Angyal a buszon

Összes megtekintés: 826 


Legszívesebben úgy kezdeném, mint ahogy egy mese kezdődik: Volt egyszer egy idős, nyugdíjas nénike, aki nem tudott mit kezdeni rengeteg idejével és már nem tudta, kinek is adja szíve összes szeretetét, hiszen nem volt már más élő rokona nővérén kívül…
Nemrégiben egy alacsony, kissé bicegős, már nyugdíjas korú hölgy várakozott az autóbusz-állomáson, felszállásra várva, maga mellé állította kerekes szatyrát. Én nem ott várakoztam, ahol ő. De amikor felszálltam arra a buszra, amire én vártam, láttam, hogy ő is ugyanarra szállt fel, mert a távolsági busz sofőrje őt is ideirányította. A hölgy szó nélkül mellém telepedett.
Én szólaltam meg elsőnek, mert felfigyeltem rá, s láttam, hogy nem oda szállt fel, ahova szeretett volna. Végül is mindegy volt, mert ez a busz is azon az útvonalon közlekedett, mint az a másik.
Ő mondta aztán, hogy hova utazik és mi célból.
Nem tudom, miért, napszemüveget vett elő, feltette a szemére, és így folytatta a mondanivalóját. Én azon gondolkodtam, hogy ilyenkor télen, amikor már a szürkület van, s a nap nem süt, vajon mi bánthatja a szemét?
Úgy láttam, örül annak, hogy beszélhet valakihez.
Elmondta, hogy van egy kis telkük vidéken, ahova néha még kijár, és leszedi a fák termését, amit még meghagytak rajta. Mert aki ritkán jár ki, annak a gyümölcsösét mindig megdézsmálják. Most éppen azért megy ki, hogy ennivalót vigyen egy 18 éves fiúnak, akit –ha jól értettem ki a szavából – kitagadtak otthonról, mert nem igyekszik a tanulásban, és úgy néz ki, hogy az iskolát is abba kell hagynia. A fiúnak most nincs hova mennie, és ezért ő megkérte az egyik rokonát ott vidéken, hogy egy időre fogadják be a fiút, amíg el nem intézi, hogy biztos helye legyen valahol. Mert ő sajnálja a fiút, hiszen jóravaló fiatalembernek látszik, s nem szeretné, ha elkallódna.
Én csodálkozva hallgattam őt, és arra gondoltam, nem inkább a szülők és a nagyszülők felelőssége lenne az, hogy mi lesz a fiúval? Hiszen amiatt, hogy valaki nem tud tanulni, még nem kellene kitagadni a családból, inkább fel kellene karolni és segíteni rajta, ahogy lehet.
Az idős hölgy aztán tovább folytatta: hallottam-e arról, hogy már hajléktalanokat is lehet örökbe fogadni? Mondtam neki, hogy erről még nem hallottam, de arról már igen, hogy különböző helyeken állatokat fogadhatnak örökbe az emberek.
S folytatta: Ők a nővérével közösen nagyon szívükön viselik a hajléktalanok sorsát, és amennyire tudnak, segítenek rajtuk. A lakóhelyükhöz közel „állomásozó” hajléktalanokon segítettek úgy, hogy gyakran vittek nekik enni- és innivalót. Nevén is nevezte az egyiket: Jánosnak hívták, akihez később csatlakozott még egy másik, akinek szintén János volt a neve. Amikor az előbbi János súlyosan megbetegedett, és már nyelni sem tudott, akkor nővérével ketten elintézték a kórházba szállítását, ahol kezelték és ápolták, amíg meg nem halt. Gégerákja volt a szerencsétlennek. De ott volt még a másik János is, aki szintén segítségre szorult. Utána azon segítettek, és amikor beteg lett, őt is kórházban helyezték el, s jelenleg is ott van. Őt már biztonságban tudhatják. Nővére és ő úgy tudták, hogy ezek az emberek jóravaló, tanult állampolgárok voltak, mielőtt ide jutottak volna.
De most ezen a szegény fiún kellene valahogy segíteni – mondta aztán, és én úgy éreztem, biztos lehetek abban, hogy ez sikerülni is fog neki.
Időközben már levette a napszemüvegét, s folytatta mondanivalóját.
Én előbb szálltam le a buszról, a hölgy továbbutazott célja felé.
Leszállás előtt kétszer is visszanéztem rá, és rámosolyogtam, miközben szemeiben melegséget és szeretetet láttam megcsillanni. Kicsi volt, idős volt, de szíve minél több szeretetet adott az embereknek, annál jobban vágyott arra, még többet adhasson azoknak, akik segítségre szorulnak. Nem gondolva arra, hogy már ő is abban a korban jár, amikor már ő is segítségre szorulhat.
Úgy éreztem, egy darabon angyallal utaztam a buszon.

2009. január

“Angyal a buszon” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Kedves Zsuzsa!
    Ez remek, észre sem vettem, mennyi idő telt el. Ez az írásod most nagyon vitt magával.
    Olyan dologról írtál, ami sajnos, túlhajszolt, és tisztának nem nevezhető társadalmunk legnagyobb problémája. Kiveszettnek látszik, mindenben az érdekmentes, érzelemben gazdag kapcsolat. Ha van ilyen, akkor arra az emberek, vagy irigykedve, vagy hitetlenkedve néznek.
    Örülök, hogy olvashattam. Gratulálok!
    Judit

  2. Kedves Keni és Viola!
    Örülök, hogy elolvastátok írásom.
    Lehet, hogy Keninek van igaza, deki tudja?
    Viola kedves, lehet, hogy a nénike nem véletlenül ült mellém. Én magam is elgondolkodtam ezen. De annyi biztos, hogy szeretném, ha angyal lehetnék, és segíthetnék magam is sok emberen.

    Üdv.: Torma Zsuzsanna
    :):):):)

  3. Kedves zsuzsanna !

    Én nem álíthatom, hogy nincsenek ilyen "angyalok" és jólelkű szépkorúak, mert már én is találkoztam ilyenekkel.
    De olyanokkal is, akiknek a meséjét kétségbe kellett vonnom, mert tudtam róla, itt a házból, hogy nem minden úgy van, ahogy előadja. Vannak jó mesélők, mert addig sincsenek egyedül amíg szóval tarthatnak másokat. Tudom van családja, de otthon nem talál meghallgatásra, mert előrehaladott érelmeszesedése miatt nem mindig logikus és igaz a mondanivalója. Az ilyenkor messze elfantáziál.
    Talán ez védekezés, de már nem tudatos, hanem automotorikussá vált eset.

    De mondjuk, hogy a Te történeted hiteles, bár nem bizonyítható.
    Akkor tényleg egy tündérrel találkoztál.
    Üdvözöllek Szeretettel !
    keni

Szólj hozzá!