A korosodó Péter, leendő apósa mellett ült egy teljesen elszáradt valamikori koszorún. Aki történetesen, felszentelt pap volt alig egy éve.
– Na várjunk csak, mit értesz az alatt, hogy te vagy a megváltó?
– Én nem azt mondtam én vagyok a megváltó. Hanem azt, ha eljön a világvége. Ami ugye már te is látod hamarosan itt van. Akkor segítek átlendülni a holtponton a túlélőknek. Az emberiség maradékának. Azoknak, akik megérdemlik. Azokat az elméket is visszahozva az életbe, de csak azokat, akik erre érdemesek.
– Vagyis állításod szerint te vagy a megváltó!
– Nem értelek miért ragaszkodsz ehhez?!
– Nézd, feltámadást és a megváltást hirdeted.
– Hirdeti a nyavalya! Ez csak te fogod így fel. Én veled ellentétben nem vagyok egyházi személy! Miért van az, ha egy teológussal beszélgetek rögtön kikiált Jézusnak?!
– Vagy hazudsz! Valami más célod van.
– Azok után, amit láttál és tapasztaltál úgy gondolod hazudok?
– Ezért kérdeztem rá. Én pap vagyok.
– Csak voltál pap. Nézd, nem ismertem a megváltót, de még csak nem is láttam! Pedig akkortájt pont arra vitt az utam. Hallottam róla igaz, de ennyi.
– Mi dolgod volt pont ott kétezer éve?
– Egy tizenhárom éves lány kezét kértem meg éppen. Pontosabban megvásároltam az apjától.
– Ez undorító!
– Hogy megvásároltam? Akkoriban így ment ez. Nagyon boldog élete volt mellettem.
– Nem csak az, hogy megvetted, hanem az, hogy az még gyerek!
– Testileg igen, de mentálisan semmiképen sem. Fejben jobban ott volt, mint a mai harmincéves csitri!
– De hát akkor is!
– Régen ez így ment. Egy tekintet, egy pillantás. Tilos volt idegen lányokat leszólítani, de engedélyt kérhettél az apjától az udvarláshoz. Jó esetben, ha a lány is úgy akarta létrejöhetett a frigy.
– Ez annyira erkölcstelen!
– Nem, nem az. Sokkal tisztességesebb, mint ami manapság folyik nulla erkölccsel! Nekem, sokakkal ellentétben fontos a szülői beleegyezés. Amúgy meg pap létedre neked van három vadházasságból született eltitkolt lányod is, nem nekem!
– Ezt hogyan érted?!
– Mármint mit is?
– Mit akarsz a lányaimtól?
– Már mondtam neked. Az egyiket feleségül venni, azt a kacért. A tűzrőlpattant vöröset.
– Azt lesheted!
– Cserébe boldog életet biztosítok neki és átveszem a családfő szerepét. Ez azt is jelenti, mindhármat! Igen segítem őket míg szükséges. Már megbeszéltem vele. Neki bejön a dolog, csak a szülei áldására van szükségem és akkor összeházasodunk.
– Túl öreg vagy hozzá! Ő még csak tizenhat éves.
– Igaz, de az elméje sokkal idősebb, érettebb, mint a nagy átlag. Amúgy meg ha így vesszük mindenkihez képest túl öreg vagyok.
– Vidd a legidősebbet!
– Nem kell! Huszonkilenc éves igaz, de mentálisan egy gyerek, fejletlen. Hisztis beképzel kölök, mint a mai fiatalok kilencven százaléka! Amúgy se szűz már. A fél utca kipróbálta! Én meg maradok az elveimnél.
– Miért nem hagysz nekünk békét?
– Mondtam már, feleséget akarok és erre a te Ilonkád a legalkalmasabb.
– Ez egyszerűen felháborító!
– Miért? Mert mielőtt megkérném a kezét, kikértem az engedélyeteket, vagy mert vele előre megbeszéltem mindent?
– Te vagy maga Lucifer!
– Nem, nem vagyok az. Semmi közöm az árnyvilághoz. Amúgy vele sem, mármint Luciferrel se találkoztam még, bár sokat hallottam róla.
– Ilona még csak tizenhat! Még nem alkalmas az anyaságra!
– Így van tizenhat. A mai világban ez az alsó határ. De ne hidd azt, hogy ez jelent bármit is. Ez csak amolyan divat féleség ebben az évszázadban.
– Rákényszerítetted!
– Szó sincs róla. Csak egy pillantás volt és tudtuk mi egy pár vagyunk. Mondhatott volna nemet is, de nem tette.
– Akkor mégis miért kéred ki a véleményemet, ha már eldöntöttétek?!
– Már mondtam, szeretem betartani a szokásokat. Örülj, hogy nem a kőkorban vagyunk. Akkor le kéne győznöm téged harcban, vagy el kéne rabolnom és asszonyommá tennem, ha akarja, ha nem. Akkoriban így ment ez.
– Mégis hány feleséged volt?
– Átlagban ötszáz és ezer évente találok olyat, aki megfelel az elvárásoknak és beleegyezik a frigybe. Bár ez nincs kőbe vésve. Akár százévente újra házasodhatnék.
– Tehát hány feleséged is volt?
– Nem tudom, a mának élek. Az elmúlt nyolcszázmillió évben elég sokat elhasználtam. Sok volt, de csak párra emlékszem nagyon élethűen.
– Nincs is emberiség nyolcszázmillió éve.
– Dehogyis nincs, egészen pontosan ez az ötödik széria.
– Világvége?
– Ember okozta kataklizma, egy esetet leszámítva.
– Akkor a vallás?
– Mi van vele?
– Az kamu?!
– Hogy mondhatsz ilyet? Hiszen felszentelt pap lennél vagy mi? Az özönvíz például valóban megtörtént.
– Azért talán némi okom lehet rá, hogy kételkedjem!
– Nézd, mindenkor volt és lesz is vallás a világ minden táján. Nem ez a lényeg, hanem a hit. Higgy és akkor van rá esélyed, hogy megtapasztalod az éteri világot. Elvégre pap lennél vagy mifene, ha nem tévedek.
– Te nem tudsz erről semmit se?
– A túlvilági életről? Honnét tudnék? Én nem haltam még meg egyszer se. Nem vagyok se angyal se megváltó, se semmi ilyesmi. Csak egy ember, aki gondolkodik és nem csak sapkahordásra használja a fejét.
– Vigyázni fogysz a kislányaimra?
– Amelyiket feleségül veszem, arra igen. A többiek ahogyan önállóak lesznek, magukra kell vigyázniuk! Bár ahogyan elnézem, ez az idő sohase fog eljönni! Ilonkának meg ha eljön az ideje, szülni fog egy-két tucat gyereket, vagy amennyit akar. Felneveljük, jönnek az unokák és együtt megöregszünk. Aztán amikor meghal én lelépek. Így megy ez, erről szól az élet. Egy darabig még figyelem az útjukat, de csak inkognitóban.
– Ilonka valóban szabad akaratából megy hozzád?
– Igen. Különbem semmit sem ér a dolog.
– Boldog lesz?
– Ha rajtam múlik igen, de ez is az ő választása lesz. Ha az akar lenni, az lesz. Amit ígérhetek, mellette maradok végig.
– Akkor legyen. Áldásom reátok fiam! Most meg mit csinálsz?!
– Visszafiatalodom hozzá, azt látod. Mondjuk húsz éves korig.
– Ő tudja, hogy képes vagy rá?
– Igen, nem szoktam titkolózni.
– Azt is tudja, hogy megkérdezel engem?
– Igen, tudja.
– Ő miért nincs itt?
– Nem gondolod kissé gáz lenne? Amúgy meg éjfél lesz hamarosan, ilyenkor egy tizenhat éves kislánynak otthon a helye. Meg aztán hogyan nézel ki? Kicsit le vagy amortizálva. Látszik mostanában nem adsz magadra! Nem kéne így látnia.
– Jogos, mégis hiányzik.
– Időnként majd eljövünk hozzád a családommal.
– Rendben, várlak titeket.
– Itt az ideje hazamenned. Pár perc és éjfél. Nem lesz jó, ha itt ért téged.
– Vigyáz rájuk kérlek!
– Úgy lesz. Ja igen, egy jótanács. Nem elég a vallás, kell a hitt is. Ha az nincs, nem lesz megbékélés sem. Ha nincs megbékélés nem mehetsz haza. Ha nem mész haza a fényhazába, nem léphetsz tovább se.
Akkor a valamikori felszentelt pap, visszafeküdt a koporsójába. Péter tenyerének egyetlen mozdulatára a koporsó fedele becsukódott és az újra leereszkedett a föld alá. Majd egy másik mozdulatára az a majd két köbméter föld ismét behantolta a tavaly elhunyt emberi porhüvelyt. Miután Péter áthaladt a temető többtonnás kovácsolt vaskapuján, egyetlen ujjának intésére annak mindkét szárnya becsukódott és a zár hangosan kattanva jelezte, az átjárás mostantól ismét nem lehetséges.
Egy ott drosztóló taxis látta ezt. Azt is amikor egy negyvenes férfi ugyanígy bement és azt is ahogyan az ő ruhájában egy siheder fiú elhagyta a temető főbejáratát. Meg is fogadta magában, soha többé nem fog inni meló közben és soha többé nem áll a temető mellé pihenni.
.
.
.
Vége…