Szeress! Szeress, mert azt hiszem hamarosan meghalok! – mondta és kicsit hátravetette a testének amúgy is túlzottan kiegyensúlyozatlan részét. A kő kedvesen, mégis apai szigorral tompította a koppanást, majd engedelmeskedve a fizika törvényeinek, duplán pattant egyet rajta. A lány képtelen volt megtartani ezt a hatalmas testet. Fáradt volt az elmúlt órák csatái után. Kezeiben a markolat szorításától más faj számára elviselhetetlen görcs vette át az uralmat. Tudatossága a végletekig ki lett használva az összpontosítás közben. Sokan halunk meg. Csak téged nem akarlak elengedni. Te nem hagyhatsz itt – suttogta a fülébe. Az eső giccses filmszerű jelenetbe illően függőleges kínzásába kezdett és a felhők közül egy aprócska fénysugár tört utat magának a hősök felé, emelve a pillanat pátoszi jellegét. Elvégeztem amire teremtettek. Utam itt véget ért- szájából habos vér tőrt a üreg széle felé. Életfolyadéka a vörös minden árnyalatában pompázva jelezte rövidke létezésének gyors befejezését. Utolsó csókom adja meg ennek a világnak a reményt… tudod te is… gyermekünk lesz, aki helyre igazítja ezt a romlott rendszert… Életem legszebb éjszakája volt. aghhh… Amikor ott a templomban az oltáron szerethettelek… ezért érdemes volt élni és életet adni. – a beszéd energiája és a kecsesen előre rendülő hatalmas tenyér óvatos simogatása volt a test utolsó tartalékainak kinyerés. A lány szárnyaival körbe fogta a hullát és ében fekete, teljesen telített szemeinek tüzével jeleket égetett a mellkasába. Utad innen már nyugodt lesz szerelmem. Senki sem vonhatja kérdőre ki mellett ontottad vérét a gonosznak. Mekkora átok, hogy az vagy amivé tettek.. Drágám. – mondta és újra óvón magához ragadta a kardját. Testét megemelte, kicsit megrázta a sörényét majd méhe fölé helyezte szabadon maradt végtagját. Érezte a gyorsan fejlődő életet. Tudta, hogy ez a gyermek közös átkuk nemes gyümölcse. Vére fogja újra rendes medrébe terelni a világ és az univerzum eltévedt és szétzilált vizeit. Az örök jó és az elemi rossz közös gyermeke lesz. Egy groteszk és elképzelhetetlen szerelem magjának mindent elsöprő virága. Könnyei feketék voltak és bugyborékolt az aszfalt, amikor feketét értek. Izmai újra éledtek. A harag, fajtájára annyira nem jellemző düh és a remény, mely egy újnak és tökéletesnek adhat életet tovább vitte. A varázs már kezdet alább hagyni. Az őket körül vevő harcias tömeg már nem volt mozdulatlan. Mindenkinél ölésre alkalmas eszköz volt. Buta emberek voltak, akik önnön lényük létezésének tényénél tovább látni képtelenek voltak. Mégis Ő nekik adta, amit másnak nem. Miért? – gondolta, miközben újra az agyának szétkuszálódott, koncentrációért felelős idegpályáit próbálta csatarendbe állítani. Az őt körül vevő fénynyalábok folyamatosan regenerálták a sebeket és lassan eredeti pompájában állt előttük. Hozzájuk képes kétszer magasabb volt. Idomai, mellei, az izmok, amik csodálatos geometriáikkal körbe ölelték fegyverként a csontokat, a haja és a semmi máshoz nem hasonlítható szárnyak. Természetes hogy féltek tőle. Ostobák voltak és még semmit sem láttak a világból. Nekik ez a bolygó az egyetlen. Nem repültek soha csillagporban, a fényt elnyelő fekete lyukakban keresve hasonlatos univerzumok átjáróit. Furcsa faj ez. Miért szerette őket ennyire Ő? Nem számít! Élnem kell és még nem tudok elmenni innen. – a kard ekkor precíz játékába kezdett. Az évszázadokkal ezelőtt, a modern életbe annyira hitét és létezését beleölő szénhidrátokra alapozó ember visszasüllyedt oda, ahonnan indult. A városok már csak a korrózió csillapíthatatlan étvágyának eszközei. A kevéske túlélő, akik akkor nem haltak meg, ma már csak az ételért kaparó patkányok. Botok és kövek, amiket használnak és félelmeikben valami végső csata emlékeit idézik fel. Nevetségesek, de nagyon sokan vannak. A halálos tánc minden ritmusában csodálatos volt. A szanaszét repkedő testrészek rendezetlen hulltak a természet által visszafoglalt területekre. A lány élvezte amit csinál. Rég nem volt ilyen könnyű dolga. Ekkor hirtelen valami éles és sajgó hasított bele a medencéje tájékán. Lábai megrogytak, kardja mely évmilliók alatt hű társa és szeretője volt, kiesett a kezéből. Szemei újra fekete könnybe borultak. A fájdalom elviselhetetlen volt még az ő számára is. Itt őt angyalnak szólították. Szerelmét valami démon, sátán néven nevezték, miközben utat vágtak köztük. Mi történik velem? – hörgő hang tört föl belőle mélyről. Ősi mélységek soha meg nem szólalt ösztönei terjedtek a széllel, kiadva magukból a rettegést és lassan kezdték felfogni mit is tettek, akkor ott abban a furcsa épületben. A medence csontja nem bírta tovább a bent tomboló feszülést és szétnyílt. Szerveinek bámulásában és a bűvöletben, mi még életben tartotta, meglátta szerelmük végtermékét. Egy apró, kedves hangon felsíró Ember volt. Semmit nem értett. Nézte őt és látta benne magát és a kedvesét is. Szemei fekték voltak, végtagjai apróak és arányosak. Erő vette körül. Végtelen és erősebb fénnyel világított, mint bármelyik csillag, mely mellett létezésének ideje alatt elsuhant. Gyönyörű volt! Utódom… újabb fekete könnycseppek. Soha nem engedett utat ennek a méregnek. Itt meg alig pár perc leforgása alatt háromszor is. Milyen hely ez? Miféle hatalom issza át itt az idő pillanatait és anyagait? – remegett és csapkodott hatalmas szárnyaival. A tömeg egyre szorosabban körbe fogta. Nem kellett sok idő, hogy észre vegyék magatehetetlenségét. Védte vadul, erejének minden utolsó megcsillanó lehetőségével a Jövőt. Értek mindent – üvöltötte vadul nézve az égre. Értem már miért! – ekkor a mozgás megszűnt. Minden élet és létezni akarás elhagyta a testét.
A tömeg tudomásul vette, hogy az idegenek már nem veszélyeztetik őket. A félelem elülése után csodálva nézték a két normálisnál többszörösen nagyobb tetemet. Egyik furcsább volt mint a másik. Miután megcsodálták őket, köveikkel és botjaikkal a tetemek tematikus elfogyasztásába kezdtek. Egy jelentéktelen nőivarú egyed kutatva a szervek között és lakmározva a furcsa ízű húsból, egy Gyermeket talált. A szárny még most is takarta a szemek elől. Védeni nem tudta csak elrejteni. Magához vette és ösztönösen szagolgatni kezdte a különös apróságot. Nem volt olyan fenyegető illat rajta, amitől meg kellett volna ijednie ezért magához szorította. Érezte milyen törékeny és érezte, hogy milyen erős lesz. Ringatni kezdte, ahogy anyjától látta, amikor testvéreit csitítgatta, majd elvonult vele egy közeli épületromba. A tömegtől féltette. Mosolyán látszott az elfogadás és a szeretet. Van gyermeke neki is mostantól. Még verekednie sem kell a korcs hímekért a többi nősténnyel. Neofaranoo. – kiáltotta bele a semmibe és minden különösebb átmenet nélkül a közeli hegyek felé vette az irány. A jövőt szorongatta keblein. Nem tudta mit óv meg fajtája számára csak egyszerűen és tisztán örült. Boldog volt.