Az életünk erotikus hajtóerejéről!… /Könyvrészlet/.

Dolgoztam és kapcsolatokat kerestem, amiket hamar meg is találtam, a velem hasonló második sorban, olyanokat, akik már szintén túl voltak az első házasságukon. Futó kalandok alakultak ki, de sebeket találtam rajtuk, mint ahogyan ők is rajtam. Már minden bonyolult volt, az érzelmek hamar összegubancolódtak, nehézkessé vált a folytatás, másoknál is előtérbe került a védekezés.
Lelkiztünk kicsit, azután ágyba bújtunk, jókat szeretkeztünk, és rohantunk a hétköznapjainkban tovább. Szeretkezéseink tele voltak vággyal és szenvedéllyel, elfojtott, kihűlőben lévő érzéseket lobbantottak fel, visszaadtunk bennük egymásnak új hiteket és reményeket, csaltunk és hazudtunk, mint ha minden rendben volna. Volt köztük lopott csók, a szex technikájának tökéletesítése, bevált izgalmak tapasztalatainak kölcsönös cseréje, még ki nem próbált trükkök kipróbálása, a testiség hangjainak különféle megszólaltatása. Én azt hiszem ezek java része kölcsönös önkielégítés volt csupán, na nem mintha elítélendő volna ez, csak inkább a mai pornográf jelenséghez hasonlított, mint két ember érzelmi kötődéséhez. Nem értek én azzal se egyet, hogy ezeket a kapcsolatokat tovább és túl kellett volna bonyolítani. Minden erőltetés megbosszulja magát.
Olyan szép dolog, és annyira üdítő tud lenni az is, amikor két ember csak azért adja kölcsön a másiknak a testét, hogy az megszólaltathassa rajta, adott tehetségének lehetőségeit.
A test szépsége önmagában is varázslatos, az érzékszerveink önmagunkban is képesek a gyönyört felfogni és átadni, anélkül, hogy bonyolult lelki gubancokat kelljen kialakítani.
Miért lenne bűn a lélek nélküli testiség, az élvezetek önmagukért folytatott izgatása és izgalma?
Annyira nincs szex kultúránk, annyira nyomaszt és gátol még ma is a prüdéria, a szégyenkezés, a megszokottól eltérő élvezethez jutás. Pedig ezek olyan emberi kincsek, amik világokat mozgatnak meg. Embereket képesek megfiatalítani, új világra szülni, új dimenziókat nyitni, új látásmódot adni, érzelmeket táplálni, szeretetet életre hívni, békét és nyugalmat adni egy boldogító szép kielégülésben.
Miért nem teszitek, miért nem értékelitek, miért szégyellitek, hogy aztán majd 40-50-en túl sajnáljátok a már bepótolhatatlan, soha meg nem ismert szépség örök veszteségét?
Szomorú arccal, bánattal a képeteken, keserűséggel a szívetekben vonszoljátok magatokat az üdvösség tudása, megtapasztalása nélkül. A kedves fiatalság, szépségei, kell hogy ilyen nyomokat is hagyjanak, hiszen ezek nélkül annyira árvák, elhagyottak és szegények leszünk.
Ó drága fiatalság, ne hagyj ki egyetlen napot se, ha megteheted, hogy ezen az oltáron is megszenteld az életed. A testünket is azért kaptuk teremtőnktől, hogy időnként másnak adjuk, és aki felkínálja nekünk, azét pedig elfogadjuk. Lehet e boldogabb élete annak, akinek ez is megadatik?
Ölelkezéseinkből születnek gyerekeink, de ölelkezéseinkben búcsúzunk is egymástól, amikor elmegyünk. A karjainkban erő van, a tekintetünkben tűz, a vágy tüze kell hogy lobbanjon és égjen, a mosolyunkban biztatás, a simogatásunkban hála, hogy jó hogy vagy nekem. Az utolsó sóhajban, halkan a szánkon a szó, hogy köszönöm. Ezek a boldogság virágai, amelyeket csak szálanként téphetünk, de le kell hajolni minden egyes szálért, hogy csokor legyen belőle, amely soha el nem hervad bennünk, míg élünk, mert erről gondoskodik a mindent megszépítő emlékezet.
Miért kellene elszenvednünk a testiség hiányát, ha egyszer megadatott, miért a forró álmatlan éjszakák, a lázas gyötrődések, a kielégítetlen égő szenvedélyek, az örökös vágyakozás?
„Nem tudhatja igazán az, mi a test, aki csak árnyakat ölel.”
*Ami nem pusztít el, az erősebbé tesz engem.* A vágy tüze nem pusztít, ha képes vagy azt oltani, testednek vagy lelkednek kielégítésével.
Tudom, hogy követünk el azért itt is bűnöket. De a test szépséges gyönyörének vágya, miért hajtja sokszor a lelket a bűn útjára? Nem tudom.
Hogyan lehet bűnös az, ami az ösztönnek bűntelen? Hogyan lehet bűntelen ösztönből, bűnös vágy? Hány ember él bűnös hajlamaival közöttünk bűntelen, büntetlen, de hány ember él ugyanakkor bűntelen hajlamaival, mégis halálos bűnben?
Sok kérdés marad nyitva itt is, de nincs mindenre felelet.
Bármi megtörténhet velünk is, amit el kell viselnünk.
A hasonló izzó vágyak és remények, oly sokszor elmennek mellettünk, anélkül, hogy találkoznánk velük. Járjunk hát mindig, még nyitottabb szemmel.
A szabadságunk jó dolog, de sokszor a legnagyobb gátja is az igazi boldogságunknak.
Sokszor ülünk a szobában búsan és egyedül, ahelyett, hogy átkopognánk a falon.
Csak a megfelelő találkozásokban lehetséges, hogy a vágyaink és a reményeink beteljesedjenek.
Ne féljünk a találkozásoktól, keressük a hozzá vezető utat.
A minden rosszban van valami jó – gondolatából kiindulva, felbomlott házasságomnak és az így visszakapott szabadságomnak, meg volt az az ajándéka, hogy közel 40 évesen még egyszer bedobhattam magam kicsit az éjszakába, és belekóstolhattam a kötetlen szeretkezések, élményt és némi felejtést segítő édes mocsarába. Hogy időnként bűnbe estem? Istenem. Csak a bűnbeesés után kaphatsz feloldozást. Vannak édes bűnök is, amik megérik a miattuk kiszabott penitenciát.
Aki ellen pedig elkövettük, az a dolga, hogy megbocsássa, erre való az intelligenciánk.

Ezzel nekem véget is értek az édes évek. Elszállt felettem az ifjúság édes, kék madara.
Megkezdődtek az érett évek. És ma már feleslegesen várom, még mindig a májust, ha egyszer csak lassan közelít felém a tél.

Budapest, 2002.