Az emberi hiúságról…

Összes megtekintés: 961 


/Könyvemből részlet./

Bent vagyok egyik nap a már említett Molnár doktor szobájában, és pakolászom, rendezgetem ott az iratokat és aktákat csendben, hogy ne zavarjam az ő diktálását a diktafonba, amikor kopogtatnak az ajtaján. Egy fiatal jogtanácsos nő lépett be a kicsiny szobába, ami mindjárt meg is telt vele. Nem a méretétől, hanem széles gesztikulálásaitól, hangos, gyors, lehengerlő beszédstílusától. Csinos volt, fiatal, jól és divatosan öltözött, kicsit több festék volt rajta a kelleténél, tele volt gyűrűkel és más smukkokkal, csörgött, csilingelt, mint fenyőfán a csengő. A haja kontyba volt feltűzve, de a kiszabadult tincsek szerteszét lobogtak, ahogy csapkodott, zihált és fújtatott. Gyuszi bácsi felugrott a székről, eléje sietett, lesegítette a kabátját, kezet csókolt neki, egy kicsit udvarolt neki miközben leporolta a széket, és hellyel kínálva, már kérdezte is, hogy miben lehet a segítségére. Én sejtettem ő már ezt előre tudta kérdése nélkül is, hiszen nem először találkoztak egy bonyolultabb ügy rendezésének folyamatában. Nem kis, de udvarias szakmai vita támadt közöttük, nem egyező nézeteik és szemben álló érdekeik között. Nem kis összegről lévén szó az intézet érdeke és a jogtanácsosnő ügyfelének érdeke, akit képviselt ütközött. A szakmai tárgyalás szövegébe Gyuszi bácsi, ahol csak tehette, de jó ízléssel bele beleszőtte udvarias, bókoló, már-már udvarlásnak is érthető szövegelemeit.
Végül is megegyeztek, és megállapítottam, hogy ez a vehemens, lehengerlő, már-már erőszakos stílusú nő nem is keveset engedett követeléseiből. Búcsúzás közben, megismétlődtek az udvariassági gesztusok.
Amikor becsukódott mögötte az ajtó, Gyuszi bácsi a fejéhez kapott, felém fordult és nagy teátrális gesztusokkal mondta: Fiam láttad ezt az őrült nőt, ezt a maskarát, ezt a kikent festékgyárat, ezt a felfuvalkodott undorító majmot, ezt a letaposott sarkú csúszó mászót, ezt az illegő-billegő üres agyú tyúkot, fiam ilyenekkel szóba se állj, stb. Én kiejtettem a kezemből az aktákat és csak bámultam a kis zömök öregre.
– Na de Gyuszi bácsi én nem értek semmit.
– Mit nem értesz ezen fiam?
– Hát azt, hogy, ha ilyen véleménnyel van erről a nőről, akkor miért hajbókolt előtte, miért udvarolt, miért porolta le a széket előtte….
– Jó, jó ne folytasd, értem a dilemmádat, hát ide figyelj, mondok én neked valamit, amit jól teszed, ha megjegyzel.
Az udvariasság és a bókok, soha nem kerülnek semmibe, de nagyon sokat érnek, sok mindent elérhetsz vele, még olyan dolgokat is, amit soha semmi mással.
Érted?
Értettem Gyuszi bácsi, de azért elgondolkoztam rajta egy kicsit, és máris tervet szőttem arra, hogy ezt én is kipróbálom, vajon nekem működik-e?
Volt egy izgága, ideges természetű kolléganőm, aki nagy előszeretettel folyton ugráltatott. Még azt sem tudta kivárni, hogy amit éppen csinálok befejezzem, neki rögtön, azonnal kellett minden, amolyan buzgómócsing élmunkás volt, de csak adminisztratíve.
Azt már tapasztaltam nála, hogy rendkívüli módon hiú, olyan közép, vagy inkább, hogy finom legyek változó korú.
No gondoltam, ha itt bejönne Gyuszi bácsi módszere? Kipróbáltam és működött.
Egyik reggelemet éppen az ő szobájukban kezdtem és látom, az én kolléganőm nem a jobbik lábára kelt aznap, morcos volt és izgága. Gondoltam nekem ma annyi. Elkezdtem lassan dicsérni, előbb a frizuráját, hogy látom fodrásznál volt és hogy milyen jól sikerült a berakás, vagy inkább dauer volt talán? Nahát, hogy maga az egyetlen, aki észrevette, hogy maga milyen figyelmes és udvarias és már mesélte is a részleteket, amire nem voltam kíváncsi egyáltalán. Jó-jó mondom magamban csak így tovább. Másnap csak úgy mellesleg, egy kicsit a ruháját dicsértem, hogy milyen jó a színösszeállítás, milyen divatos és főleg fiatalos ez a fazon. Persze rögtön kiderült, hogy már ezer éves, de én letagadtam, hogy már vagy tízszer láttam rajta. Ájuldozott. Attól a naptól kezdve szinte elnézést kért, hogy él és hogy zavar, de ha lesz időm, legyek oly jó, nézzem meg ezt vagy azt, de nem sürgős, és előtte csak nyugodtan tízóraizzak meg.
Semmi probléma válaszoltam, végül is az a dolgom, hogy kiszolgáljam őket, /csak így ez nekem is könnyebb./

Felemelkednünk, boldogulnunk, előbbre jutnunk az életünkben:
*vagy a magunk igyekezetével,
vagy a mások ostobaságával, – vagy mindkettővel lehet*

Budapest, 2002. január.

“Az emberi hiúságról…” bejegyzéshez 5 hozzászólás

  1. Ó, hogy ezt az írást én még nem láttam eddig! Szellemes, gyakorlatias és abszolut életszerű. A hölgyeknél tuti nyerő, de mint olvasom itt a hozzászólásokban, a férfiak hiúsága sem törpül el mögöttünk. Remek írásod után, csupán az a kérdés merült fel bennem, hogy miért verseket írsz?Nagyon tetszett Keni, gratulálok!

  2. Kedves Keni!

    Igazán életszagú és kellemes, tanulságos történet!
    Talán csak a "nem kis" szóhasználat ismétlődése zavarta meg a lendületes olvashatóságát, ám ez csak apró hiba, de kerülni kell, ha lehet!

    Baráti üdvözlettel: titus56

  3. [b][/b]Kedves Tímea.
    [i][/i]Kedves keni-fia,
    [u][/u]Kedves Viola

    Nagyon köszönöm;), hogy Nálam jártatok és hozzászóltatok, ahhoz, amit írtam /
    🙁
    Szeretettel !

  4. Kedves Keni!
    Nagyon tetszik az írásod, szinte vizuálisan jeleníted meg előttem a látványt. Közben még Salamon Béla bácsi is belépett képzeletvilágomba
    a párbeszédek hatása alatt. Nekem ez kitűnő és felülmúlhatatlan.
    Örülök, hogy olvashattam és hogy ilyen jó munkabírásod van.
    További jó egészséget kívánva, szeretettel: Viola

Szólj hozzá!