ÖT PERC

ÖT PERC

Izgatott borzongás hullámzott végig a testén.
Utoljára akkor érzett így, amikor második gimnazista korában az első komolynak tűnő randijára készült. Végignézett a nappalin, nem felejt-e itthon valamit. „Tiszta hülye vagy Adél, mi a fenét felejtenél itthon?” – rótta meg magát gondolatban, majd arra összpontosított, hogy szedje össze magát.
Ráadta a gyújtást a Toyotára, majd kifarolt a kicsibehajtóról. Felemás érzésekkel vágott neki a mintegy félórás útnak. Még most sem volt biztos abban, hogy helyesen cselekszik. Pedig százszor is végig gondolta az egészet, több forgatókönyvet is megfogalmazott gondolatban, végül mindegyiket elvetette. Már úgysem csinálhatja vissza, túl messzire ment. Több alkalom is adódott arra, hogy visszakozzon, de az utolsó pillanatban mindig tett még egy lépést a kapcsolat folytatására.
Válása óta nem foglalkozott intenzíven egy új kapcsolat kialakítására. Pedig barátai aggódva figyelték magányba zárt életvitelét, féltek, nehogy depresszióba essen. Kedélyesen megnyugtatta őket, hogy minden rendben, ne aggódjanak, ha a sors úgy akarja, majd csak rátalál egy olyan pasira, akivel jól fogja érezni magát. Rendszeresen hívogatják összejövetelekre, hétvégi kiruccanásokra, szülinapi bulikra, ahol minden alkalommal próbálják összehozni valakivel, de tíz percnyi beszélgetés után mindig kiderült, hogy nincs közös érdeklődési körük, nem érezné jól magát egyikkel sem. Finoman elutasította a közeledésüket. Később visszahallotta barátnőitől, hogy becsmérelni kezdték az ízlését, beképzeltnek titulálták. Meg is mondta Líviának, a legjobb barátnőjének, hogy pont ezért nem akar új kapcsolatot, mert előbb-utóbb mindenki kimutatja a foga fehérjét. Elég volt nyelnie az első házassága tizenöt éve alatt, amikor kedves nárcisztikus párja a végén már csak saját magát ajnározta, őt pedig egy rossz háziasszony szintjére alacsonyította.
Próbálkozott néha az internetes társkereső oldalakon is, de azt hamar abbahagyta, attól félt, hogy egy ismerőssel fut össze, aztán megindulnak a pletykák. Majd egy szintén szingli barátnője ajánlotta, hogy próbálkozzon a nemzetközi társkereső oldalakon, ő is ezt csinálja, és jókat beszélget egy rakás cuki pasival, akik sokkal komolyabban veszik a kapcsolatot, mint a hazai beképzelt férfiak. Így talált rá Andrew-ra, akivel a kezdeti tapogatózó levelezés után már WhatsApp-on beszélgettek órákon keresztül. Az első pillanatba szimpatikus lett Adélnak vöröses göndör hajával, ógörög vonású arcával, széles mosolyával, ami olyan mélyen hatott Adélra, hogy a legnagyobb bánatában is kellemes érzést váltott ki belőle. „Normális vagy? – hüledezett Lívia – Egy skót pasival kezdtél ki?” Na és ha skót? A skót nem a jellemzője, hanem a nemzetisége. Különben sem szándékozik hozzámenni feleségül, de olyan jókat dumálnak, hogy még soha nem sikerült ilyen mély gondolatokat előcsalni egy pasiból, mint Andrew esetében. Meg különben is, nagyon sokat fejlődött az angol tudása, és már ez egy pozitívum. Annyira elmélyült köztük a kölcsönös szimpátia. hogy Andrew többször is hívta, kérte, könyörögte, hogy látogassa meg Skóciában. Adél mindig kitért a meghívás elől. „Miért nem mész ki hozzá?” – faggatta Lívia. Mit tudom én?! Soha életemben nem utaztam egyedül, főleg egy idegen pasihoz. És ha bezár egy pincehelyiségbe és fogva tart? „Túl sok rémhíreket nézel a tévében!”
Pár nappal ezelőtt azzal lepte meg Andrew WatsApp-on, hogy lesz valami hivatalos dolga Budapesten és megkérte, legyen a kísérője. Adélt annyira meglepte a váratlan bejelentés, hogy csak annyit tudott kinyögni: szívesen! Később azon kapta magát, hogy ujjong örömében – de még magának sem merte bevallani érzéseit.
Most pedig itt van pár percre a reptértől, és ahogy közeledett, egyre erőteljesebben telítődött benne egyfajta kislányos izgalom. Úgy tervezte, hogy ad tíz percet Andrew-nak a kiszállásra és a terminálból való kijutásra, mert ott akart megállni Toyotájával a kijárat előtt, ahol csak öt percet tölthet parkolási díj nélkül. Készített kartonpapírból egy táblát „ADÉL” felirattal, hogy zökkenőmentes legyen a találkozás.
Adél leparkolt a reptér előtt. Kiszállt a kocsiból, rögtönzött tábláját maga elé emelte és figyelmesen pásztázta a tömeget. Mindenki tolta-húzta a bőröndjét, integetett taxi után, vagy épp telefonált valakinek. Andrew-t nem látta sehol. Végigfutott rajta a rémület: mi van, ha csak szívatta, és most jót röhög valahol a markában? Már kezdte bánni, hogy belement ebbe a bizonytalan és megalázó helyzetbe. Hirtelen egy vörös folt lépett ki a tömegből. Ő az, ő kell legyen – húzta mosolyra a száját Adél és feljebb emelte a táblát. Egy vörös, göndör hajú, izgatóan borostás pasas közeledett felé, fülig érő mosollyal az arcán, hevesen integetve. Skót kockás zakóban, és ugyanolyan színű… atyaúristen! Ugyanolyan színű skót szoknyában!
Adél lefagyott, miközben fordult egyet vele a világ.

Szólj hozzá!