Valami sötét helyiségben ébredtem. Szinte az orromig sem láttam el. Mozdulni akartam, de kezeim-lábaim összebilincselve csilingeltek azon a vasszéken, ahova valakik kikötöztek.
A levegőben pállott izzadságszag terjengett, ami már mardosta az orromat. Nem, ez nem lehettem én. Nekem nincs is ilyen bűzöm, még egy tizenkét órás műszak után sem. De, akkor honnan ered? Ki bűzlik ennyire?
Ezek a rohadt kötelékek már annyira szorították a csuklómat, hogy elzsibbadt a kézfejem. Erőlködtem, hátha lazíthatok rajtuk, vagy esetleg sikerül megszabadulnom tőlük, de semmi.
– Haló! Valaki! – ordítottam, számomra is meglepően fojtott hangon.
Hirtelen a sötétség kattant egyet, és előttem alig másfél méterre vakító fény gyulladt. Hunyorogva próbáltam belenézni a fényáradatba, de egyszerűen nem ment, annyira elvakított. Viszont arra jó volt, hogy legalább megtudjam, hol vagyok: nagyjából akkora helyiség, mint a saját tulajdon szobám. Széle-hossza körülbelül hatszor négy méter, alacsony belmagasság, a sarokban egy kisebb asztal, és ennyi. Semmi más.
– Halló! Valaki! – kiáltoztam tovább, hangom némileg erősödött, és a fényáradat mintha gyengült volna a szavaimra.
Igen, határozottan gyengült. Egy téglalap formájú ablak körvonalai rajzolódtak ki, és ekkor figyeltem fel a mellette lévő ajtóra. Szívem úgy kalapált, mint kilencéves koromban, amikor valamelyik Rémálom az Elm utcában filmet néztük, és a bátyám röhögött rajtam, hogy mennyire betojtam. Homlokomról jéghideg verejtékcseppek patakzottak lefelé, és amikor árnyékok mozdultak a már alig fénylő ablak másik oldalán, rájöttem, hogy ez a rothadt bűz valóban tőlem ered. Ez a félelem kesernyés bűze.
– Maguk! Segítség! – ordítottam, immár torkomszakadtából. – Látom magukat! Hallják?
És mint kiderült, hallották. Valami szirénaszerűség harsant fel egy pillanatra, mint amikor egy kvízműsort vetítenek a tévében, és az egyik játékos megnyomja az előtte lévő piros gombot, mert szentül meg van róla győződve, hogy tudja a helyes választ. Az ajtó váratlanul kivágódott, és megjelentek: fekete öltönyös, napszemüveget viselő alakok özönlöttek befelé. Csak kapkodtam a fejemet közöttük, de a történet nem így és nem ekkor kezdődött.
Csodálatos hétfő reggelre ébredtem. Motiváltan, tele energiával pattantam ki az ágyból kereken öt órakor. Nem kellett a szundit nyomogatnom, nem káromkodtam az újbóli hétkezdés miatt. A múlt hét eseményei száz százalékos önbizalmat ajándékoztak számomra. A frissen jött előléptetésem, ami kétszeres fizetéssel párosult, minden gondomat tovalibbentette a távoli messzeségbe.
Kedvenc nótáimat hallgattam, miközben megreggeliztem, elfogyasztottam dupla eszpresszómat, majd olyat tettem, amit nem szoktam. Most kivételesen nem érdekelt a házsártos szomszédság; amíg beálltam a zuhany alá, teljesen feltekertem a hangerőt, így tisztán hallhattam James Hetfield hangját, amint a világba üvölti a Master of Puppets refrénjét. A világ az enyém lett. Végre elkezdhettem tervezni. A távoli képek, amikről egészen eddig csak álmodoztam, végre oly közelinek tűntek, mint a tusfürdőm a csempére rögzített tartóján. Kikerültem végre a gyárban a robotrészről, felajánlották, és két kézzel markoltam meg az irodai állást a szállításvezetőknél, ami egyben művezetői pozíciót is jelentett. Egy műszak, nyolc teljes óra! Álmaim melója!
Fél hetet mutatott az óra, mire felöltöztem, összekészítettem az aznapi munkadokumentumaimat, amiket hétvégén egytől egyig tüzetesen áttanulmányoztam már. A szomszédok még mindig nem dörömböltek a hangos zene miatt, így teljes nyugalomban, boldogsággal telve léptem ki az ajtómon.
A munkahelyem alig három utcányira várt rám, így úgy határoztam, hogy ez az új kezdet napja legyen az egészségé. Öreg kocsimat pihenni hagytam a parkolóban, és gyalogszerrel indultam el. Ezen a kora nyári reggelen a madarak még hangosabban csivitelték fülbemászó dallamukat, mintha engem akarnának üdvözölni. A világ ragyogott körülöttem. Még a járókelők is csupamosoly arckifejezéssel haladtak ügyes-bajos dolgaikra. A megállóban az öreg Géza bácsi sem zsörtölődött, mert ismét sokadik perce várakozik a helyijáratra, ami őszerinte napról napra egyre többet késik. Ráncos arcára még valami mosolyszerűség is kerekedett, ahogyan egy dajerolt hajú nénikével diskurált. A vén kujon, gondoltam magamban. Ennyi kellett csak számára. Egy jó asszony, és semmi más.
Reggelimet már évek óta ugyanabban a kis sarki boltocskában vásároltam olyankor, amikor otthon nem készítettem össze magamnak. Nos, ez a mai napon elmaradt, így beugrottam Marika nénihez, aki már széles mosollyal üdvözölt.
– Ej, de ki van virulva valaki! Hát szép jó reggelt, Tamáskám!
– Szép reggelt, Marika néni! – viszonoztam kedvességét. – Szeretnék abból az ínyenc szendvicséből elvinni – gyors fejszámolás kellett a fizikai munka megszűnése miatt –, egy hat darabot, legyen kedves!
– Csak nem diétázol? – kérdezte döbbent mosollyal, miközben elkezdte összepakolni az alufóliába csomagolt szendvicseket.
– Nem, drága! – kiáltottam neki a sorok közül, miközben összeszedegettem a colámat, meg a desszertnek szánt csokoládékat.
Kis piros köténykéje csakúgy lebegett a korához képest karcsú teste körül, valahogy a gesztusai is fiatalosabbnak tűntek. Letettem a colát és a három Hyper csokoládét a pultra, és ekkor úgy simogatott meg Marika néni parfümjének az illata, mint egy lágy, édes fuvallat. Gömbölyű szemüvege mögött ragyogtak mezőzöld szemei, arcán olyan huncut kifejezés csücsült, amit tőle még sohasem láttam.
– Nagyon csinosnak tetszik lenni ma, drága Marika néni! – dicsértem meg csupa kedvességgel, mire az a kis ráncos pofika elvörösödött.
– Hát van is miért, Tamáskám! – válaszolta, és büszkén kihúzta magát.
– Na! Mi jó történt, drága? – érdeklődtem tovább, és a kedves Marika mama a pulton lévő kaparós sorsjegyek felé biccentett, majd még szélesebben elmosolyodott.
– Csak nem? – kérdeztem izgatottan, és büszke bólogatásából kiderült, hogy sikerrel járt.
– Végre rendbe rakhatom a házat, Tamáskám, és ahogy számolgattam, még marad is valamennyi! – folytatta boldogsággal telve, majd ujjai ösztönösen a pénztár gombsora felé vándoroltak, de félúton megálltak a levegőben. Furcsa, hízelgő szemekkel nézett engem. – De nálad is történt valami, fiacskám. Nagyon ki vagy virulva.
– Ennyire látszik, drága?
Mezőzöld szeme furcsa sunyisággal csillant a lencsék mögött.
– Csak nem egy csaj? – kérdezte, derekát kissé meglibbentve közben.
Elnevettem magam; mindig volt valami csak Marika nénire jellemző báj, amikor bohóckodott.
– Nem, drága! – válaszoltam nevetgélve. – Annál sokkal, de sokkal jobb dolog történt velem.
Marika néni kissé bohókás morcossággal keresztbe fonta a karjait.
– No de, Tamás! Mi lehet fontosabb egy friss, fiatal menyecskénél?
Próbált komolynak tűnni, de szája meg-megremegett, nehezen tudta visszafojtani a nevetést. Én viszont majdhogynem röhögtem, ugyanis ezzel az állításával vitatkozhattam volna, de a drága boltos néni mögött lévő óra szerint indulnom kellett, hogy el ne késsek rögtön a legelső napomon. Pedig szívesen diskuráltam volna még vele, ugyanis még jobban feldobta a reggelemet, mint máskor.
– Irodai munkát kaptam, ami nagyon nagy előrelépést jelent számomra –válaszoltam kedvesen.
– Na! Ez tényleg örömhír! Így már érthető, miért vagy ennyire kivirulva. – Láthatta, ahogy a karórámat vizslatom, ugyanis nekiállt bepötyögni a termékeket. – Igen, emlékszem is, hogy jó múltkor említetted, hogy pályáztál arra az irodai állásra! Nem fűztél hozzá sok reményt, arra is emlékszem! De, látod fiam! Aki becsületes és szorgalmas, mint amilyen te is vagy, az mindig elnyeri a jutalmát! Igazán örülök, hogy sikerrel jártál! Remélem szerencséd lesz!
– Én is – vetettem közbe kissé félszegen.
– Nos! – A gomb hangos csattanással dobta ki a képernyőre a végösszeget. – Kettőezernégyszáz forint lesz! No, de várj csak te kis csibész! – Vártam a már félig nyitott tárcámmal. – Még egy rejtélyt megoldottam! Akkor ezért csökkentetted a szendvicsadagot!
Hangosan nevettünk ezen a meglátáson, de annyira, hogy igencsak nehezen tudtam előhúzni a tárcámból a bankjegyeket, de azért közben fél szemmel elkaptam, ahogy az öregasszony nagy vihorászva odacsúsztat a reggelimhez még egy csokoládét.
– A sikeres kezdéshez – mondta kedvesen, és mellé még kacsintott is egyet.
Megköszöntem illedelmesen, miután átnyújtottam a pénzt, majd további szép napot kívánva távoztam. Örültem a boldogságának. Évek óta minden nyitás előtt lekapart egy kaparós sorsjegyet. Hirtelen nem is tudtam, hány éve űzi már ezt a tevékenységét, de minden áldott alkalommal, amikor tanúja lehettem a reménybe vetett hitének, ugyanazt mondogatta:
– Na, majd ma, Tamás!
És az a ma végre elérkezett. Örülök, hogy örült. Megérdemelte.
Az utca végéről már egy teljesen más világ kezdődött. Sokan úgy nevezték ezt a külvárosi részt, hogy robotföld. Gyárak, gyárak hátán. Hatalmas kémények koromfekete füstöt eregetnek, nem törődve egy fikarcnyit sem a drága környezettel, ami oly régóta életet biztosít számunkra. Hál istennek az én kis robotföldem nem tartozott a koromokádókhoz, és a gyártenger végtelenjének legelején helyezkezdett el az a szürke épületkomplexum, ahol immár hét teljes éve gályáztam. Az első négy évet egy műszakban, a maradékot kétszer tizenkét órában. És most mindennek vége!
Lelki szemeim előtt nyugodalmas képek lebegtek, miközben pirosat kaptam a zebrán. Sikerek, boldog pillanatok követték egymást, és talán az is elkövetkezik idővel, amire Marika mama annyira célozgatni próbált a kecses csípőringásával.
A kettes műszakból pont reggel ment haza az a Mészáros Ivett, akivel már egy jó ideje kerülgettük egymást, csak eddig valamiért egyikünk sem mert nyitni a másik felé. Pedig még a hülye is látta, hogy a fülledt üzemi levegő csakúgy vibrál közöttünk. Ezt onnan tudom szinte biztosan, hogy még a Gaál Ottónak is feltűnt, aki a harminchét évével szinte száz százalék, hogy nem érintkezett még egy nővel sem. Annyiszor unszolt, hogy startoljak rá – szavajárása szerint – arra a szőke menyecskére, hogy megszámolni sem lehet. Pláne, mikor szegény Ivett elejtette a kávéját az automata előtt, mert Ottó szerint képtelen volt kiszállni a szemeimből. Mondjuk, akkor tényleg ott lett volna az alkalom, de a bennem lappangó félelem erősebbnek bizonyult a vágynál, így mielőtt odaugorhattam volna segíteni, addigra legkedvesebb barátnője már megelőzött. De a szemkontaktus ezután sem szűnt meg, egészen addig, amíg sajnálkozás és kedves szavak kíséretében ki nem invitálta Ivettet a dohányzóba.
Reménykedtem, hogy ezután már több időm lesz, és végre összekaparom minden mélyre rejtőzött bátorságomat, és elhívom randizni. Pláne, hogy a szabadságért is hozzám kell majd fordulnia.
Marika néni csokiját a zsebembe dugtam, hogy majd menetközben megeszem. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy nem csupán a csokiról, hanem az időközben zöldre váltott lámpáról is megfeledkeztem; csak akkor eszméltem fel, amikor már villogva jelezte, hogy nemsokára ismét pirosra vált. Mellőlem már mindenki átkelt, így én is hamar átrohantam, majd kissé gyorsabbra vettem a lépteimet. Mondjuk, nem értettem, miért, ugyanis még így is korán voltam, szerintem csak a megszokás vezérelte lépteim sebességét. Menet közben megbontottam a csokit, és szájüregemet igen hamar elöntötte a vaníliás mogyoró lágy, kellemes egyvelege. Szinte borsódzott a hátam; Marika mama eltalálta az ízlésemnek legmegfelelőbbet!
Az izgalom lépésről lépésre egyre jobban hatalmába kerített, ahogy az épület falai növekedtek előttem, de az önbizalmamat egy cseppet sem rombolta. Minden kezdet nehéz! Ez a mondás minden esetben igaz, viszont a hét évem alatt jó rálátásom nyílt a különböző munkakörökre – elődöm, egyben egyik kedves barátom révén erre is –, és felkészültem a hétvégén szinte százszázalékosan a kezdésre.
Langyos reggeli szellő cirógatta a fákat, a madarak a lombjaikon csicseregtek, mintha csak egészen idáig kísértek volna. Órámra néztem, majd megálltam, hogy nyugodtan be tudjam fejezni a csokoládét, és egy kis időt eltölthessek még a levegőn, mielőtt megkezdem a munkát. Tiszta rálátásom nyílt az első emeleten lévő irodám ablakára, melynek üvegét olyan csodálatosan csillogtatta a napfény, hogy szinte öröm volt nézni. Rám várt! Egyedül csak rám!
Általában lassan eszem, szeretem kiélvezni az ízeket. Sokszor a fél órás szünet is kevésnek bizonyul, ám most próbáltam némi tempót erőltetni a rágás-nyelés folyamatokra. Szerettem volna már bent lenni, elfoglalni a helyemet, kipakolni, nekilátni a feladataimnak. Annyira akartam, hogy majdnem félrenyeltem, előtte meg éppen hogy sikerült megfékeznem az állkapcsomat, hogy lyukasztóként meg ne lékelje a nyelvemet. Az utolsó harapással már elindultam a csokipapírral a kuka felé, majd odaérve a tárolóba helyeztem, ám a szél egy pillanatra feltámadt, és kisodorta belőle. Érdeklődve néztem, ahogy sebesen viszi magával egyenesen felfelé a zöldellő tölgyfa lombjai közé, de az utolsó pillanatban kikerüli, majd a panelházak felé sodródik át az úttesten.
És ekkor a tarkómra valami éles fájdalom sújtott, és az utolsó falat igen nagy valószínűséggel rágatlanul gurgulázott lefelé a gyomromba.
Éreztem azt a kínzó görcsöt a tarkómban, és az öltönyös alakok úgy álltak körülöttem, mintha valami szigorúan őrzött gyilkos lennék. Parfümkeverék vegyült egybe a pállott izzadságszagommal, valamiféle undorítóan vadonatúj illatkeveréket létrehozva, és ahogy reszketve felnéztem rájuk, merev tekintetükkel mintha egyenként ütlegeltek volna.
Négyen voltak. A sarokból élesen felcsikordult az asztal, nem láttam, csak hallottam, hogy pont előttem, az őrfal mögött fékez. Az ötödik rántotta oda, és amikor a sorfal feloszlott, akkor megláttam a hatodikat, aki egy jegyzetfüzettel a kezében az ajtóban strázsált. Az ablak másik felén két árnykép zizgett; a hetedik és a nyolcadik.
Hirtelen megmozdult alattam a szék; egy erős rúgás az asztalhoz taszított, de úgy, hogy majdnem lefejeltem a lapját.
– Ké…kérem! – dadogtam, ám hirtelen egy erős kéz az asztalra csapott.
– Itt kérni csak nekünk lehet! – ordította egy tagbaszakadt, ránézésre több mint két méter magas, de szinte ugyanolyan széles öltönyös. Hangja akár egy hatalmas mennydörgés. – Kovács Tamás! Magát az egyik legsúlyosabb bűncselekmény elkövetésén értük tetten!
Az ajtó résnyire tárult, és a jegyzettömbösnek egy széket nyújtottak be, majd az a mennydörgés felé tolta. A szék csikorogva pont akkor ért hatalmas ülepe alá, amikor kellett.
– Szóval! Elismeri? – ordította, szájából nyálcsóvák repdestek szerteszét.
Szemeim ide-oda ugráltak az asztalt körbeálló öltönyökön.
– Válaszoljon!!!
Hangja összevissza pattogott a falak között, és mintha egyszerre négy különböző irányból kólintott volna fejbe. Úgy összehúztam magam, mintha hirtelen törpe méretre zsugorodtam volna. Erre egy igencsak erős kéz elkapta a pólómat, és egy laza, ámde kíméletlen mozdulattal visszahúzott az előző méretemre. Mennydörgés lehúzta napszemüvegét, éjfekete szemeiben egy szemernyi jóindulat sem csillant. Nyeltem egyet, de mintha az utolsó falat csokoládé megakadt volna valahol a torkom és a gyomrom között valamiben.
– Fo-fogalmam sincs, miről beszél – dadogtam, miközben ismét húztam össze magam, felkészülve egy esetleges ütésre vagy bármiféle testi erőszakra.
– Á, szóval így állunk? – Mennydörgés hangtónusa élesebben sújtott. – Akkor ezt mivel magyarázza? – Zakója zsebébe nyúlt és egy közepes méretű, átlátszó műanyagzacskót húzott elő. Rögtön felismertem. Már azelőtt tudtam, hogy ez egy ilyen bizonyítékzacskó, még mielőtt elém dobta volna az asztalra. – Ismerős, Kovács úr?
Behatóan szemügyre vettem, mielőtt válaszoltam volna.
– Hát ez egy csokoládés papír, egy zacskóban – nyögtem ki fojtott hangon, meglepetésemre mellőzve a dadogást.
Mennydörgés mennydörögve röhögte el magát, majd éjsötét, rémisztő tekintete végigszaladt társain, akik mereven álltak és figyeltek.
– Halljátok? – rikácsolta. – Ez csak egy csokoládéspapír! – Az asztalra csapott újfent, mely akkorát ugrott, hogy a zacskó leszállt róla. Az egyik öltönyös röptében elkapta és visszarakta.
– Néz… – Ismét kissé bedadogtam. – Nézzék. Kérem, árulják el, hol vagyok, és hogy mi folyik itt. Semmit sem értek ebből az egészből.
Kérdésem úgy festett, nem tett jó benyomást, ugyanis ökölbe szorult keze egyre jobban remegni kezdett, és ahogy elkaptam azt a fekete szempárt, az egyre jobban vörösödő tarfejét, homloka közepén a hevesen lüktető, ujjnyi vastag eret, szinte biztosan tudtam, hogy egy akkora villám fog belém vágni, amekkorát még senki sem látott.
Ám az ököl hirtelen kiengedett, majd ismét zakója zsebébe vándorolt; reszketeg arccal bámultam, hogy miféle kínzóeszköz ugrik ki onnan, de mennydörgés csak egy fekete dobozt húzott elő, felpattintotta, és egy koromfekete, ceruzanagyságú rudat húzott ki belőle, majd vékony ajkai közé illesztette. Ez a feketeség nagyon megy itt, ezt már sikerült megértenem még ebben a halálrémült állapotban is. A mellette álló azonnal közelebb hajolt, és meggyújtotta a cigarettát. Megcsapott az édeskés szag, ami még a legízesebb cigire sem hasonlított. Hatalmasat szívott, hosszasan lent tartotta, majd az egész füstöt az arcomba fújta. Bármerre is forgattam a fejemet, akkor sem tudtam belélegezni az ennél valamivel kevésbé mardosó új parfümkeveréket, így akaratlanul is köhögni kezdtem. A harmincöt évem alatt egyetlen szálat se szívtam el soha.
A füst lassan szétterült a helyiségben, és ezen keresztül is elmerülhettem ismét az éjfekete szemekben, amik mintha egy cseppet nyugodtabban meredtek volna rám. Kinyújtotta kezét, majd a másik oldalsó társa egy fehér paksamétát adott neki, és az asztalra helyezett egy hamutartót. Beleszívott még egy hosszat a fekete cigibe, ezt is az arcomba fújta, de már jobban viseltem, majd ajkaival összeszorította a koporsószeget, és hunyorogva lapozgatni kezdte a papírokat.
– Kovács Tamás. A mai nap reggelén tetten értük, méghozzá hét óra harminc perckor, Budapest, Parksétány negyvenhatodik száma előtt! – A cigaretta kissé lefojtotta szavait, de így is érthető maradt. – Elvégeztük a szükséges DNS-analízist, és a begyűjtött ujjlenyomatok alapján tagadhatatlan a bűne! – A dokumentum hirtelen megmeredt a kezében, a füstgomolyag mögül a fekete szempár még alattomosabban meredt rám. – Szóval, elismeri? – Tartott egy kis szünetet, miközben szippantott egyet. – Vagy, tagadja?
Értetlenül csóváltam a fejem, beszélni akartam, de ádámcsutkám üresen mocorgott a torkomban.
– Válaszoljon! – Mennydörgés ismét kegyetlenül lesújtott, még a cigaretta is kirepült a szájából egyenesen a padlóra. Az egyik társa hajolt le érte, majd nyomta el a hamutartóban.
Az a bizonyos ér még jobban kiduzzadt, és szemem sarkából láttam az emelkedő karját, de nem vártam meg a végét.
– Nézzék! – Hangom hirtelen feltámadt, amit döbbent tekintetek fogadtak. – Nem tudok mit elismerni, ha nem tudom, hogy milyen bűnt követtem el! – Úgy ordítottam, hogy az egyik öltönyös egy fél lépést hátrált, viszont mennydörgés kissé elmosolyodott. Erecskéje visszább húzódott, képére valamiféle kíváncsiság ült ki.
Ziháltam, mintha ettől a két teljes torokból érkező mondattól teljesen kimerültem volna. Mondjuk, úgy is éreztem magam. Az ajtóban álló szorgosan körmölt; a ceruza sercegése és az egész groteszk miliő egyre jobban irritált.
– Szóval… ha lennének szívesek elmagyarázni, mi a fene is folyik itt, akkor együttműködőbb lehetnék.
Élesen nyivákolt a szék, ahogy mennydörgés felemelkedett, és a bal szélső falhoz sétált, ahol egy vetítővászon volt kifeszítve, amit egészen eddig észre sem vettem. Megállt mellette, majd ordított:
– Képet!
Az ablak felé nézett mindeközben, így sejtettem, hogy a két árnynak címezte a parancsot. Tőlem jobbra a mennyezetre egy apró vetítőt rögzítettek, mely hirtelen életre keltette a vásznat.
Akár egy huszadik század eleji némafilm; zsúfolt utca, autók színkavalkádja. Szinte azonnal felismertem az utcát, majd a távolban megláttam a munkahelyemet, ahova nem sikerült beérnem. Ezután kiszúrtam Marika néni boltját, ahol pont nyílt az ajtó, és én pont távoztam a reggelimmel a kezemben. Immár nézőként éltem újra a reggellemet. Újra ráförmedtem a szabálytalanul közlekedő biciklisre. Ismét láthattam az egyik fiatal srác nyálcsorgó tekintetét, ahogy a mellette elhaladó csinos, hosszúlábú leányzót levetkőzteti a szemeivel. Szinte láttam a már több mint valószínű szertefoszlott gondolataimat a zebrán ácsorogva. Azt is, hogy majdnem lekéstem a zöldet. Amikor a csoki előkerült, az egyik öltönyös hangosan köhintett egyet mellettem, majd mikor a kukába helyeztem a csomagot, a kép hirtelen kimerevedett, és mennydörgés vaskos ujja rámeredt a Hyper zacskóra.
– Hát, ez az! Tagadhatatlan! – szólalt meg fennhangon. – Teljes lebukás!
Mindenki egyetértően bólintott, még a két árny is az ablak túloldalán. A felvétel ezután folytatódott, de már nem engem mutatott, nem is az utcai életet, hanem, mintha egy miniatűr kamerát szereltek volna a papírra, annak követte az útvonalát. A lombok rikítóan zöldelltek előtte, még az egyik kis énekesmadár tarkabarka fejecskéje is felbukkant. Ezután irányt váltott, a hatalmas tízemeletesek táncot lejtettek előtte. Lebukott, majdnem elütötte egy piros kocsi, de a menetszél feljebb kapta, majd egy kukáskocsi mellett suhant tovább. Tisztán láttam a sofőr unott arcát, ahogy a szája sarkában egy fogpiszkálót mozgat.
És ez a légi felvétel így ment egészen addig, amíg kikerülte a paneltömböket, átrepült a parkon, a múzeum palái felett ingadozott, szemmel követte egy darabon egy siklórepülésben zuhanó sólyom csodálatos mozgását, majd valahol a városban egy járdára nem zuhant. És ekkor a felvétel felgyorsult. Árnyékok suhantak el a papír körül, a kép néha megrángott, mintha dideregne, és hirtelen elsötétült minden. A felvétel a végéhez ért.
– Láthatta. – Foglalt ismét helyet mennydörgés, majd egy újabb cigarettát helyezett a szájába. Társa tűzzel kínálta, ismét egy hosszú szippantás, majd az összes füstöt rám fújta, de már nem érdekelt.
– Igen. Láttam, milyen szépen repült az a darab papír – válaszoltam kissé hanyagul, mire az eddigieknél jóval nagyobbat csapott az asztalra, ami szinte már majdnem összeszakadt.
– Szállt? Szépen??? – ordította, hangjába gusztustalan gúny költözött.
Úgy ugrott fel, hogy a szék felborult mögötte, majd olyan közel hajolt hozzám az asztalon keresztül, hogy az orrunk szinte összeért. Éreztem a belőle áradó kíméletlen forróságot, és a zakója hajtókáján egy pillanatra megcsillant egy gömbölyű fémtárgy, ami elvonta a figyelmemet.
– Globális katasztrófa lehetett volna, ha mi nem tüntetjük el onnan azt a fegyvert! – Kesernyés szájszaga erősen marta az orromat. – Tudja ön, mit tett? – Ingattam a fejemet, orrom hegyét már csiklandozta a rázúduló nyálfröccs. – Elszabadított egy olyan veszélyforrást, amely igen rövid idő alatt elpusztíthatta volna nem csupán ezt a csodálatos fővárost, hanem az egész országot, sőt az egész világot!
– Egy… egy csokipapír? – dadogtam, mire megláttam az éjfekete szemekben a még annál is feketébb, szinte lüktető pupillákat.
Merev tekintettel, igen élénken bólogatott.
– Már megkörnyékezte egy hatalmas csatornapatkány, Kovács úr! – hörögte tovább. – Tudja ön, mi lett volna, ha leviszi a csatornába, és megeszi azt a vegyszerrel itatott fémet? Tudja??? – Próbáltam elhúzni a fejemet, de valamelyik öltönyös folyamatosan visszafordította. – Ha nem szedjük össze, az a jószág igen hamar újabb fertőzött jószágokat hoz a világra! Amilyen szapora egy állatfaj, igencsak hamar kitörnének a csatornából, és ellepnének mindent a hatalmasra duzzadt, génmanipulált patkányok! Tudja ezt??? Tisztában van vele???
Láttam, ahogy egy kéz a vállára helyezkedik, majd húzza visszafelé, mielőtt teljesen rám vetné magát.
Mennydörgés úgy fortyogott, mint egy kitörni készülő vulkán, ahogy visszatelepedett a székébe. Megigazította gallérját, hevesen fújtatott, és ekkor ismét megcsillant a jelvény. Társai nem viseltek, ezt hamar kiszúrtam, miután egy gyors futópillantást vetettem rájuk. LV. Mi a fene lehet ez?
– A város holnap fogadja a Nemzetközi Valutalap delegációját, Kovács úr! – folytatta, majd egy pillanatra döbbenten kereste az iménti cigijét, majd hamar orvosolta a hiányt. Gyújtás, szippant, kifúj. – Képzelje el, mi lenne, ha meglátnák azt a papírt ott a földön. Ha nem a patkány fedezi fel, hanem ők! Azt hinnék, itt anarchia uralkodik! Totális káosz! Fejetlenség! Maga miatt nem kapnánk hitelt! Bedőlne a forint! Csődbe menne az ország! Belegondolt már ebbe?
Minden egyes mondattal egyre hangosabban zúdultak az érvek. Én csak hallgattam, közben ingattam a fejemet, és nemcsak azért, mert nem gondoltam bele, hanem egyszerűen nem értettem semmit sem ebből az egészből. Mintha valami szürreális rémálomba csöppentem volna.
– Vagy elcsúszik valaki rajta! – zihálta tovább, kapkodta a bűzös, füstös levegőt, a cigarettát meg egyre hevesebben pöffékelte. – Elcsúszik, és kiesik egy autó elé! Az autó halálra gázolja, miközben belerongyol hátulról még három, esetleg négy, vagy annál is több! Belegondolt ebbe? Mennyi halálos áldozat lenne? Vagy ha már tömegközlekedés! – A cigit akkora erővel nyomta bele a hamutartóba, hogy az apró szikrák még az asztal közepére is elpattantak. – Láthatta, hogy a bizonyíték elhaladt a négyes főút mellett, ami az egyik legforgalmasabb út az egész városban! Mi van, ha rátapad annak a piros kamionnak a szélvédőjére, a sofőr megijed, és belehajt abba az iskolabuszba, amit a felvételen is látott? Harminckét gyerek, Kovács úr! Harminckét ártatlan gyermek halála száradna a maga lelkén! Akárcsak, mint legutóbb!
Itt abbahagyta. Úgy kapkodta a levegőt, mintha lefutotta volna a maratont. A háttérben a ceruza szélsebesen sercegett, az egyik öltönyös csendben köhintett egyet. Csak néztem, csak bámultam. Tekintetem többször is végigszaladt rajtuk, a jegyzetelőn, a két árnyon az ablak másik felén, a vetítőn, de végül mindig mennydörgésen végződött, aki ismét a dobozt nyitotta, mellette a társa már a gyújtóért nyúlt. Fellángolt a dohány, a füst lement, majd mennydörgés orrán-száján távozott, de egy pillanatra láthattam ismét a jelvényét. A légzése fokozatosan csillapodott, mintha az a fekete koporsószeg nyugtatná.
– Mit tud felhozni a mentségére? – kérdezte végül, kissé csillapodott hangon.
Csak hápogtam, mint egy kacsa. Nem szavakat képeztem, hanem csak hangokat. Mennydörgés ökle kezdett ismét feszülni, és ekkor végre sikerült kinyögnöm egy hosszú monológot.
– De hát láthatták, hogy nem az én hibámból történt! – Vártam egy kicsit, hátha lesújt ismét, de nem történt semmi. Napszemüvegek, és az éjsötét tekintet meredt csak rám, így megembereltem magam. – Soha nem is voltam, és soha nem is leszek bűnöző! Alaptalan vádakkal meg végképp ne illessenek engem! Nézzék, kérem! Láthatták önök is, és én biztosan tudom, hogy a kezem pontosan a szemetes felett engedte el a papírt. Szinte már bele is nyúltam, hogy biztosan belekerüljön! Nézzék vissza, ha nem hisznek nekem! Ott a bizonyíték a felvételen! Ártatlan vagyok!
– Higgye el, Kovács úr. Számtalanszor megnéztük. Mindent… – válaszolta mennydörgés a gomolygó füstfelhő mögül.
Kissé előre görnyedtem, amennyire kötelékeim engedték.
– Akkor látták! Mindannyian! – Tekintetem körbehordoztam ismét a jelenlévőkön. – Sohasem szemetelek! Ha nem is szelektíven, de mindent a szemetesbe dobok! Életemben nem dobtam máshova semmit! Még egy rohadt üdítősdobozt sem! A szél volt az oka, uraim! Belekapott a pihekönnyű papírba, és elvitte! Még ha akartam volna, se tudtam volna utána szaladni! Láthatták! A felvétel igazolja az ártatlanságomat!
Mennydörgés köhécselt, majd elnyomta ezt a cigit is.
– Ez nem így működik, Kovács úr! – válaszolta mereven, miközben az utolsó füstgomolyag is távozott belőle. – Naponta találkozunk hasonló esetekkel. Soha nem intézkedünk alaptalanul.
– De hát kik maguk? – vágtam a szavába, nem törődve a következményekkel. – Kicsodák? Valami titkos rendőrség? Vagy micsoda?
Mennydörgés ekkor egy pillanatra rám meredt azokkal a pokoli szemeivel, majd folytatta:
– Biztos hallotta azt a szerencsétlenséget, ami pont két héttel ezelőtt történt Olaszországban. Az imént utaltam is rá. Karambol a sztrádán. Tizennégy halott, közülük három öt év alatti, abból az egyik alig pár hónapos csecsemő. – Bólintottam, hallottam persze. A fél híradó azt taglalta, plusz az internet, meg az újságok is tele voltak vele. – Akkor azt is tudja, mi okozta ezt a szörnyű tömegbalesetet.
– Azt mondták, hogy defekt. – válaszoltam néhány pillanat elteltével, mikor sikerült előhoznom az esetről őrzött emlékeimet. – Az elöl haladó furgon durrdefektet kapott, és ez… – Mennydörgés a levegőbe emelte vaskos tenyerét; elhallgattam.
– Azt állították, hogy a defekt miatt sodródott át a szalagkorláton, majd tarolta le azt a családi autót, amiben a gyermekek is utaztak. Ezután visszarepült a saját sávjába, két motorost és egy öreg Ladát is letarolva, végül egy turistabuszba ütközött, de ekkorra már lángolt az autó, és a becsapódás pillanatában már a busz is azonnal kigyulladt. – Bólintottam, majd ahogy nyeltem, mintha a torkomban lévő akadály is lejjebb csúszott volna. – De azt nem mondták, hogy mi okozta a defektet. – Ingattam a fejem, mert azt valóban nem mondták. – Sajnos ebben az esetben nem tudtuk megakadályozni a szerencsétlenséget, bármennyire is akartuk. Messzire nyúlik a kezünk, de sajnos nem eléggé messzire. – Tartott egy kis szünetet, közben furán méricskélt. – A defektet egy repülő, parázsló cigarettacsikk okozta, amit a túlsó sávban egy sportautóból pöcköltek ki. A csikk egyenest a furgon felé repült, a sofőr megrémült, megrántotta a kormányt, majd olyan szögben hajtott az útpatkára, hogy a gumi azonnal elszállt, és ezzel elindult a lavina.
Lehorgasztotta a fejét, látszott rajta a mélységes sajnálat.
– Úristen! – mondtam végül. – Ezt valóban nem mondták!
Ismét rám nézett.
– Akkor most már kezdi érteni, mekkora veszélyek rejlenek akár egy csokipapírban is! – Hangja ismét megkeményedett, mire én bólintottam. Volt igazság a szavaiban, akárkik is voltak ők. LV… Nem azt mondom, hogy teljesen, de valahol kezdtem megérteni őket.
– Elnézést kérek, ha ez számít valamit – hebegtem végül, a lehető legőszintébben. – Fogalmam sem volt erről. És nem gondoltam bele semmi ilyesmibe sem.
Mennydörgés felállt. A szék hangosan könnyebbült meg a megszabadult súlytól. Lassan elindult felém. Kezdtem ismét rettegni, ugyanis arckifejezése semmi jóról nem árulkodott. A gyomromból kiinduló görcs egyre jobban szétáradt az egész testemben. Megállt mellettem, ismét éreztem a perzselő tekintetét.
– Ha tudná, hogy hányszor hallottam már ezt. Valaki elnéz – válaszolta közömbösen, majd lassan átsétált a másik felemre. Félve követtem lépéseit. – Elnézek én akárhová. Naponta teszem ezt a társaimmal együtt. A világ tele van elnézőkkel. Miattuk történik ez a rengeteg szörnyű dolog. De, mit is jelent valóban elnézni? – Felbámult a sötét mennyezetre, mintha láthatna ott valamit. – Elnézett az az apuka is két éve, mielőtt elcsapta a platós kocsi a kisfiát a zebrán. Elnézett egy feszes női ülepre, meg egy gömbölyded női dekoltázsra. És már meg is volt a baj. Behoztuk, de nem néztük el a bűnét. – Az asztal körül kezdett körözni, közben folytatta. – Székesfehérváron egy építkezésen kilazult az állványzat egy csavarja. Még szerencse, hogy időben észleltük a hanyag kivitelezést, mielőtt még négy munkás tíz métert zuhant volna. Behoztuk az illetőt, és tudja, mi történt ezután?
– Nem nézték el – válaszoltam magam elé bámulva, miközben mennydörgés ismét mögöttem haladt el.
– A számból vette ki a szót, Kovács úr. Egy csavar, egy figyelmetlenség. Ennyi az egész. Érti már? – Hirtelen megállt mellettem, tekintete magán hordozta a világ minden erélyességét. Váratlanul bevillant a fejembe egy gondolat. Kérdeztem, már mindegy mi lesz alapon.
– Ahogy elnézem magát, két dolgot nem értek.
Felvonta a szemöldökét, majd bólintott.
– Akadt elnéző esetük?
Mennydörgés kiengedett egy elnyújtott sóhajt, majd ismét elindult körkörös útvonalán a lassan szédelgő füstgomolyagon keresztül.
– És mit jelent az, hogy LV?
Kezeit hanyagul összekulcsolta maga mögött, bámulta a semmit. Keresztülnézett társain is, mintha ők is ehhez a nagy semmihez tartoznának. Egy pillanatra ránézett a vetítőre, motyogott valamit az orra alatt, mielőtt megállt volna mellettem. Már nem csupán dideregtem, egyenesen reszkettem; az a bizonyos ér ismét kidagadt. Keze szépen lassan zakója alá vándorolt, én szó szerint megfeszültem a székben. Végem. Az életem elkezdett leperegni előttem. Csodás pillanatok, kevésbé csodásak, olyanok is, amikre nem is emlékeztem, egészen addig a percig. Úgy meredt rám, mintha ő is látná mindezt, közben szépen lassan előbukkant ismét a keze, benne a doboz, és a háttérben már kattant a benzines öngyújtó.
– Tamás! Tomi!
Meghaltam? Valóban? Olyan csodálatos ez a hang, szinte simogatja a füleimet! Ilyen lenne a halál? Vagy álmodom? Tamás! Igen, így hívnak! De, milyen érzékien ejti ki a nevemet! És milyen ismerős a hangja!
– Tamás, ébredj!
Szerintem soha nem pattantam fel ilyen gyorsan. És szerintem soha sem láttam még ennyire szépet ébredéskor. Mármint, miután sikerült felfogjam, hogy hol is vagyok. Ajtó, ablak, szekrények, monitor, íróasztal, amiről egy szép kerek tócsa vigyorog rám. Mögülem kellemes, meleg szellő csiklandozza hátamat, és ekkor látom meg őt. Úristen! Meseszép, göndör szőke haj, csodálatos kék szemek, telt ajkak! Ivett!
– Hosszú volt a hétvége? – kérdi mosolyogva, mire én majdnem elolvadok.
– Hol-hol vagyok? – dadogom, miközben tarkómat masszírozom, ugyanis rohadtul sajog.
Ivett nevet rajtam. Szemei úgy ragyognak közben, mint egy pár csillogó gyémánt. Istenem, de csodálatos!
– Hát hol lennél? A munkahelyeden! Az új irodádban, és most járt le az ebédszüneted, így gondoltam beugrom hozzád, gratulálni, és szabit kérni!
– Csak egy álom volt… Egy szörnyű rémálom – morgom csendben, mire Ivett leül az asztalom előtt lévő ügyfélszékre.
– Hát, ha rossz álom volt, ha nem, elég jól szuszogtál – válaszolja mesébe illő mosollyal.
Hirtelen olyan meleget érzek, de nem is meleget, hanem forróságot. Azonnal felpattanok, és olyan, mintha Ivett mögött ott lebegne a mennydörgés, és vele együtt minden. A tarkómba a fájdalom egyre erősebben manipulálja testem többi pontját is. Magam sem tudom, miért, valamiért odarohanok, és elkezdek kotorászni a szinte még teljesen üres szekrényben. Ivett folyamatosan mosolyog, már-már hangosan nevet, de hangja mintha a szomszéd utcából érkezne.
Csuklóimon, mint egy karkötő, vastag sötét csík szalad körbe, és amikor észreveszem, hirtelen lehajolok, és bokáig felhajtom a nadrágszáramat. A döbbenet végigszalad rajtam; a bilincsek nyomai a bokáimon is jelen vannak. Mint valami tetoválás. Egy nemkívánatos minta. Ekkor hirtelen kicsúszik ingem mellzsebéből egy összehajtott papírdarab.
– Olyan vicces vagy, Tamás! – lelkendezik mögöttem Ivett. – Imádom, amikor így szerencsétlenkedsz!
Reszketve széthajtom a papírt, és néhány pillanat múlva döbbent mosoly ül ki az arcomra, majd hangosan felröhögök. Szinte zeng az irodám. A lap tetején a saját ujjlenyomatom fotója díszeleg, alatta pedig vékony, nyomtatott dőlt betűkkel ez áll:
Kovács Tamás
Az incidens törölve.
Elnézzük.
Az Ön szabadsága és jelenlegi mozgástere a jövőbeli láncreakciók megelőzésének alapfeltétele.
Ön szabad ember.
Tegye azt, amit tennie kell.
LV – Láthatatlan Védelmezők
– Na, mi az? – kérdi Ivett. – Délelőtt már volt két extra kredited a főnöknél! Máris emelést kaptál? Ismét?
Vigyorogva csóválom a fejemet, ahogy újra és újra átfutok a szövegen.
– Elnézték! – kiáltom, majd ránézek Ivettre, odalépek elé, és a papírt az asztalra teszem.
Szemei még jobban csillognak, miközben lehajolok hozzá, és hosszan megcsókolom a világ legédesebb ajkait. Érzem, hogy meglepődik, de viszonozza a hirtelen érkező gesztust. Nem tudom, meddig csókolózunk, fogalmam sincs róla. Igazából, szívem szerint abba sem hagynám. De mégis vége szakad, és abból a gyönyörű kék szempárból ordít a boldogság.
– Eljönnél velem este vacsorázni? – kérdem kedvesen tőle azt, amit már régen meg kellett volna kérdeznem.
– Már azt hittem, sohasem kérdezed meg! – válaszolja a világ legcsodásabb hangja, és megcsókol ismét.
Sohasem voltam még ennyire szabad.
Akár egy sólyom, úgy szárnyalok a szabadság szárnyain.
