Szép szerelmem Dia… /Könyvrészlet/

*Becsukott kapukat is hagytam ‘jószám’ magam mögött, és amik még éppen nyitva voltak, szép lassan azok is becsukódtak a hátam mögött.
Radnóti így emlékezik a Nem tudhatom sorai között:
“és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,”
Mert voltak szép számmal már elcsókolt és még el nem csókolt ízek életem pár éve folyó “szerelmi” vonalán.
Korán érő voltam, az átlagosnál erősebb volt bennem az ösztönkésztetés, sürgetett a vágy az érzelmi és a társkapcsolati utam megkezdésére és minél többféle és változatos megélésére.
Az életünk bölcsen, gazdagon és nagylelkűen gondoskodik arról, hogy adjon, kínáljon, pótoljon, ha kell kompenzáljon, máshol elvett és általunk megszenvedett hiányosságaiért.
Ezt nevezem én gondviselésnek.

“Ubi amatur, non laboratur, vel si laboratur, ipse labor amatur.” Sz.Ágoston mondja ezt:
“Ahol szeretet van, ott nincs szenvedés – vagy ha van is szenvedés, szeretni fogjuk magát a szenvedést is.”

“Szeretnélek még egyszer látni,
Szép csöndes nyári estvelen,
Holdfénynél az akászok árnyán,
Midőn fejed keblemre hajtván,
Így suttogsz: még maradj velem

“Szeretnélek még egyszer látni,
Meggyógyítna egy pillanat.
Mit szenvedtem, feledni tudnám,
S még egyszer örömest feldúlnám
Éretted ifjúságomat.”

/Gyulai Pál/

“Szerelmi” életem tele volt szeretettel, hogyan szenvedhettem volna hát akkor én?
Aranka tiszavirág életű szalmaláng szerelme, ott a szalma kazal tövében, amilyen gyorsan jött, oly gyorsan is ért véget, de látod mégis nyomot hagyott.
És lenyomatok képeiben élnek a későbbi években jött, már komolyabb, emberibb kapcsolatok.

Szerelminek nevezem őket más szó hijján, pedig hosszú sorokon át éppen azt bizonygattam, hogy még nem voltam szerelmes soha. Abban az értelemben ez igaz is marad. Legyenek hát ezek: szalmalángok, szenvedélyek, elkápráztató, megemésztő, megperzselő kapcsolataim érzései.

Megint felmerül egy kérdés, szabad e nekem kiszolgáltatnom ezeket a belső intimitásaimat, amik végső soron már csak rám és az akkor érintett személyekre tartoznak?
Na nem szégyenből, hanem inkább szeméremből. Belső titkaink kiszolgáltatottá tétele nem megszentségtelenítése e saját magunknak és kedveseinknek. Normál körülmények között jó ízlésünk sem engedné meg, hogy erről beszéljünk, de mit tegyek, ha ezek is életem fontosnak tartott részei. Írok Rólatok, kellő tisztelettel, más-más neveken, és rám ezért utólag ne haragudjatok.
Az általános iskolát épphogy csak befejeztük és megkezdődött a szünet, elém áll megint az én Berci barátom és azt mondja nekem:
– Te Pistám én úgy önnék égy kis friss cserösznyét, nincs valami ötleted?
– De van, mondom – mivel én is önnék, a piac már zárva van, nem töhetünk mást csak,
ha elmögyünk lopni.
– Benne vagyok. Indulhatunk már is.
És mi elindultunk cseresznyét lopni a város melletti egyik gyümölcsöskertbe, ami hozzánk a legközelebb volt.
Megyünk, mendegélünk óvatosan, hogy a csősz észre ne vegyen bennünket, mert ugyan késő délután volt, de a nap még világított nyugatról, laposan és messze volt a sötét.
Kiszemeltünk magunknak egy szép pirosló fát és mindig csak körbe tekingetve közelítetünk, hogy mielőbb a lombok védelme alá kerülhessünk az esetleges vigyázó szemek elől.
Amint a fa árnyékába értünk és már azt hittük, na most már révbe értünk, mint égből a mennykőcsapás, a fáról két lány ugrott le közvetlenül mellénk.
Az ijedségtől a lélegzetünk is elállt és a szívünk majd kiugrott, amikor megszólalt az egyik lány, hogy azért két csajtól nem kellene ám ennyire betojni, hiszen ők is csak azért vannak itt, hogy egy kis cseresznyét egyenek.
Közülük az egyik Dia volt, aki innentől az én első és legnagyobb diákkori szerelmem lett. A másik lánnyal a barátom járt. Néha együtt voltunk négyesben, de a legtöbbször külön utakon jártunk.
Ők még akkor fejezték csak be a VII. osztályt. Az iskolából látásból már ismertük őket és mindketten közel laktak hozzánk. Vidám cseresznyelegelésünk közben még akkor ott megbeszéltük, hogy ez a véletlen és különös találkozásunk biztosan jelent valamit, ha mást nem, akkor azt, hogy nekünk máskor is másutt is találkoznunk kell. Az első randink a strandra vezetett. Innen már simán ment minden, az első hazakísérés után, következtek a következők.
Ma úgy mondják “el kezdtünk járni”
Mélysötét, rövid haja, meleg tekintetű őzike barna szeme, csinos alakja, és barna bőre volt.
Mamája egyedül nevelte őt és két fiatalabb öccsét, mert apjuk fiatalon meghalt, ma már nem emlékszem mikor és miért.
Amikor csak tudtunk, szert tettünk arra, hogy találkozhassunk és együtt lehessünk.
Egy idő múlva feltűnővé vált egyre sűrűbb találkozásaink és a mamája féltésből mellénk rendelte öccsét, hogy vigyázzon nővérére, ha mi esetleg magunkra nem tudunk.
Rendes gyerek volt, nem volt kíváncsi, nem volt árulkodó természetű, illedelmes volt és nem zavart minket. A téglagyári moziba őt mindig befizettük, mi meg vagy bementünk, vagy nem.
Úgy nyílt ki lassan a szerelmünk, mint egy illatos virág.

Nem ismertük még a csók édes ízét, de már nagyon kíváncsiak voltunk rá, és csak azt nem tudtuk, hogyan kell ezt elkezdeni. De a Vásárhelyi akácfák a segítségünkre siettek, mert egyik este árnyékot adó hűs lomjuk takarásában, addig-VII. harapdáltunk felváltva egy puszta akáclevél szárat, amíg az ajkunk szorosan össze nem ért. Így ismertük meg az első forrón égető csókot és két remegő test összesimulását, az első igazi szerelmes ölelést.

Rengeteget sétáltunk együtt és sokat beszélgettünk. Felhőtlenül derűs volt a kapcsolatunk, gondtalan és jókedvűen vidám. Nem beszéltünk róla senkinek és csak kevesen tudták titkos esti utainkat. Utainkat titokban jártuk, és szemérmesen kezeltük érzéseinket. A részletekről akkoriban senki sem tudhatott.

Egy kellemes nyári, violáktól illatos estén, nem volt kedvünk bemenni a fülledt, sör és izzadságszagú vetítőbe, hanem a tér diófáinak bújtató lombjait választottuk, távol minden emberi forgalomtól, ahol nyugodtan ajándékozhattuk meg egymást, először, a test addig számunkra ismeretlen csodálatos gyönyörével.

Fájó, édes, furcsa játéka, kezdődött ezzel szerelmünknek. Ezután már hiába kérdeztem a bíborszínű alkonyt, hogy kitől kaptuk, ki küldte ránk ezt a csodás érzést, faggattam, de nem felelt. A titkot megőrizte, s csak a kettőnk titkát, mint szeretkezésünk nyomát, az az út széli kert.

16 éves voltam, Ő nálam egyel kevesebb. Az angyalok vigyáztak ránk, és azon az éjszakán minden csillag huncutul, ragyogva nevetett.

Kapcsolatunk úgy egy évig tarthatott és az én hűtlenségem miatt csendesen véget ért.
Kettőnk közül Ő szeretett jobban. Most már azt is tudom, két ember kapcsolatában azonos hőfokú és töltésű érzelem nem találkozik. Valamelyik hamarabb kialszik, de a másik valameddig éghet még tovább.
Ritkán hallottam róla egy keveset, tudtam, kereskedő lett, hogy férjhez ment és született gyereke.
Sok év múltán, már nős voltam s talán nekem is volt gyerekem, Vásárhelyi sétám közben bementem egy boltba, nem tudatosan, de hiszem, hogy nem is véletlenül.

Dia állt a pultnál mosolyogva és úgy tűnt, hogy évek alatt semmit sem változott.
Zavarba voltam, és meg voltam illetődve, és szégyelltem is magam, de azért el tudtunk beszélgetni.
És Ő még mindig meg tudott ajándékozni, engem, a hűtlent, a fájdalmat okozót, egy bánatosan szép, de szomorú vallomással.
Elmondta, hogy eltűnésem után sokáig volt boldogtalan és nagyon magányos, bár többen is udvaroltak neki. Nehezen oldódott, de engem nem tudott elfelejteni. Férjhez is ment gyereket is szült, szerette is a férjét, de kapcsolatuk kezdetén még gondolatban sokszor megcsalta – velem.
Megható volt tőle ez a fájóan gyönyörű, szomorú vallomás. Az ember ilyesmivel nem szokott viccelni. Elhittem neki. Gondolatban szorosan magamhoz öleltem és szédülten léptem ki a boltból az utcára, a vakító napsütésbe. Körülöttem emberek jöttek-mentek, de én nem láttam akkor senkit.
Azután azt hallottam később valakitől, hogy már állítólag nem él. Valami súlyos betegségben pár éve meghalt. Annyira szíven ütött, és mivel nem volt egyértelmű a közlés, elhessegettem magamtól még a gondolatot is, nemhogy utána járjak, tényleg igaz e ez?
Azóta sem tudok többet.

Kedves Dia!

Amennyiben igaz lenne ez a lesújtóan szomorú hír, akkor Te most látsz engem fentről, a lelkek égi bizodalmából. A vásárhelyi temetőben pedig kell lenni egy sírnak, aminek a fejfáján csak egy általam ismeretlen asszonynév kell, hogy jelezze földi maradványod szomorú helyét.
Én most gondolatban, szégyentől és bánattól fájó szívvel, és mélységesen megrendülten, itt ülök képzeletbeli sírod előtt, és ezekből a betűkből szedett – virágszálat – teszek le sírodra, és most kérem Tőled, hogy ha egyáltalán lehetséges még: bocsáss meg nekem.
És azt is láthatod, hogy most nem tudok többet írni, mert a bánat könnyeivel, telt meg mind a két szemem……..

* “A halál kevésbé választja el az embereket egymástól, mint az élet”.
Én hiszem, hogy van ott fenn egy ország, ahonnan már senki nem felel, de van itt lenn egy szív is, ami soha nem felejt…

/Hódmezővásárhely, 1963. ősz..
A könyv 2002. elején íródott…./