Amikor lehullnak a csillagok…


A hold már átszőtte ezüst fényével a fák lombkoronáit. Lágy esti szellő játszadozott az illatos virágtakarón megcsiklandozva a lány izgalomtól kipirult arcát, de benne, a lelke legmélyén nem csitult mégsem a nyugtalanság.
– Megígérte, hogy eljön. Szüntelenül őt várja. Ha mozdul valami, a szíve hevesen dobban, még reménykedik, bár órák múltak el – nem jött a fiú. Az est egyre sűrűbb lett, a neszek egyre félelmetesebbek. Mindjárt elkezdődik a csillaghullás…
– Itt kellene lennie. Együtt várni a csodát. –Kívánni… azt, hogy egymáséi lehessenek.
Sem mélység, sem magasság, sem távolság, sem emberi rossz vagy jó szándék ne állhasson többé közéjük.
A végtelen időtől, a távoli csillagoktól várt csodát, úgy ahogy a végtelennek tűnő idő, a csillagfényes mindenség volt tanúja szerelmük kibomlásának.
A fák, melyek most sötét árnyékkén borulnak rá, a virágok, amik körül ölelik, a szellő halk, játékos susogása mind tudja, mind érzi, amit ő érez, mind látta azt, amit ő látott.
Sok napon, évszakon át, jártak azon a helyen.
Ott találkoztak először: a lány virágot szedett, a fiú eltévedt. Így ismerték meg egymást.
Aztán mindig volt valami, amit meg kellett beszélni, amit meg akartak tudni a másikról. Ízlelgették egymás nevét, hangját, illatát, gondolatait. A lány Kisvirág lett, a fiú Kisherceg. Csak ők tudták ezt s az őket körülölelő világ, a saját kis világuk.
Egyszer olyan sokáig elmaradtak, hogy már hosszúra nyúltak az árnyékok. Ők a lenyugvó nap igézetébe merülve nem észlelték a változást, csak miután eltűnt a nap, s lilás homályba borultak a hegyek. Az ég acélkék függönyén sziporkázni kezdtek a csillagok. Ők elindultak csendben hazafelé, és akkor meglátták, hogy fölöttük futni kezd egy apró fényes pont, egyre közelebb a föld felé, majd eltűnik a hegyek mögött.
– Valaki meghalt – riadt meg a lány. Azt mondják, minden embernek van saját csillaga, s amikor az ember meghal, az a csillag lehullik.
A fiú nevetett, és karjába kapva a lányt, forogni kezdett vele, amíg elszédült. – Kisvirágom, csillaghulláskor teljesülnek a kívánságok. Kívánjunk valamit.
– Bárcsak örökké veled… – suttogta a lány, de a fiú csókjával beléfojtotta a szót. –Már nem lehet kívánni, elmúlt a varázs, eltűnt a csillag. –Nemsokára igazi csillaghullás lesz, akkor újra eljövünk.
– Jó, de hogy addig se legyünk egyedül, válasszunk magunknak csillagot. Ha ránézek, azt érezzem, hogy téged látlak…
– Hogy találod meg ennyi fénypötty között azt, amit kiválasztottál?
– Nézd, ott azt a távoli hegycsúcsot. Fölötte látod azt a két csillagot? Olyan fényesek. Egymás mellett vannak, mint te meg én. Azok legyenek a mi csillagaink.
A fiú könnyesre nevette magát a kislányos ábrándokon, de hírtelen mélységes csönd állt közéjük, érezte a lány perzselő tekintetét s benne a kimondatlan kérdést. Magához vonta és úgy ölelte, mintha nem akarná el engedni soha többé. –Istenem, mennyire szeretlek! Veled olyan más minden. Amióta ismerlek, mindenütt velem vagy. Virágban, madárdalban, még az égbolton a nap arcában is téged látlak.
A lány bőrét újra megérintette a lágy esti fuvallat. Mintha álomból ébredt volna, összerezzent. Olyan ijesztő volt most mindaz, amit azelőtt szépnek látott. Nagyon egyedül volt. Fel állt és holdfényben keresve az utat tétován elindult. Öregnek érezte magát, mint aki együtt múlik az idővel. Ő nem jött el. Most csak ez számit. Hogyan is hihette, hogy belészeret egy olyan fiú, mit Kisherceg? Fényévek állnak közéjük s nincs semmi, ami összekötné őket… csak a csillagok, amik hullani kezdtek, mint tűzijátékkor a szikrák. Majdnem rázuhantak az előtte kanyargó ösvényre, most mégsem érdekelte. Fel sem nézett az égre, csak ment könnyes haraggal a lelkében.
A dombhajlatban hírtelen megállt, még látni lehetett a hegycsúcsokat a holdfényben. Ösztönösen a két csillagot kereste. Az ő csillagjait. Szeme elhomályosodott, tekintet elborult, mert a hegycsúcs fölött csak egy csillag ragyogott hideg fénnyel.
– Úristen! –rémült meg saját gondolataitól. –Nem történt semmi. Nem történhetett. Azt megérezte volna. Csak közbe jött valami. –Ez zakatolt benne egész éjjel.
Reggel nem kelt fel az ágyból. Mozdulatlanul tűrte, hogy a napfény könnyeket csaljon szemébe. Sírni akart. Az anyja sóhajtva jött be a szobába. –Szegény fiú, tegnap belefulladt a tóba. Pedig megtiltották a fürdést, mégis belement. Milyen értelmetlen halál.
– Milyen halálnak van értelme? –zokogott a lány, mintha rémálomból ébredt volna.
– Te tudtál róla? Csak az imént olvastam az újságban.
– Nem tudtam, nem ismertem, nem érdekel! Mért ment bele, ha nem tudott úszni?
– Az újság, azt írta jó úszó volt. Ismert ember, híres sportoló, de valami baj volt a szívével.
A lány gyertyát gyújtott. Szobájában gyertyák égtek nappal és éjszaka, mintha már nem volna sem nap, sem hold. Mintha minden csillag lehullt volna az égről…

“Amikor lehullnak a csillagok…” bejegyzéshez 5 hozzászólás

  1. Köszönöm hozzászólásaitokat, ez a novella már rég érett bennem, de csak most jött el az ideje, hogy megírjam. Bevallom, hogy írás közben hatalmába kerített a hangulata.
    A tévedés pedig, emberi dolog.
    Üdv. mindenkinek.

  2. Kedves Arany!
    Itt a Zsuzsa helyett biztosan Katit akartál írni, mivel ez Kondra Kati írása, én csak hozzá szóltam! De ez már velem is megtörtént!
    Mindenesetre jó az írás!
    Üdv.: Torma Zsuzsanna

  3. Szép kidolgozású novella. A történet lehetett valós, vagy a képzelet szüleménye, de a megvalósítás kitűnő.
    Gratulálok.
    Rajnai Roter Csaba

  4. Kedves Zsuzsa! Egy megtörtént esemény adta az alapot a novellámnak, nagyon is sok a valóságtartalma. Köszönöm, hogy olvastad és örülök, hogy tetszett.
    Szeretettel: Kati

  5. Ez a történet nagyon szép, kedves Kati.
    Lehet, hogy megtörtént esetet dolgoztál fel, nem tudhatjuk.
    Annyit azonban igen, hogy ilyen eset nagyon sok van. És igen, én is nagyon értelmetlen halálnak gondolom. És néha az embereknek működik az a bizonyos "hatodik érzéke" (sex sense).

    Tetszett!

    Üdv.: Torma Zsuzsanna
    :):):)

Szólj hozzá!