Szeptemberi Te Deum

Összes megtekintés: 932 


Halk neszezéssel hullottak a nyárfa levelei, s amint a vízre értek, kicsiny vitorlásként tovalibegtek a kora őszi szellővel. A Zalán enyhén fodrozódott a víz, és mintha arannyal vonták volna be a felszínét, úgy csillant meg rajta a délelőtti napfény. A néma tájon szinte puskaropogásnak tűnt a hajladozó nádszálak pattogása. A parton csak egy magányos ember álldogált vízbe vetett két horgászkészsége mellett. Dús, valamikor barna haja ezüstösen verte vissza a bágyadt napsugarakat. Arcát bronzvörösre cserzette a nyári nap. Az egész emberen látszott, hogy élete nagyobbik részét a szabadban töltötte. Mozdulatai kimértek, céltudatosak voltak. Az egyik horgászbotot a kezébe véve komótosan feltekerte a víz mélyébe vezető zsinórt. Amint a horgok kikerültek a partra, csendes szemrehányással hümmentett néhányat. A csaliként feltűzött apró keszegek érintetlenül fickándoztak. Az ember értetlenül csóválta meg a fejét.
Nem értem, mi a fene lehet a halakkal? – mormogott magában. Már egy hónapja semmi érdemleges nem akadt a horgomra. Még egy méretesebb keszeggel is kiegyeznék, de még az sincs, csak ezek az apró, csalihal méretű bodorkák! A folyó – mintha csak válaszolni akart volna a szemrehányásra – loccsant egy nagyot. Hű az anyját, ez egy csuka volt! – hördült fel.
Gyors mozdulatokkal elővett hátizsákjából egy nagyméretű úszót, s szakszerűen összeállította csukázó szereléket. Keze kissé remegett mikor a kishalat a horogra tűzte, majd lendületesen az előbbi csobbanás helyére hajította a készséget. A botot lazára hagyott zsinórral a földre fektette. Rövid kotorászás után egy cigarettát tett a szájába, majd rágyújtott. A szellő játékosan kapta el szájától a kifújt füstgomolyagot. Míg az úszót figyelte gondolatai elkalandoztak…

Éppen ilyen verőfényes szeptember volt, mikor az alsóőrsi mólón keszegeztek apjával. Az “öreg” akkor még csak az 55. évét taposta. Nem volt vérbeli horgász, hanem inkább a föld és a család szeretete érződött minden megnyilatkozásában. Akkor is csak a fia kedvéért ment le a mólóra, hiszen az ilyen foglalatosságot meddő időtöltésnek tekintette. Nagy nehezen vette kezébe a horgászbotot mikor, már megunta a gyerek unszolását. – Nem való az én kezembe ilyen haszontalan szerszám! – szabadkozott. Inkább a kapa és a kasza illik bele. Jobban tennéd te is fiam, ha komolyabb dolgokkal foglalkoznál! Egy év, és az általános iskolának vége. El kellene dönteni végre, hogy mihez kezdesz az életben!
Hosszasan beszélgettek a továbbtanulásról, a végén abban maradtak, hogy a keszthelyi Mezőgazdasági Technikumba adja be a jelentkezést. Benne már akkor is a Balaton közelsége nyomatékosította a választást. Ott is lehet majd jókat pecázni – gondolta. Ennek már több, mint 40 éve. És most itt a baj. Élesen hasított bele az apja utáni vágyakozás, és a pár hónap előtti szomorú esemény emléke.

Május elseje volt, mikor bement a kórházba meglátogatni öreg édesapját. A kórházban erős fertőtlenítőszag fogadta. A nővérek már ismerősként köszöntötték, hisz több mint két hónapja hetente kétszer ment látogatni az idős embert. A kellemesen meleg tavaszi napfény után megborzongott az épület hűvösétől. A folyosóról a betegszobába lépve megdöbben, hogy apja ágyáról üresen meredt rá a frissen húzott ágynemű. Hirtelen megzavarodva hőkölt vissza az ajtóból. Rohant az ápolónőkhöz.
– Hol van az édesapám? – szegezte neki a kérdést az ügyeletes nővérnek.
– Áttettük a 26-os szobába, ott csak ketten vannak egy másik bácsikával. Jobban tud ott pihenni az édesapja, mint a régi helyen – hangzott a válasz.
A további magyarázatot már meg sem várta, hanem sietett az új kórterem felé. Az ajtóból azonnal meglátta az öreget. Hangosan szuszogva aludt, keze lelógott az ágyról. Gyengéd mozdulattal emelte fel az idős ember kezét és a takaró alá dugta. Megborzongott az érintésétől. Jéghideg tapintású volt, mintha már egy halott kezét fogta volna meg. Szíve összeszorult, amint alvó apját nézte. Milyen törékeny, milyen sápadt, pedig emlékeiben mindig a nagy, erős férfi jelent meg, ha csak rá gondolt. Apró mozdulatokkal kezdte simogatni, majd rázogatni az öreget, hogy felébressze. Az idős ember azonban nem tért magához. Ismét a nővérhez szaladt, hogy megkérdezze, mit adtak neki, amitől ilyen mélyen alszik. A nő csodálkozott, s vele együtt visszajött a szobába. Ő is hiába próbálkozott. Hívták az ügyeletes orvost. A doktornő csak rápillantott a betegre, és azonnal szőlőcukor oldatot és infúziót kért a nővértől.
– Tetszik tudni az a baj, hogy a bácsi nem akar enni, és a vércukor-szintje nagyon leesett, ezért van ilyen kómaszerű állapotban. Várjon, kérem fél órát, és akkor már beszélhet az édesapjával! – magyarázta az esetet. Ha tudja, akkor etesse meg kérem, mert nekünk nem akar engedelmeskedni!

Kiment a szobából és az udvaron sétálgatott fel-alá, amíg nem szólították. Édesapja zavaros tekintettel meredt rá.
– Szervusz fiam! Mi volt ez a nagy hűhó itt körülöttem?
– Leesett a vércukor szinted, ezért kellett infúziót adni neked.
– Minek kellett annyira sietni, fiam? Minek?
Nem tudott válaszolni a kérdésre, inkább arról kezdett mesélni, milyen szépen virágzottak a fák kertjében, meg mennyi zöldségfélét ültetett. Tudta, hogy apját mindig is nagyon érdekelte a gazdálkodása.
– Egyél egy kis húslevest! Frissen főzte a párom.
– Jól van, fiam. Bort hoztál?
– Igen, hoztam.
– Akkor előbb adjál egy keveset! Tudod, hogy szeretem a borodat.

Megitatta egy korttyal, majd megetette pár kanál levessel apját, és közben mesélt neki a birtokról, munkájáról, a gyerekekről. Lassan véget ért a látogatási idő, és elbúcsúzott az idős embertől. Nehéz szívvel ment haza. Valami megfoghatatlan rossz érzés uralkodott el rajta. Tudta, hogy másnap a nővére megy látogatóba apjukhoz. Már korábban beosztották egymás között a hét napjait, hogy mindig legyen valaki vele. Éjszaka is lidérces álmai voltak. Másnap aztán a szőlőhegyen végzett munka elfeledtette a nyomasztó gondolatokat. Este, amint hazaért csörgött a telefon. Nővére sírós hangját hallotta a kagylóból:
– Apa ma délelőtt meghalt. Majd szólok, ha a temetésről tudok valamit mondani.
A hír hallatán úgy érezte, hogy valami megpattant benne. Párja hiába szólongatta, nem válaszolt, csak ült az asztalnál, és a semmibe révedt. Nem érzékelte a külvilágot, gondolatai egyre csak az apja körül forogtak. Iszonyú erővel tört rá az önvád. Úgy érezte, nem töltött elég időt az öreggel. Most már többé nincs lehetősége apját körülvenni azzal a szeretettel, amit tőle kapott, és amit érzett iránta. Ez a gondolat szinte az őrületbe kergette. Soha többé nem lesz módja az apjával együtt lenni, beszélgetni…

Hopp, ez bizony kapás! – tért magához a révedezésből. Fejét megrázta, hogy kitisztuljon a látása, és lassú, óvatos mozdulattal a kezébe vette a botot. Nyeljed csak, barátom, nyeljed! – bíztatta a ragadozó halat. Az úszó kicsit imbolygott, majd elmerült, de rögtön ki is emelkedett a vízből, és méltóságteljesen megindult a folyás irányával szemben. Kicsit még várt, majd erőteljesen bevágott. A bot karikába görbült, a zsinór zizegve megindult az orsóról. A hal az első kirohanásával eredeti útirányát követve a sodrással ellentétesen menekült. Már lehúzott közel ötven méter zsinórt, mikor hirtelen irányt változtatott, és a szemközti part szélén a torkolatot vette célba. A férfi a foga között káromkodott, és az orsó gyors csévélésével igyekezett fenntartani a kontaktust botja és a csuka között. Kis idő elteltével a vele átellenes parton folyóra hajló fűzbokor mellett örvénylett a víz. Óvatos, de erőteljes húzással próbálta meg a veszélyes helyről eltávolítani a halat. Válaszul az, mint egy delfin kivágódott a vízből, és pofáját rázva próbált a horogtól megszabadulni. Ez volt a legveszélyesebb pillanat. A horgász gyors mozdulattal egészen lazára állította a féket, és igyekezett az innenső part felé kormányozni a csukát. A hal mintha csak megértette volna a férfi ügyeskedését, kitartóan a bokor mellett körözött. Ilyen huzakodással telt el a következő öt perc, mikor már érezhetővé vált a gyengülése. Az események ettől fogva gyorsan követték egymást. A férfi nem adott pihenőt a csukának, hanem lassú, de kitartó húzással közelítette magához azt. Végül egy gyors merítés a szákkal, és szeme gyönyörködve állapodott meg a pettyes testű ragadozón.
Na, ez elég rendes jószág! – kommentálta a gyönyörű, közel tíz kilós állatot. Az, pedig eleinte riadt, majd egyre homályosuló tekintettel vergődött a part még haragoszöld pázsitján.

A nap már delelőre állt, s a férfi hátát jólesően melegítette. Komótosan kezdett az összepakoláshoz. Először a horgászkészséget csomagolta el, majd a többi holmi is mind szép rendben sorakozott a fának támasztott kerékpár mellett. Megszokott mozdulatokkal szerelte fel a biciklire előbb a botokat, később az egyéb csomagot. A műútra érve ült csak fel járművére. Lassan komótosan hajtotta a gépet hazafelé. Jobbról a szántóföldön kukorica levelei zizegtek a langyos déli szellőben. Az égen csak egy-két bárányfelhő folytatta útját a végtelen kékségben. Gondolatai ismét visszakanyarodtak apjához. Szemei előtt szinte filmszerűen peregtek a temetés képei. Halk gyászzene fogadta őket a ravatalozóban, a koporsó mellet néhány szék árválkodott. A szertartás kezdetére már nagy tömeg gyűlt össze. Itt döbbent rá, hogy édesapját milyen sokan ismerték, szerették a városban. Száraz szemmel ülte végig a szertartást. Könnyei már elapadtak az elmúlt napokban, mikor az emberektől elbújva a szőlőben töltötte napjait. Szabadságot vett ki arra az egy hétre, amíg a temetést elintézték. Akkor is, és most is csak egy gondolat motoszkált a fejében. Miért kellett apjának eltávozni közülük?! Egyre csak az önvád marcangolta amiatt, hogy nem volt eléggé kedves, figyelmes apjához. A temetés után szinte tompa súlyként tört rá a tudat: végleg felnőtté vált, nincs már hova haza menni. A szülővárosa most már csak egy lesz a nagyvárosok közül…

A levegő – bár a napon még meleg volt – tisztán és élesen hatolt a tüdejébe. Az égen vadlibák zajos csapata vonult dél felé. A nap szikrázó fényözönt árasztott a tájra, s a víz felől lengedező szél üde lehelettel köszönt el tőle. Elmélázva bámulta a természet meghitt csendjét. – Mint egy nagy katedrális, olyan az egész környék – gondolta, s erre válaszként megkondultak a város harangjai. A harangzúgás ismét apja temetését idézte fel benne. A táj szépsége, s a kora őszi napsütés békéje azonban nyugalommal töltötte el. – Azért hálás lehetek az Istennek, hogy hosszú éveken át együtt lehettem apámmal! Másnak még ez sem adatik meg – merengett.
A távolban elvesző hangok után a nádasban fészkelő vadkacsák és kárókatonák hangos zajongása töltötte be a környéket. Ez az igazi, a természet őszinte, felhőtlen Te Deuma a megélt napokért! – bólintott, és a kerékpáron előredőlve beletaposott a pedálokba.

“Szeptemberi Te Deum” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Kedves Leo!
    Köszönöm elismerő soraidat. A továbbiakban majd igyekszem egy kicsit feszesebben fogalmazni, bár ez elég nehéz lesz, mivel az írásban meglehetősen szószátyár vagyok.
    Üdvözlettel: RRCS

  2. Kedves Viola, István és Zsuzsanna!
    Köszönöm méltató véleményeteket. Valóban személyes indíttatású az elbeszélés, ugyanis édesapám halála után kb. egy hónappal írtam. Akkoriban, és ma is minden nap eszembe jut édesapám, aki számomra a legtökéletesebb apa volt a világon, sajnos már csak múlt időben.
    Szeretettel üdvözöl benneteket: RRCS

  3. Kedves Csaba!
    Nagyon megható ez a történeted is, amit életrajzi ihletésűnek vélek.
    Bizony, hálás lehetsz, hogy hosszú éveken át együtt lehettél édesapáddal. Én ezt nem mondhatom(mondhattam) el.

    Nagyon szép a történet eleje és befejezése is!

    Üdv.: Torma Zsuzsanna
    :):)

  4. Kedves R.R. Csaba !

    Ez a prózai írásod most nagyon szépen felépített. – Hobbid a pecázás, és a természet keretébe foglaltad – lelkiismeret fuddalásodat -'Szeptemberi TE DEUM – odat veszi körbe. Ami nem más, mint egy hálaadó mise, ami azzal kezdődik, hogy [b][/b]" Téged Isten dícsérünk."[b][/b]

    Leírod a környezetet, közben – elmondod szegény édesapád szomorú történetét – visszaemlékezéseidben -, megint visszatérsz a csukaforáshoz, majd a végén mégegyszer rávezetsz a lelkiismeret – kérdésére….

    Tájleírsod itt a prózai írások között, számomra mindig -[b][/b]felülmúlhatatlan[b][/b].
    ~~~Olyan a megfigyelőképességed és az ábrázolásmódod, mintha csak egy hangos kamerával pásztáznád át a környezetedet, mert megjelenik benne a tájkép, a színek gazdag világa, a fények csillogó hatásai, a hangok megszólalnak, mint a nád, és a sás, meg a szél susogása.

    Én hiszem, hogy a legtöbb embernek van lelkiismerete, de tudom vannak olyanok is, sajnos, akiknek nincs. – Na ilyenekkel nem szívesen cserélnék.

    A lelkiismeret vagy megvéd minket valami felettes énünk közbejárásával – pld, hogy lopjunk, vagy erőszakoskodjunk, öljünk stb.
    Vagy már utólag tér vissza vélt vagy valós, de átalunk bűntudatként megélt múltunk részeként.

    Katona József operára átírt: Bánk Bán-jában van egy gyönyörő kettős áriabetét –
    Tiborc panasza után, amit külön Tiboc és együtt, Bánkkal is énekel:

    [i][/i] De Isten látja fenn ott az égben szívemet, hogy a lelkiismeret – neem vitt rá engemet.[i][/i]

    Veled nem ez történt, hanem a mindent meg nem tehető, de mégis vélt útóbbi bűntudat – amit lelkiismeret fugdalásnak hívunk.

    Már indulsz hazafelé zsákmányoddal, megszólal az öreg harang öblös hangja, és megjelenik előtted a temetés szomorú emléképe:
    A Te Deum – a megélt napokért.

    Kiválóan megírt szomorú emlékezés, mely már annyiunkat utolért, és sajnos vannak, lesznek, – akikre még ezután fog rátalálni.

    Baráti Szeretettel és Tisztelettel !
    Kérem, hogy, – mint volt jó fiú – oldozd fel magad…
    keni

Szólj hozzá!