1.
Valaki vagy valami nagyon hiányzott most is ebből a lakásból. Pontosabban már egy éve és két hete. A mi imádattal szeretett Kormi kis fekete cicánk.
Még ma sem tudok róla könnyek és elszoruló szív nélkül írni, mert számunkra az Ő hiánya nagy veszteség.
Mert Kormika élt, Kormoska él és Korom mindig velünk marad – mindkettőnkkel, amíg élni fogunk.
Ha bekapcsolom a számítógépet, bejelentkezésül mindig Kormika jelenik meg a képernyőnkön és néz gyönyörű szemeivel. Nem vidám, de talán nem is szomorú.
Egy éve sírok szinte mindennap utána, és ha megjelenik a monitoron mindig könny borít el és egy kicsit csodálattal nézem őt, mert az emberek után Ő volt az egyetlen élőlény, aki ennyire belénk ivódott, pedig csak négy hónapig élhetett velünk.
Szeptember legeleje volt tavaly, hogy először találkoztunk vele. Kinn Dunabogdányban a szomszédunknál, a kocsi beállójuknál, az utcán. Nyávogott, sírt, mondani akart valamit, vagy kérni. Akkor mindjárt még nem tudtuk. Azt sem, hogy ez a könyörgés már nekünk szól.
Rövid bejelentkező látogatásunk után visszaindultunk, saját kertünkbe, de a kiscica is jött mellettünk. Lábunkhoz dörgölődzött és fel-felnézett ránk, mintha mondani vagy kérni akarna valamit tőlük. Gondoltuk kóbor cica és éhes.
Marcsi a teraszon étellel és ivóvízzel kínálta. Tényleg éhes lehetett, mert evett és ivott is, de nem tágított mellőlünk.
Ekkor még kora délelőtt volt.
Gondoltuk most már evett, ivott és majd elmegy szépen az ő dolgára. De nem így történt. Egész nap velünk maradt.
Hálás a tőlünk kapott megvendégelésért, – gondoltuk. De csak nem tágított és folyton ránk nézett gyönyörűen csillogó cicaszemeivel. Nyávogott, és Marcsival szinte egyszerre véltük hallani a kérdését: – Ugye hazavisztek magatokkal?
Sőt még azt is hozzátette: – Én a ti kiscicátok, és ha majd felnövök, akkor a ti kismacskátok szeretnék lenni. Döbbenetes volt számunkra ez a félreérthetetlen egyértelműség. Egy kiscica megérintett minket. Közölte velünk, hogy: – Én titeket választottalak ki gazdáimnak.
***
Tudni kell rólam, hogy én szeretem az élőlényeket. Szeretem a fáimat, akikhez, ha egyedül vagyok a kertben, odamegyek és megsimogatom őket. Beszélek hozzájuk, energiát kérek tőlük, amit ők a Földanyától kapnak. Úgy érzem, meghallgatnak, megértenek és nyáron gyönyörű terméseikkel, gyümölcsükkel hálálják meg szeretetemet.
Persze gondozom és ápolom is őket, mint a Kis Herceg a bolygólyán az ö egyetlen rózsatövét. Nagy melegben nyáron a gyökerükhöz vizet engedek, tavasszal megmetszem őket, ellenségeiktől permetezéssel védem és óvom, ha sebet látok rajtuk propoliszos kenőccsel, bekenem e sebeket. Mindig elmondom nekik is, nőjetek nagyra és teremjetek nekünk áldott gyümölcsöket.
Úgy érzem, és azt tapasztalom, hogy e kívánságomat is megértik. A szobanövények pedig szeretik, és szívesen hallgatják Mozart – zenéjét.
Az állatokat is szeretem, de azokat nem egyforma mértékben. Legkedvesebb állataim a kutyák, de azokból csak a nagy testűeket szeretem. Azért őket, mert okosak, jóságosak, hűségesek, minden emberi szót, gondolatot megértenek, és válaszolnak is, anélkül, hogy szólni tudnának.
Egyik híres etnológusunk Csányi Vilmos, aki egyetemi tanárként is dolgozott, sokat foglalkozott ezzel a jelenséggel. Ő körbejárta a világot, növények és főleg állatok közelebbi ismertségének céljából, majd kutatásai és tanulmányai, de legfőképpen a velük való közvetlen kapcsolataik során, arra a következtetésre jutott, hogy a kutyák és a lovak az emberhez legközelebb és legrégebben élő állatok, nem tartoznak sem az emberek sem az állatok közé, hanem valahol köztük vannak.
Ezt az egyik előadásában fejtette ki, amelyet magam is hallottam. De ugyanezt állítja, tapasztalatai alapján, – mint szintén nagy állatbarát – Popper Péter pszichológus, kutató, író és egyetemi tanár is, Csányival teljesen egy véleményen e kérdésben.
A kutyákkal szemben viszont – öntörvényűségük, szófogadatlanságuk miatt a macskákat kedvelem kevésbé. A vörös macskákat egyenesen utálom, pedig szegények nem tehetnek arról, hogy ezt kapták szüleiktől és sorsuktól.
A fekete macskáktól, pedig félek. Nem mondhatom, hogy babonás vagyok, de meg kellett tapasztalnom két dolgot, amikor érvényesült nálam.
Két ilyen mendemondás babonaság. Az egyik, ha vissza kell mennem valamiért a lakásba, mert elfelejtettem és visszahagytam valamit. Ha vissza kell mégis mennem valamiért, mindig leülök és csak utána lépem át újra a küszöböt. Ha ezt nem teszem, aznap biztosan ér valami kár, vagy történik velem valami rossz dolog. Ezért mindig leülök!
A másik a fekete macska. Főleg, ha kocsit vezetek és átmegy előttem az úton, rossz érzésem támad. Ilyenkor, ha lehet, más utat keresek, vagy visszafordulok, vagy ezek híján csak fél sebességgel megyek tovább, félrehúzódva a belső forgalomtól, és teljesen felveszem a mindenre és mindenkire való figyelést, azaz defenzíven megyek tovább, erősebb koncentráltsággal.
Van egy harmadik félelmem is, amire nagyon ügyelek, és ezt apósom hagyta rám. Azt mondta: – Minden Szilveszter éjjel, amikor az óra elüti az éjfélt, attól kezdve soha ne engedd, hogy az újévben először, nő lépje át a lakásotok küszöbét, mert az arra az évre szerencsétlenséget, valami rosszat jelent.
Egyik éjjel a Baross utcában pont éjfél után becsöngetett hozzánk, két ünneplőbe öltözött, csinos nő, kezükben pezsgősüveggel. Kinyitottam ugyan az ajtót, de mivel számomra ismeretlenek voltak, rögtön rá is álltam a küszöbünkre, hogy be ne jöjjenek. Azt mondtam:
– A kisasszonyok biztosan nem jó helyen járnak, mert ismeretlenek. Talán eltévesztették az ajtót. Kit is keresnek? Megmondták, de a többire már nem emlékszem. Csak arra, hogy már jókedvükben nagyokat rihegtek-röhögtek és ingadozva tovább botladoztak, elnézésemet kérve. Nagyot dobbant a szívem, amikor eltűntek a szemem elől
Attól kezdve a szomszéd sráccal megbeszéltük, hogy rögtön éjfél után, kölcsönösen becsöngetünk egymáshoz, és mi lépjük át először egymás küszöbét.
***
Ez a találkozás, evvel a kis cicával számomra döbbenetes volt. Erőszakos, rámenős könyörgése, egyenesen szíven ütött és a lelkemhez is szólt. Azonnal megszerettem, szinte beleszerettem. Ez olyan érzést váltott ki bennem, mint meglátni valakit és első látásra beleszerelmesedni. Azt gondolom, ehhez lehet hasonló érzés, a szerelem érzése is.
Aznap nem úgy mentünk ki, hogy kint alszunk, és lassan elkezdtünk hazafele csomagolni. Mondom Marcsinak;
– Te kedves mamám, a kormos macska még most sem tágít tőlünk. Azt akarja, hogy mi most hazavigyük.
– Megbolondultál? – felelt Marcsi – mit kezdünk egy ilyen kis vadmacskával a lakásban? Ő itt született. Biztosan valakié. Ha majd hazamegyünk, ő is hazatalál.
– Á – mondom, – neki még nincs otthona. Ő még senkié. Télen valahol megszülte az anyja, felnevelte, leválasztotta magáról és azóta magányos kis kóbor cicaként gazdit keres. Nem látod?
– És tényleg. A kis állat egyre jobban dörgölődött hozzánk és érezte, ha most itt hagyjuk, további megélhetési gondjai maradnak, és továbbra is gazda nélkül kell élnie, az egerek és a madarak földjén, sok más idegen és nagyobb, erősebb, ellenséges macska között.
– Te teljesen megőrültél? Van neked elképzelésed, hogy mi mindent tenne ez a lakásunkkal?
– Van – mondtam, de akkor már határozottabban, mert én magamban addigra már döntöttem.
Ismerem a macskákat, hiszen Vásárhelyen nekünk is volt számtalan, mert igen szapora fajta. Igaz ugyan, hogy nem éltek velünk teljesen egy fedél alatt, hanem úgy, mint ahogyan a vidéki házaknál, és a tanyákon szokásos. Kinn a padláson, fészerekben, istállóban és csak néha, főleg télen a konyhában, hogy átmelegedjenek, mielőtt lefekvés előtt kizárjuk őket a lakásból. Na meg etetjük és itatjuk őket, de csak annyira, hogy azért egérre is éhesek maradjanak.
Elindultam a pincébe a zöldséges műanyag kosárért és a vastagabb mosóhálóért, amivel fogságba tarjuk hazáig. Hogy utána mi lesz velünk otthon, még nem tudtam.
Arra gondoltam, hogy azért nem lesz egy egyszerű eset.
***
Válásunk után a gyerekeim kaptak egy-egy cicát. Ha nem is apapótlónak, de pszichológiai gondolatterelőnek és a törődés, gondoskodás megtanulása céljából. Érezzék ők is, hogy felelősek valamiért, vagy valakiért, mint Kis Herceg a rózsájáért és az egyetlen vulkán tűzhányójáért, amit minden nap gondosan kitisztított a rózsalocsolás mellett. Tehát terápiából kapták.
Volt is velük nagyon sok gondjuk-bajuk. Megették például a kanári madarukat, kiszedve szegényt a kalitkájából, pedig a falra volt a kalitka magasan felakasztva. A mai napig sem derült ki, hogy napközben, amíg ők nem voltak otthon, hogyan érhették el a madarat. De voltak almozási bajaik, és orvoshoz járás is velük.
Egyszer az egyik elaludt nyáron az ablakpárkányon, a nyitott ablakban és álmában lezuhant a második emeletről az utca kövére. Töréssel és zúzódásokkal megúszta, csak kezelni kellett. Volt, amikor kiszöktek és a fél ház kereste őket, az emeleteken, meg a pincében is, de mindig megkerültek.
Szóval nekem több gyakorlati élményem volt a macskák természetéről, orozva történő lopásaikról, vadász-szenvedélyükről, amit a természet adott nekik a biológiai fennmaradásuk érdekében.
***
Én mégiscsak erőszakoskodtam, hogy márpedig ez a cica a miénk lesz, történjék bármi. Ha azt tapasztaljuk majd egy idő után, hogy nem érzi jól magát a lakásban, akkor magára vessen, mert visszahozzuk Bogdányba és szabadon engedjük.
De ekkorra már nem is kellett annyira erőszakoskodnom, mert Marcsi is megszelídült és már ő is akarta a cicát, csak még nem vallotta be.
Befogtuk hát a kis kormost, betettük a kosárba, ráhúztuk a hálót és jól lekötöttük. Betettük a kocsiba Marcsi lába elé az első ülés padlójára.
Erzsike a szomszédasszony is jött velünk haza.
Amikor elindultunk, talán a motor zajától, vagy más miatt elkezdett szegénykém félni. Nyávogott, nyüszített, ki akart szabadulni bezárt börtönéből és én már akkor tudtam, hogy hamarosan nagyobb baj is lesz, mint a félelem.
folyt köv.
Kedves Keni!
Nekem is volt egy Kormi cicám, de vörös is :). Olvaslak tivább, mert írásod közel áll a szívemhez. Arról nem beszélve, hogy nagyszerűen írsz. 🙂
Szeretettel olvastalak: (f)
Kata
Kedves Keni!
örömmel látom, hogy már itt vagy és ilyen hosszú írásra szántad Magad,
a beteg kezeiddel. Olvasni viszont nem volt sok a Tőled megszokott tartalmas, megható írást. Annyira sajnálom, hogy nincs Veletek Kormi!
Szeretettel gondolok Rád és mielőbbi felgyógyulást, Boldog Új évet kívánok: Viola