélyes kérdéseket – felelte.
Beszélgetni kezdtek egymással. Egy igazság minden este. Mintha a padlás egy ítélkezés nélküli gyóntatószék lenne.
– Abbahagytam a gitározást. A baleset után – kezdte a beszélgetést Sam a következő este. – A legjobb barátom meghalt a balesetben. Én vezettem az autót, mert ő sokat ivott, de nem tudom, hogy melyikünk volt a részegebb.
Anna nem szólt semmit. Megtanulta felismerni a bűntudatot azok szemében, akik úgy hordozták, mint egy vizes kabátot. Tudta, mit jelent értéktelennek érezni magát.
– Anyám nyolcéves koromban elment. Apám megpróbált egyedül felnevelni, de nem erre termett. Nehezen vette az akadályokat. A te nagyszüleid voltak azok, akik gondoskodtak rólam, gyakran behívtak, amikor az utcán lődörögtem. Mindig volt számomra is tál meleg étel. Néztem, ahogy elkészítik a lekvárt, én megírtam a címkéket és felragasztottam az üvegekre – emlékezett vissza Sam, miközben a tekintete a konyhaszekrényen sorakozó üvegekre vándorolt.
– Én sem tudok már rajzolni – vallotta be Anna.
– Miért?
– Mert valahányszor megpróbálom, úgy érzem, mintha elárulnék valamit. Vagy valakit – válaszolta lesütött tekintettel.
Egymásra néztek. Két űr, amelyek felismerték egymást ezekből a félmondatokból, a visszatartott lélegzetekből. Valami kezdett megváltozni közöttük.
Egyik este Sam nem érkezett meg. Anna várt, fel-alá járkált, százszor kinyitotta és becsukta az ajtót. Semmi. Az éjszaka csendje mélyebbnek, fenyegetőbbnek tűnt. Esténként Anna felment a padlásra, ott maradt a régi matracon ülve abban a reményben, hogy Sam megjelenik. Egyre mélyebb csalódást érzett. Eltelt egy hét nélküle. Aztán elment a falusi boltba friss kenyeret venni, s hazafelé jövet meglátta a férfit a tóparti mólón ülve, feldagadt arccal, tompa tekintettel. Áradt belőle az alkohol szaga. Anna arra gondolt, biztosan annyira kiütötte magát esténként, hogy azt sem tudta, hol van.
– Tudtam, hogy ez túl sok, hogy nem szabadna ennyit – mondta Sam anélkül, hogy ránézett volna. A nő leült melléje, nem szólt, a tó szelíd hullámait nézte. – Az élet fáj.
– Igen, időnként fáj, de máskor elviselhető, és megint máskor lehet akár csodaszép is. Nem akarom, hogy tökéletes légy!
Egymásra néztek, ujjaik súrlódtak, s ez abban a pillanatban sokkal többet ért, mint egy bizonytalan csók.
Attól a naptól kezdve Sam változni kezdett. Lassan. Nehezen. Józan volt, botladozott a saját hallgatásában, de minden nap egy kicsit jobban kibontakozott a nő társaságában, s Anna mindezt látva megkérte, ezentúl ne az ablakon másszon be a házba, inkább használja a bejárati ajtót. Másnap Sam egy poros gitárt hozott magával.
– Neked írtam ezt. Soha többé nem fogom eljátszani, de ma este igen.
A dal egyszerű volt. Lágy dallam, a szavak szélről, könnyekről, és a sötétben összekulcsolt kezekről szóltak. Anna meghatódott, alig tudta visszatartani a könnyeit, majd elmosolyodott, mert hónapok óta először otthon érezte magát.
Egy évvel később a ház megváltozott. A 12-es Menedék nevet kapta, mert tizenkettő lépcsőfok vezetett a padlásra. Sam gitározni és sakkozni tanította a nehézségekkel küzdő gyerekeket, Anna nyitott egy kis közösségi helyiséget könyvtárral, olvasósarokkal, társasjátékkal, rajzolni és kötni tanította az érdeklődőket. A kertben felálítottak egy üvegházat az álmoknak és a bazsalikom termesztésének.
Egy téli estén, miközben lassan hullott a hó, Anna könyveket rendezgetett egy polcon, Sam hátulról csendben figyelte, az ajtófélfának támaszkodva.
– Te vagy az a részem, ami hiányzott – suttogta Sam alig hallhatóan, Anna azonban így is meghallotta, és mosolyogva elindult feléje.
– Te vagy az, akit soha nem mertem elképzelni sem. Örülök neked! Nagyon szeretlek, Sam!
– Én is nagyon szeretlek – mondta a férfi, s átölelte Annát, majd hosszú csókban forrtak össze, miközben a tó tükre visszatükrözte a 12-es Menedék nevű ház meleg fényét.
.