Nélia
Volt egyszer egy lány, aki már gyermekkorában is úgy érezte, hogy a világ mögött van egy másik világ.
Nem látta, csak sejtette.
Ott lakott a felhők mögött, az erdők mélyén, a folyók tükrében és azokban a pillanatokban, amikor egyetlen szó többet jelentett ezer másiknál. A lány különösen érzékeny volt ezekre a pillanatokra. Meghallotta azt is, amit mások nem mondtak ki.
Talán ezért szeretett annyira olvasni.
A könyvekben megtalálta Ady viharait, Babits gondolatait és Radnóti csendes fájdalmát. Miközben mások történeteket olvastak, ő kapukat látott bennük.
Aztán felnőtt.
Jöttek a hétköznapok, a szerelem, a család, a gyermekek, a felelősség. Egy napon a szelek egy különös helyre sodorták, a Naszály lábához, ahol végül otthonra talált. A hegy pedig, ha éjszakánként figyelte, mintha régi történeteket suttogott volna neki.
A lány azonban még nem tudta, hogy egyszer neki is lesz egy története.
Aztán jött a veszteség.
Egy szeretett ember elment egy olyan úton, amelyről senki sem tudta biztosan, hová vezet. A lány pedig ott maradt a földi világban a kimondatlan mondatokkal, az emlékekkel és a fájdalommal.
Sokáig azt hitte, a gyász majd elnémítja.
Ehelyett tollat adott a kezébe.
Az első vers még bizonytalanul született. A második már bátrabban. Aztán jött a harmadik, a tizedik, a huszadik… és egyszer csak a szavak már nem engedelmeskedtek neki: követelték, hogy megszülessenek.
A lány írni kezdett.
Írt a halálról és az életről. A szeretetről, amely nem hajlandó meghalni. A szomorúságról, amelyet nem kell szégyellni. Írt a természetről, az emberekről, a határokról, a fájdalomról és arról a különös erőről, amely akkor is továbbvisz, amikor az ember azt hiszi, már nincs ereje.
És minden egyes verssel egyre kevésbé volt csak az, aki elszenvedte a történeteket.
Lassan ő lett az, aki elmeséli őket.
Az évek során megszületett benne egy különös világ. Ebben a világban az elveszettek nem feltétlenül tűnnek el. A szeretetnek alakja van, az emlékeknek hangjuk, a szeleknek pedig üzeneteik.
Egyik éjjel aztán a lány álmában egy öreg, ezüsthajú asszony jelent meg.
– Tudod már, miért kaptad ezt a sok érzést? – kérdezte.
A lány megrázta a fejét.
– Hogy fájjon?
Az asszony elmosolyodott.
– Nem. Hogy legyen mit szavakká változtatnod.
Amikor a lány felébredt, az asztalán egy üres könyv feküdt.
A borítóján csak egyetlen szó állt:
Nélia.
És akkor megértette.
Talán nem azért kellett végigmennie annyi sötét erdőn, hogy örökre ott maradjon.
Talán azért, hogy egyszer visszataláljon belőlük, és megmutassa az utat másoknak is.
Azóta, ha valaki megkérdezi tőle, mikor kezdődött az írói pályája, nem tud pontos dátumot mondani.
Lehet, hogy akkor kezdődött, amikor először verset olvasott.
Lehet, hogy akkor, amikor először összetört a szíve.
Vagy talán sokkal régebben.
Talán már azon a napon, amikor megszületett, és az ég egy pillanatra közelebb hajolt a földhöz.
A lány pedig azóta is ír.
Mert már tudja:
„Vannak történetek, amelyek nem azért születnek meg bennünk, hogy elmondjuk őket.
Hanem azért, mert nélkülünk soha nem találnának haza.”