A nap árnyéka

Vakító fénnyel tűzött a júliusi eleji nap. A járókelők fulladozva, verejtékezve, álmatagon bolyongtak a város utcáin. Zoltán a hűvös iroda ablakából szemlélte a forróságtól remegőnek tűnő iskolaudvart. Végre már befejeződött az utolsó vizsganap, kezdődhet a szabadság. Nagyon kimerültnek érezte magát. Az egész év szinte vég nélküli munkával telt el. Januárban felszólították az OTP-ből, hogy 30 napon belül mutassa be készülő házának lakhatási engedélyét, különben fel fogják mondani a kölcsönét, és akkor az összes pénzt egy összegben vissza kell fizetni a kamatokkal együtt. Ha nem fizetne, elárverezik a házat. Még most is megborzongott a felszólításra emlékezve. A ház még nem volt lakható. Barátait összetrombitálta, újabb kölcsönt szerzett, és hatalmas erőfeszítéssel belevetette magát az építkezésbe. Sikerült! Megkapta a lakhatási engedélyt. Az OTP már békén hagyta. Aztán a főnöke betegedett meg, és az összes előadását neki kellett megtartani. Ez már sok volt számára. Alig várta a vizsgaidőszak végét, hogy végre kipihenje magát. Két nappal korábban legjobb barátja bejelentette a hírt, hogy vett egy vályogházat, és azt a nyáron szeretné átépíteni. Számít rá az építkezés során, hisz ő is tevékenyen részt vett a télvégi építési hajrában. Hej de nehéz nyaram lesz! – gondolta. Össze kell szedni minden erőmet.
Még csak negyvenegy éves múlt, de néha úgy érezte, mintha legalább hét évtized fáradtsága nyomta volna a vállát. Most pedig százévesként szemlélte az udvart. Lassan érlelődött meg benne az elhatározás. Lemegyek a vízre!
Ha fáradt volt, vagy ingerült, mindig a Balaton adta vissza lelke nyugalmát. Ahogy mondani szokta: életem legnagyobb szerelme a Balaton, mert mindig megvigasztal, elringat, hűvösen átölel, és én megnyugszom. Még a fáradtság verejtékét is lemossa arcomról. Olyan, mint egy mesebeli jó tündér, csak ad, de sohasem vár köszönetet.
A tóhoz kapcsolódott kedvenc hobbija, a horgászat. Órákig elgyönyörködött a víz, párába vesző kékjében. Az évtizedek alatt alaposan megismerte a tó élővilágát. Barátként üdvözölte a lármás vadkacsákat, a méltóságteljes hattyúkat, az álszent kárókatonákat, még a nádast pusztító pézsmapockokra sem haragudott igazán. Úgy érezte, hogy a vizivilág és ő egy nagycsaládba tartoznak, ahol mindenkinek megvan a maga szerepe.

Gyorsan rendet teremtett az irodában, és egy búcsúpillantást vetve körbe, bezárta maga után az ajtót. Az udvarra lépve szinte kalapácsütésként érte a lángoló nap. Pillanatok alatt kiverte a verejték. Arcán és hátán nagy, kövér cseppek gördültek alá. Sietni akart, de a hőségtől csak tétova lépésekre futotta erejéből. A máskor tíz perces séta helyett majd félórájába került, mire hazaért. A lakásba lépve szeme gyönyörködve pihent meg Eszteren, aki fürdőruhában állva vasalta a tiszta ruhát.
– Lemegyünk a vízre – suttogta elhaló hangon. Kibírhatatlan ez a hőség.
– Oké, csak még két ingedet befejezem és mehetünk – mosolygott bágyadtan Eszter.
– Addig én összerakom a felszerelést, jó?
– Rendben van.

Talán félórát szöszmötölt, mikor Eszter rászólt.
– Megyünk, vagy nem? Már bekészítettem mindent, még két üveg hűtött sör is velünk jön.
– Nagyszerű – szakadt ki a szó Zoltánból, – akkor nem fogunk szomjan halni!

Először a Zalára indultak. Állítólag ott hatalmas dévérkeszegeket, és szép pontyokat fogtak a minap. A parton csak két álmos kinézetű horgász áztatta a zsinórt. Nekivetkőztek, és Zoltán pár perc alatt bevetette a horgokat. A víz zavarosan vándorolt lábuk előtt. Az álmosító forróságban még a tücskök is elhallgattak. Az izzadság patakokban ömlött róluk.
– Nincs itt semmi. Álljunk odább! – szólt Zoltán egy óra múlva.
– Igazad van. Itt fürdeni sem lehet, pedig már csípi a bőrömet a verejték – válaszolt Eszter. Ugorjunk át a berényi szabad strandra, ott fürödhetünk, te meg horgászhatsz is!

Tízperces autóút után a strandra érkeztek. Gyorsan kiszálltak és futva menekültek a hűvös vízbe. Hosszasan úsztak, s kéjesen ringattatták magukat a selymes hullámokkal. A fürdéstől felfrissülve telepedtek le a parton a nádas közelében. Zoltán gyakorlott mozdulatokkal összeszerelte horgászkészségét, aztán felcsalizva a nádfal elé vetette. Csendben szemlélték a Balaton csodálatos víztükrét. Távolról a párán átkéklettek a Szigliget, a Badacsony és a Gulács hegyormai. Vitorlások, szörfök rajzottak pillangókként a vízen. Távolról hatolt csak el hozzájuk a vendéglők zajos zenebonája. Zoltán, Eszter vállát átölelve, távolba meredve mélázott.
“…Szinte a testemben érzem, amint elárad bennem a lelki nyugalom. A Balaton olyan, mint egy gyönyörű asszony. Keblén ringatja gyermekét, s a nádasok szerelmes suttogásával az álomvilágba varázsolja őt…”

Ekkor zajos pöfögéssel egy mikrobusz kanyarodott mögéjük. A kivágódó ajtón előretolakodva két hatalmas rotweiler és két kicsi korcs kutya ugrott ki. A rotweilerek lógó nyelvvel, méltóságteljesen caplattak a vízbe. A kicsi kutyák izgatottan rohangásztak a parton, és aggódó, éles hangon hívták gazdájukat. A rotweiler kan lassú, tempós úszómozdulatokkal távolodott a pattól, míg párja a partközelben sétált fel-alá, és minden lépésre beleharapott a fröccsenő vízbe. A mikrobusz utasai apa, anya és a két gyermek szintén a vízbe igyekeztek, még az autórádiót is elfelejtették kikapcsolni. Lágyan zengett a délutáni melegben Elvis Presley dala, a Love Me Tender. Kezdetét vette a nagy hancúrozás. Zoltán és Eszter elbűvölten figyelték az önfeledt játszadozást. Még a két kis korcs is bemerészkedett a vízbe. Pár perc elteltével a nagy kan kutya kisétált a partra, akkurátusan kirázta a bundáját, s érdeklődve feléjük sétált. Forró szuszogással körülszimatolta őket, majd dolga végeztével, lábát felemelve, megjelölte a mellettük lévő bokrot.
– Látod, most már a sajátjának tekint bennünket – állapította meg a férfi. – Barátkozni azonban nem lehet egy pillanat alatt.
– Nincs igazad. A régi munkahelyemen volt egy kutyám, a Libor. Egy pillanat alatt megszeretett, és senki sem tudta tőlem elvadítani. Pedig sokszor szerették volna elvinni, azonban ő csak morgott minden ilyen alkalomkor. Végül a kolléganőm vette magához, amikor megszűnt a munkahelyünk. Nem tudom, vajon mi lehet vele? Megismerne-e még?
Közben a családtagok is kijöttek a vízből, és végigheveredtek a parton. Csak a nagy szuka játszott pancsolva, harapdálva a vizet. Elmerengve szemlélték ezt a felhőtlen, tiszta örömet, ahogyan a kutya megélte a víz gyönyörűségét. Úgy tűnt, mintha az idő megállt volna. A távolban kéklő hegyek sziluettjei, a hosszú hullámokat görgető víz, az előttük játszadozó eb, mind a békét, harmóniát, szeretetet sugározta.

Ekkor megszakadt a rádió adása. A bemondó rekedt hangon ismertette a délszláv háború újabb borzalmait:
“…A szerb haderő újabb offenzívát kezdett Bihács térségében. A támadás előkészítését nagy erejű, nehéztüzérségi csapással indították. Néhány becsapódó lövedék egy általános iskolát talált el. A támadást követően a mentőalakulatok harminchat gyermek holttestét ásták ki a romok alól. Tizenkét gyermek súlyosan megsebesült. A mentőalakulat vezetője szerint már nincs remény arra, hogy túlélőket találjanak. Szerencsére, csak ötvennégy tanuló volt az épületben, mivel a többiek számára már befejeződött a tanítás, és hazamentek…”

A megdöbbent csendben, anakronisztikusan hangzott fel Louis Armstrong csodálatos dala, a Wonderful World.