CÉLIA, A HERCEGNŐ.

Hercegnő volt, kacsalábon forgó palotában. Játékai ékesítették a királyi sarját. A legféltettebb kincs volt Álomországban, mivel egy babona ült a birodalmon. Ha a kis királylány eltűnik, átok száll az országra, a feketeség, mint a hajnali köd borítja be minden zegzugát Álomországnak.
A királyné és a király imádta a kis hercegnőt, akit csak „kis hercegnőcskémnek” neveztek mindig. Ezüst-arany keverékekből készítettek lányuknak koronát, igazi hercegnőset, melynek díszei gyémántból voltak kirakva. A kislány az udvari bohócokat szerette a legjobban. Mindig nevetett, mit sem sejtve a világról, amely kiszélesedik a kastélyon túl, hatalmasabbra, mint ahogy ő azt valaha is gondolta és tanulta. Bizony tanulta. Nagyon sokat tanult a bohócoktól. Megmutatták a kis hercegnőnek, hogyan kell írni, olvasni, de meséltek neki a szeretetről, az életről is. Azonban a kis hercegnő legféltettebb vágya nem akart beteljesedni. Meg akarta ismerni saját magát. A bohócok egy nap így szóltak: „Ahhoz, hogy megismerd önmagadat, másokat kell megismerned, többet kell tudnod a világról.”
A hercegnő válaszolt: „Én már mindent tudok, hiszen megtanítottatok.” A bohócok erre már nem feleltek, csak fejet biccentettek, mondván előbb utóbb a hercegnő is ráébred feladatára.
A kis királylány okos volt, tanult és jól tudta, hogy nem ismerheti meg a világot, az embereket, na és persze saját magát, ha Álomországban marad, mivel csak a bohócokkal társaloghatott.
Egy nap megkérte tanítóit, hogy segítsenek neki elszökni. A bohócok bölcsek voltak, bölcsebbek a legbölcsebbeknél is, és így szóltak ekkor:
„Ráébredtél feladatodra, de még nincs itt az idő.”
„De hogy ismerjen meg magam, ha nem mehetek el?”- kesergett a hercegnő.
„Eljön az ideje, a Sorsod megíratott.”- Válaszolták az udvari bohócok.
A királylány sokáig szomorkodott, könnyek áztatták finom, zsenge arcát, haját tavaszi szellő érte át, gondolatai messze szálltak Álomországból, s az egy dolgon töprengett. „Milyen lehet innen messze?” A hercegnő napok múlva önmaga indult útnak, feladva mindent…
Eltűnésének híre az egész birodalmat bejárta, keresték mindenhol, de hiába. És mivel ő volt a KINCS, így az emberek megrémültek, hiszen a babona szerint, ha a hercegnő eltűnik, akkor az ország átok alá száll. S ez így is történt. A hercegnő volt a szerencse, a boldogság az emberek számára.
Mindeközben a sokat tanult kis királylány ment-ment, hogy megismerje a világot. Minden lépésnél közelebb érezte magát mesés céljához. Bízott abban, hogy eljut, valahova ahol megismerheti az embereket, s majd hazatérhet. Egyelőre azonban nem akart haza menni.
Útja során barátokat szerzett ki erről, ki arról jött, ki erre, ki arra ment, ki ezért, ki azért, de a hercegnő álma egyedüli volt. Senki nem hitte el a hercegnőnek, hogy ő hercegnő, méghozzá Álomországé. Így elnevezték őt Céliának. Mindenki szerette őt, segítettek neki és vigyáztak rá. Nagyon hosszú utat tettek meg: jártak hegyekben, barlangokban, víz alatti kis átjárókon jutottak el a célig, s egy erdő vezette őket oda. Ekkor a sűrű erdő ritkult, míg nem egy hatalmas város tárult tapasztalatlan, kíváncsi szemeik elé, nem sejtve hova jutottak. Telis-tele volt ez a mesének tűnő hely emberekkel, épületekkel és nyüzsgéssel.
„Meg akarok ismerni mindent és mindent.”- Szólt a hercegnő, Célia.

2. fejezet:

Egy kis kuckóban szálltak meg Céliáék. Legalábbis nekik annak tűnt, hiszen elég sokan voltak pár szobára. Pontosan hatan, a hercegnővel együtt. A zsonglőr, a festő, az énekes, a táncos lány és a költő, na és Célia.
Hétköznapjaik szürkébbek voltak, mint ahogy azt gondolták volna. Reggel felkeltek, világot láttak. A zsonglőr a cirkuszba, a festő a műterembe, az énekes a színpadon, a táncos szintén, de a költő és Célia még ennél is unalmasabb életet éltek a hatalmasabb város kábító, nyüzsgő levegőjében, ők kavarogtak… Néha itt voltak, néha ott. A nap végén hazatért a már családdá szokott társaság, a nap lehunyt, nyugovóra tértek.
Céliának bár voltak barátai, akikkel érkezett a hatalmas felfedező expedícióra, de mégis valami hiányzott… Hiányzott, amire vágyott: az élet, az emberek megismerése, saját magával való találkozása, na és a bohócok… A bohócok, akik megtanították minden bölcsességre, de Célia tudta, hogy a legnagyobb bölcsességét egyedül kell megtalálnia. Hetek teltek, hónapok múltak, s a naptár szürke számai peregtek, élték az életüket Céliáék. A költő és Célia nem lettek kedveltek a környezetben, hiába segített a zsonglőr, az énekes, a festő és a táncos lány. E város kietlennek tűnt, ahol az emberek a megszokottságnak élnek, nem változtatnak soha. Célia szerint félnek változtatni… A költő egy nap Célia segítségét kérte:
„Gyere velem egy birodalom meghódítására, ahol az történik, amire szükségünk van, ahol nyüzsgés van a levegőben, de nem úgy, mint itt. Nemcsak a levegőben, a lelkekben is. Ha megtaláljuk, győztünk…”
Célia nehézségek árán, hosszú idő után, mély fájdalommal, búcsút vett szerető társaitól és igent mondott a nagy kalandra.
„Lássuk mi a következő állomás?”
Célia tisztában volt vele, hogy az itt töltött idő sohasem lehet számára kedvezőtlen, mert megtanulta a bohócoktól, hogy bárhol járjon a nagyvilágban csak okosabb lesz, bármit is halljon, vagy tanuljon csak az ő értékei, gyarapodnak. Emellett azt is jól tudta, hogy a sikeresség csak attól függ, hogy le merjük-e győzni a félelmeinket és végig tudunk-e menni a bűvös úton…

3. fejezet:

Mindez alatt Álomország olyan volt, mint az éjszaka és a köd együttesen. Az emberek szomorúak voltak, egyfelől, mert eltűnt a szeretett hercegnőjük, másfelől az átok miatt. Ráadásul nem tudhatták, hogy mikor és hogy egyáltalán visszatér-e a kis hercegnő. Az udvari bohócok természetesen minden birodalom lakót biztattak, hogy a hercegnő felkészült útjára, és ha végzett küldetésével, akkor visszatér, hiszen imádja Álomország népét, mindent a birodalmáért fog tenni. Az embereket azonban ez cseppet sem nyugtatta. Már évek teltek el, s a helyzet nem változott. A királyi pár már beletörődött leányuk elvesztésében, s úgy gondolták tenniük, kell valamit a birodalomért. Egyetlen mód egy újabb gyermek volt, egy kis hercegnő, aki megváltoztatja a jelenlegi sötét állapotot. Nagyon szerették a királylányt, de senki nem tudta a szíve mélyén feladni a hercegnőt, Álomország egyetlen hercegnőjét…

4. fejezet:

Az idők során Célia és a költő hosszú utat téve eljutott egy számukra ismeretlen vidékre. Célia már okosabb volt, mint amikor a birodalomból útnak indult. Már tudta, az emberek másak, mint ő.
Nyüzsgés volt, s a táj pillangós, Niagara méretű vízeséssel mutatta arcát. Úgy tűnt, itt nem megszokottság mellett pártolnak az emberek, így letelepedtek. Célia már kezdetben megkedvelte ezt a helyet, de mégis volt valami elmondhatatlan furcsa benne. A hercegnő megtalálta a helyét, boldog volt, tapasztalatokat merített az élet képzeleti nagy mederből, s úgy várta, hogy visszakerülhessen szeretett bohócaihoz, népéhez, szüleihez. S ha tapasztalatot szerzünk, a szomorúság is jön a boldogsággal. Az idő telt, sok nap lepergett Céliáék életében, amikor rá kellett ébredniük, hogy ezek, az emberek nem megszokottságot követő emberek, ugyanakkor kezdettől fogva gonosz emberek! A tapasztalatlanokat használják a bájvárosuk csillogtatására, miközben megátalkodottak, hátsó szándékúak. A csalódottságból, húznak nyereségét. Amit szépet, gyönyörűt itt láttak csak varázslat, s képzelet volt… A valós birodalom, a számukra elfogadott hely még váratott magára… A kalandozás tovább folytatódott…

5 .fejezet:

Célia mióta elhagyta hazáját nagyon sokat tanult. Tanult társaitól, a zsonglőrtől, a festőtől, a táncostól, az énekestől. A nagyvárosban megtanulta, hogyan tud megismerni egy ismeretlen helyet, ismeretlen embereket. A nagyvárostól megtudta még azt is, hogy soha nem szabad, beletörődni abba, ami nem tetszik neki, a problémákba, nem úgy, mit a hatalmas város lakói, akik a megszokottságot követték, soha nem változtattak, mert nem mertek. Célia okosodott, világot látott, beutazta a földet, s a bájvárosban megtapasztalta a gyönyört, a varázslatot, a szépet, a boldogságot, az örömöt s vele együtt csalódást, a szomorúságot. Most tudta Célia, hogy soha nem szabad naivnak lenni, de bátornak igen, ha el akarjunk érni céljainkat. S a céljaink csak tőlünk függ, csak mi általunk valósíthatók meg. Ezt az örök társától, a lelki társává vált költőtől halotta. Azt javasolta Céliának, hogy térjen vissza oda ahonnan jött, Álomországba, hiszen várják, ő a hercegnő…
„Hiszen ti a találkozásunktól kezdve nem hittétek el nekem, hogy én vagyok a hercegnő?- kérdezte meglepődve Célia.”
„Már hiszek neked, nálad őszintébb s tudatosabb lányt soha nem ismertem. Álomország pedig gyermekkorom óta ismert ország, szüleim lakhelye. Ők mesélek róla”- válaszolta szerényen a költő.
„Te soha nem jártál még a hazámban?”
„Én nem.”
„Keresed még azt a helyet ahol boldog, lehetsz?”- kérdezte elgondolva a hercegnő.
„Igen.”
„Jöjj velem Álomországba, s biztos, hogy megtalálod helyedet, mert mindketten oda térnünk vissza, ahonnan származunk.”
„Soha jobb helyet e Világegyetemen nem találhatunk.”

6. fejezet:

Már hosszú évek teltek el, a hercegnő útnak indulása óta a visszatéréséig. Ugyanazon az ösvényen ballagtak visszafele Célia és útitársa, a költő. Mikor felismerték Céliát a boldogság, és a s végtelen meglepődöttség kettője jelent meg mindenki arcán.
A királyi pár is nagyon boldog volt, hogy visszakapta szeretett lányát, elhalmozták ajándékokkal a birodalom lakói. Célia elmesélte úti élményeit, nagy tapasztalatait, s bemutatta állandó útitársát, a költőt, aki végleg letelepedett Álomországban.
Az udvari bohócok tudták, hogy visszatér a hercegnő, úgy gondolták, sikeresen felnevelték és kiokították a lányt, aki hazatérése után hatalmas bölcsességeket tanított egykori nevelőiknek. A bohócok szívesen hallgatták földkörüli utazásának élményeit, tapasztalatait.
„Önmagunkkal való találkozás a legszebb találkozás”- hangzott el Álomország hercegnőjének szájából egy tanító óra során.
A hercegnő büszke volt arra, hogy megismerhette az embereket, a világot, s így önmagát, egyszóval elérhette célját, még úgyis, ha ezzel fájdalmat okozott, amikor eltűnt hosszú-hosszú időkre. A célok azonban sohasem halnak meg, legalábbis Céliánál nem. Lehet, hogy a hercegnő most éppen a te városodban él, átmenetileg. A hercegnő, igen, emlékszem rá …