Fiumei út.


Fiumei út. Sírkert. Pontosan öt éve ezen a helyen szórták szét szegény apám hamvait. Az óriási platánfák szigorúan hajlongtak a kánikulai szélben, ahogy sétáltam alattuk. Messze előttem egy magas, vékony öregúr lépkedett öltönyében a nagy meleggel mit sem törődvén. Irigykedve néztem, ahogy szorgalmasan szedte hosszú lábait, termetét nem csorbították meg az idő fogai, s egyértelműnek hatott, hogy siet valahová. Jó magam helyet adtam a bámészkodásnak, jól esett, hogy végre nem kell sietnem sehová és élvezhetem a fák adta árnyék előnyeit. A szobrokat néztem, melyek már sok-sok évtized óta őrzik az alant meghúzódó valaha élő lelkek mindmegannyi emlékeit, s hogy közelebbről is megnézzem őket felléptem a hozzájuk vezető négy darab öreg lépcsőfokon „ Elnézést kérek!” Hallottam mögöttem az érdes hangot. Hátra fordultam, a kedves öregúr nézett fel rám kérően a lépcsők aljáról. Vékony, csontos arcát sütötte a nap, s fején fehér gyér haja csillogott a nap fényében.„ Elnézést! Megtudja nekem mondani merre kell mennem a szóró parcellák felé? „ Továbbra is nézett rám a mielőbbi válaszra várva, mert szemmel láthatólag még mindig nagyon sietett. „Persze! Én is arra tartok.” Válaszoltam és lementem a lépcsőkön hozzá. Ezután már együtt folytattuk utunkat – melynek célja egy volt- egy kicsit felgyorsítva lépéseinket. „ Búcsúztatásra megy?” Kérdeztem őt. „Igen. Barátom búcsúztatására jöttem. Nyolcvan évig voltunk barátok. Még a gimnáziumban ismertük meg egymást. Aztán együtt katonáskodtunk a háborúban, majd együtt voltunk hadifogságban. És most itt van. Ő is elment. Egyedül maradtam, pedig nyolcan voltunk így barátok, de már mind eltávozott az élők soraiból.” Azután egy kis szünetet tartott. Én némán haladtam mellette. Ezután folytatta. – „ Manapság már nincsenek holtig tartó barátságok. A fiaim is elmentek az iskolából és mindenki ment a maga útján.” – Legyintett a kezével. – „ Ez már nem az a világ!” – Próbáltam neki valami okosat mondani: – „Talán azért, mert manapság az emberek nem élnek át együtt nehéz napokat, nincs, ami összetartsa őket, mert hát a közös gond összetartó erő lehet.” A bácsi folytatta gondolatmenetét: – „Pedig nagyszerű dolog a barátság! Az igaz barátság! Semmi nem pótolhatja…”, s további gondolatai már csak fejében éltek, nem mondott többet. Csendben mentünk egymás mellett, mintha már régóta ismertük volna egymást. Csak pár perc volt, s én úgy éreztem, mintha ismerném ezt a drága kis embert, pedig csak egy kis részletét mesélte el óriási életének! Nagy szimpátiát éreztem felé, talán azért, mert mindketten hasonlóan éreztünk azokban a pillanatokban. Gyászoltunk valakit, aki része volt életünknek, létünknek. Akit nagyon szerettünk és aki nagyon-nagyon hiányzik nekünk. Rokonlelkek lettünk pár röpke percre. A kis öregúr valószínű, hogy kilencvenes éveinek javában tartott már, mégis sugárzott belőle fiatalsága. Benne volt gyermekkora, fiatalsága és benne volt életének nehézségei és benne volt boldogsága! – „Örültem, hogy találkozhattam önnel! A maga segítsége nélkül nem találtam volna ide! Köszönöm és az Isten áldja kedves!” Láttam, hogy mire odaért, már hozták ki a ravatalból az urnát. Én is lassan odaértem a vázákkal teli kis helyhez. Ott volt apámé is. Meggyújtottam a kis mécsest, miközben kissé távolabb felcsendült Móczárt zenéje, s megsercentek a fúvóka csövei majd hírtelen magasba tört belőlük a víz. A víz, amely a kedves barát hamvait szórta szét, hogy aztán elnyelje a föld örökre. Apámra emlékeztem. Pontosan öt éve már, hogy őt is elnyelte a puha föld… Az öregúr jól mondta. Nincsenek már holtig tartó barátságok. Mi is az az igaz barátság? Talán az, amikor csendben ülünk egymás mellett, s mégis tudjuk a másik gondolatát. Érezzük, hogy ő mit érez és ha hosszú ideig egymástól távol kell lennünk, akkor is velünk van, bennünk él. És ha bajban vagyunk vagy bánatunk van, meghallgat minket, de nem ad tanácsot, mert tudja, hogy bennünk van a megoldás. Csak meghallgat minket, mert azt is tudja, hogy a puszta jelenléte is segítség. Aki akár nyolcvan évig is velünk van és aki még a temetésünkre is eljön, hogy elbúcsúzhasson tőlünk, dacolva a korral, dacolva a forrósággal, gyorsan szedve öreg lábait, melyek már annyi utat megjártak! Igen ez az igazi barát.
Úgy gondolom, hogy soha nem fogom elfelejteni ezt a nagyszerű találkozást! Igen, számomra nagyszerű volt, mert újra tanultam valamit. Annyi mindenért nyavalygunk ebben a rövidke kis életünkben! Annyi mindennel nem vagyunk megelégedve! De már tudom, hogy nincsenek véletlenek! Azt hallottam, hogy Korfu szigetén az emberek jelképe a kormány nélküli hajó. Úgy tartják, hogy hagyni kell, hogy oda sodorjon az élet, ahová ő akarja, mert az élet tudja, hogy mit akar, mert mindennek oka van. Hát hagyjuk hadd’ sodorjon minket. Talán már nem is nagyon fáj!
Az Isten áldjon meg benneteket!

“Fiumei út.” bejegyzéshez 7 hozzászólás

  1. Igen, én csináltam így és köszönöm, hogy leírtad tanácsodat, hiszen azért is jöttem ide, természetesen az olvasás és írás öröme mellett, hogy elfogadjam tanácsaitokat, hogy ezt felhasználhassam és tökéletesíthessem írásaimat.
    Köszönöm szépen !
    Gabi

  2. Kedves Viola,
    Igen, akkor úgy éreztem, mintha az égiek küldték volna oda azt a bácsit, mintegy jelzésértékű üzenetet. Ezért éreztem úgy, hogy megkell írnom ezt a nagyszerű találkozást.
    Nagyon köszönöm a véleményedet !

    Gabriella

  3. Kedves Gabriella!
    Nagyon szép, megható a történeted. Ritkán fordul elő ilyen nagyszerű, mély nyomot hagyó találkozás. Jó, hogy leírtad.
    Gratulálok
    Szeretettel: Viola

  4. Kedves Gabriella !

    Régen nem olvastam ilyen mélységesem megható – emberi érzésekből összekötött sírcsokrot….
    – és az ember és a barátság ekkora tiszteletét…
    Felemelő gondolatok, példaértékű, – de lehet, hogy már csak kevés lesz a végtelen jövőbe ilyen, találkozás két ember között, és sírig tartó hűség a szavak csendességében és mégis megértésében.
    Ennek alapja is az egyszerű és őszinte szeretet.
    Az igaz barátság – két ember <———>-egyetlen lelkűségében él.
    keni

  5. Kedves Major Gabriella!

    Nagyon szép novellád az "igaz barátságról" és az "igaz barátról".
    Én is hasonlóan gondolkodom ezekről a dogokról.
    Örülök, hogy olvashattam írásodat!

    Üdv.: Torma Zsuzsanna
    :):):)

Szólj hozzá!