Gyilkos sugarak.


A rádió ontotta a híreket; ítéletidő, veszélyes sugarak, járványok és egyéb rémhírek, mintha valami távoli bolygó életkörülményeit taglalnák. — Milyen jó, hogy itt minden rendben van. – sóhajtott fel megkönnyebbülve Eliza. Aztán jött a nyár, sivatagot idéző hősége, tornádószerű viharai kissé megingatták biztonságérzetét. A világ távoli tájain megtörtént katasztrófák beárnyékolták mindennapjait.
Egy évvel később, már mindenki a napsugár okozta bőrrákról, trópusi betegségekről beszélt.
Különleges rovarok megjelenéséről suttogtak. Az időjárás jelentések is gyilkos sugarakról szóltak.
Eliza figyelme rákattant a „gyilkos sugarakra”, és – „kérjük, aki teheti, ne menjen utcára a déli órákban…” – mondat, súlyosan visszhangzott agyában.
Megállt benne az ütő. — Mi jöhet még? – gondolta keserűen. Az elmúlt év óta, már sokadszor érezte azt, hogy élete olyan, mint azé a vadé, akire vadásznak. Mennyi az esélye, hogy ma sem ő lesz az áldozat?
Mindenesetre komolyan vette a figyelmeztetést, délelőtt kilenc és este hat között bezárkózott a lakásba, besötétítette az ablakokat és napfényt szimuláló lámpa mellett dolgozott.
Ezt a csodalámpát egy ismerőse ajánlotta, akinek a napfény hiánya miatt lett depressziója, ezért fejlesztette ki ezt a hasznos készüléket. Eliza, előző évben beszereltette a klímát és folyamatosan készült a hőségriadóra. Ásványvízkészlete plafonig ért, mert volt szerencséje megtapasztalni milyen az, ha a csapból sem folyik víz. Barátai aggódtak érte, hiába hívták nem ment sehová.
— Külföldre semmiért nem utaznék, – mondta. — Nem teszem ki magam fölösleges veszélynek.
Ahogy megjött a nyár, már az első harminc fok bezárta őt a lakásba. — Őszig ki sem jön, – nevettek rajta a szomszéd csajszik, akik mit sem törődve a sugarakkal, alig cuccokban feszítettek a városi szökőkút körül.
Eliza körül lassan megfordult a világ. Folyamatosan rettegett valamitől, érezte, hogy lassan elfogy testéből az erő és összecsuklik.
— Úristen! Milyen egyedül vagyok…
Néhány percig érezte csak a testében lüktető fájdalmat, aztán elcsendesedett. Amikor hosszú idő után felriadt, döbbenten tapasztalta, hogy minden megváltozott.
A házak helyén üszkös maradványok, a park olyan volt, mint egy haldokló oázis a sivatagban. Embert nem látott, csak a tikkasztó hőséget érezte és azt, hogy szomjas.
— Iszonyatosan éget a nap, valami árnyék kéne, – suttogta kiszáradt szájjal, hangja elcsuklott, már nyelni is alig bírt. Ekkor eszébe jutottak a gyilkos sugarak. Ez lett hát a vége, vagy kitudja, talán ő az egyetlen túlélő. Árnyék és víz kellene. Így nem bírja sokáig…
A legjobb barátnője beleroppant, amikor megtudta mi történt.
— Nem hiszem el! Nagyon vigyázott magára, ki sem jött a lakásból – zokogta.
— Pedig egyértelműen a gyilkos sugarak okozták halálát. Túl sokáig tartózkodott a napon, súlyos égési sérülései vannak.
A szoba sötét volt, a redőnyök lehúzva. A klíma ontotta magából a hideg levegőt, a napfényt szimuláló lámpa helyén egy közönséges lámpa állt, és valahol egy másik városban valaki, a gyász álarca mögött mosolyogva vágta zsebre, az Eliza életbiztosítása alapján neki járó, milliós nagyságrendű pénzköteget.

“Gyilkos sugarak.” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Elolvastam ezt az írásodat is,kedves Katalin!
    Bizony, én is azt mondom, hogy a természetes dolgoknál nincs jobb. A természetes fény (napfény) még mindig jobb bármilyen más mesterségesen előállított fénynél, persze ha nem visszük túlzásba. Sajnálatos, hogy sokan mások kárára gazdagodnak meg.

    Üdv.: Torma Zsuzsanna
    :):):)

Szólj hozzá!