Sétálok a váradi utcán.
Az Úri utcában egymás mellett sorakoznak a régi, patinás épületek. Ott áll a Premontrei gimnázium, a mai Mihai Eminescu Líceum, amelyhez annyi emlék fűz. Ott a Posta palotája, a Román Ortodox Püspökség, és a postával szemben, egykori jó barátom, Pikó Jancsi lakása.
És számomra éppen ez utóbbi a legfontosabb az egész utcában.
Fényképezgettem a váradi utcákat, és amikor később visszanéztem a képeket, feltűnt egy földszintes épület a felújított palota árnyékában. Középen egy fehér ajtókeretes üzlethelyiség nyílott, előtte pedig egy cégtábla ringott a szélben.
Egyből a vers sorai jutottak eszembe:
„…táncol a tányér
A borbélyműhelyek előtt.”
És valóban: annak idején borbélyműhely volt itt, az Úri utcában. Gyulai úr férfifodrászata működött ebben a kis üzlethelyiségben.
Egy régi utcakép, egy cégtábla, néhány verssor – és egyszer csak megelevenedik egy letűnt váradi utca. Az épületek ma is őrzik a múltat, de nekem az Úri utca nem csupán régi falakból és patinás homlokzatokból áll. Emlékekből is. Ismerős arcokból, barátságokból, egykori találkozásokból.
És talán ezért is olyan fontos számomra ez az utca.
Az Úri utca nekem nemcsak Gyulai úr borbélyüzletét jelentette. Itt állt a Premontrei gimnázium is, amelyhez 1952 és 1954 között két fontos iskolai évem kötődött.
A régi premontrei épületben akkor már Klasszikus Magyar Vegyes Líceum működött. Az iskola neve megváltozott, de valami a régi szelleméből talán még megmaradt benne. Teljesen magyarul tanultunk, és elkötelezett tanárok tanítottak bennünket. A humán tárgyak különösen fontosak voltak, de a szüleink arra is ügyeltek, hogy a reál tárgyakból se kerüljünk hátrányba.
Ezért a szülői közösség a tudtunk nélkül külön tanárokat fogadott, hogy többletórákban tanítsák nekünk a matematika és a természettudományos tárgyakat.
Mi ebből akkor csak azt tudtuk, hogy nekünk valamiért mindig később ér véget a tanítás, mint a másik líceumban.
És ezt nagyon zokon vettük.
Nem tudtuk, hogy amire mi akkor fölösleges bosszúságként néztünk, azért a szüleink külön pénzt áldoztak. Ők már akkor gondoltak arra, amire mi még nem: hogy egyszer majd az életben ezeknek az óráknak is hasznát vesszük.
Akkor csak az órát néztük.
Ők már a jövőnket.
A gimnázium nemcsak az én életemben játszott fontos szerepet. A család férfi felmenői közül is többen itt tanultak: édesapám, nagyapám, nagybátyáim. Más idők voltak, más tanárokkal, de ugyanazok között a falak között.
Nagy nevű tanárai is voltak az iskolának. Károly Iréneus például az elsők között végzett röntgenkísérleteket, és ő építette ki Nagyvárad első drótnélküli távíróját. Egy-két évig Juhász Gyula is itt tanított nyelvtant és irodalmat.
És ott volt Ponty Kelemen, akinek alakját a diákok emlékezete nem hagyta békén. A róla szóló adomák, gúnyversek és diákcsínyek még sokáig éltek.
Egyszer magyar irodalomóra előtt a diákok felírták a nevét a táblára, de rejtvény formájában. Egy nagy pontot rajzoltak, mellé pedig egy ipszilont.
Ponty Kelemen belépett, ránézett a táblára.
– Szamarak! Én nem vagyok pont-i, csak egy szegény ponty!
Máskor egy gúnyverssel várták:
– Ponty Kelemen vagyok, magyar irodalmi tanár, szárazon és vízen nagy szamár.
Ponty Kelemen elolvasta, aztán csak ennyit mondott:
– Szamarak! Nem jó a versláb. Nem érzik?
Az én időmben már másfajta világ járta az iskolát.
Az igazgató Bende Sándor volt. Szigorú embernek ismertük, de igazságosnak. Ezt nem utólagos szépítésként mondom. Erős emlék maradt róla.
Székely ember volt. Volt benne valami abból a konok tartásból, leleményességből és józan észből, amelyre akkoriban nagy szükség volt. Az ötvenes évek elején nem volt könnyű egy magyar iskolát igazgatni Nagyváradon. A politika ott állt az iskola kapujában is.
Mi, diákok ebből akkor nem sokat értettünk. Csak azt láttuk, hogy Bende bácsi egyenes derékkal jár az iskolában, és tudja, mikor kell szigorúnak lenni, mikor lehet engedni, és mikor nem szabad.
Talán ezért maradt meg bennem úgy, ahogy: nemcsak igazgatóként, hanem az iskola tartásának egyik megtestesítőjeként.
Akkor még nem tudtuk, milyen időkben tanulunk.
Csak később értettük meg, milyen sokat jelentett, hogy volt, aki vigyázott az iskolára.
Visszatérve Gyulai úrra. Most is a szemem előtt van, ahogy fehér köpenyében a borbélyműhely ajtajában áll, és gráciával köszönti az arra járókat. Ezen mindig mosolyognom kellett. Olyan különös volt az a kissé túlzó gesztus, amellyel fogadta a köszönéseket.
Sokoldalú érdeklődésű, képzett ember volt. Három nyelven beszélt: a magyar és a román mellett jól tudott németül is.
Mégis beleesett a saját hiúsága csapdájába.
Baráti köréhez tartozott a város egyik ismert kozmetikusa, aki akkoriban szert tett egy kvarclámpára. (Nagy dolog!) Barátainak megengedte, hogy díjmentesen kipróbálják. Gyulai úr sem maradt ki a lehetőségből.
Másnap nem nyitott ki a borbélyműhely.
Gyulai úr a lesötétített szobában ült, és kamillateás borogatással kezelte az arcát.
– Mi történt? – kérdezte a testvérbátyám, amikor felkerestük.
– Semmit nem éreztem, amikor a lámpát bekapcsoltam – magyarázta. – Közelebb mentem, hogy érezzem a melegét, de még tíz perc múlva is alig éreztem valamit.
– És most?
– Most az égési sebeimet kezelem.
– Még jó, hogy nem ült ott tovább!
– Nem. Rám nyitott Nelu, hogy mit csinálok olyan sokáig.
Két hét is eltelt, mire Gyulai úr újra kinyithatta a műhelyt, s ez alatt a két hét alatt nem a vendégeit borotválta, hanem az arcát borogatta.
