Az Apóka

Összes megtekintés: 1,086 


Nagy István 42 éves kohómérnök minden tekintetben átlagos ember volt. Még a neve is tucat számba ment. Egy dunántúli kis faluban született. Abban az időben még 12 család lakott a faluban, amely azonban a szocializmus előretörésével, a tsz-szervezések végrehajtásával egyre inkább elnéptelenedett. A föld nem nyújtott biztos megélhetést a lakosság számára, ezért aztán a fiatalság más élethivatást választott a paraszti munka helyett. Hősünk is a szomszédos nagyobb faluban járta ki az általános iskolát, majd engedve a propaganda által festett illúziónak, műszaki technikumba felvételizett. Sikerrel végigjárta a négy évet, majd egy év katonaság után a miskolci Nehézipari Egyetem kohómérnöki fakultásán folytatta szakmai ismereteinek bővítését. Pályája ígéretesen indult. A diploma megszerzése után állást kapott a dunaújvárosi kohóban. A rendszerváltás után azonban sok társával egyetemben ő is az utcára került, majd egy pályázat révén a szülőfalujához közeli kisvárosba. Itt a neves megyeszékhelyi nagyvállalat helyi üzemében dolgozott 93-ig, amikor a vállalat megszüntette a gyáregységet. Ismét munkanélkülivé vált, és hónapokig kereste a lehetőséget a megélhetéshez. Ennek már több mint másfél éve. Azóta alkalmi munkákból, szociális segélyből, és a szülőktől rámaradt szőlő csekély jövedelméből tengette magát.

Álmatlanul szemlélte a nehezen összespórolt negyedik emeleti garzonlakás plafonját. Festetni is kellene, a parketta is lakkozásra vár, az öröklött egyszerű parasztbútort is ki kellene cserélni, de nincs miből – kergették a gondolatok egymást a fejében. A segélyig még egy hét van hátra, és már csak kétszáz forintja maradt. Nincs kifizetve a villanyszámla sem, a vízdíj sem, és a számára hatalmas fűtési költség kiegyenlítése is a levegőben lógott. Délután fogcsikorgatva feladott egy pályázatot, amit egy ismeretlen cég hirdetett meg, jövedelmező munkát ajánlva. Nem tudta mit kell dolgozni, de a feltételeknek megfelelt. Értelmiségi, középkorú, független férfi volt. Nehezen aludt el, és az üdítő álom helyett zavaros események kínozták egész éjszaka…

A kilátástalanságtól gyötörve elhatározta, hogy ismét felkeresi a helyi munkaügyi hivatalt, hátha talál valami elfogadható állást. Az utcán bandukolva egy furcsa öregember szólította meg:
– Elnézést, uram, nem tudna adni ötven forintot? Tudja, elfogyott a pénzem a doktor által felírt gyógyszerekre, és nem tudok hazamenni a busszal.
Nézte az öregembert, és valami megfoghatatlan furcsa érzés kerítette hatalmába. Önkéntelen mozdulattal vette elő pénztárcáját, s a benne lévő két százasból az egyiket a markába nyomta.
– Tessék, parancsoljon! Igaz, hogy nekem is csak ez az egyetlen százas marad, de majd csak lesz valahogy – fűzte hozzá, és sietős léptekkel otthagyta a hálálkodó bácsikát.

A munkaügyi hivatalban sajnálkozva közölték vele, hogy az ő szakmájában nincs lehetőség az elhelyezkedésre. Viccesen tették hozzá, hogy várjon türelemmel, majdcsak lesz valami, addig is, adja el az aranyait. A hivatalból kilépve az utolsó mondat szöget ütött a fejébe. Még megvan a diplomaosztásra kapott pecsétgyűrűje, ezt beadja a bizományiba, azzal kihúzza a segély megérkezéséig, és utána már ismét fellélegezhet egy rövid időre. Rohant haza a gyűrűért, utána a bizományiba, majd a kapott kétezer forinttal a városba indult bevásárolni.
Csütörtök volt. A lottózó kirakata előtt elsétálva megakadt szeme a nagy transzparensen. “Ezen a héten már 534 millió forint a nyereménye annak, aki megnyeri az ötöst!”. Lesz, ami lesz, megpróbálom – gondolta – és határozott léptekkel belépett az iroda ajtaján. Szeme meglepődve akadt meg az egyik asztalnál ülő fehér szakállas öregemberen.
– Azt mondta, hogy nem tud haza menni, mert elfogyott a pénze a gyógyszerekre – szólította meg az idős bácsikát.
– Így is van, de a busz csak negyvenhat forint, és öntől százat kaptam, gondoltam megkockáztatom a szerencsét, hátha rám mosolyog – válaszolta. Ön is tegye meg a számaimat, és meglátja, nem fog csalódni! Írja, kérem: 3, mert ez bűvös szám, 15, mert ez a három ötszöröse, és öt számot kell eltalálni, 30, a tizenöt kétszerese, és kétszer ad ki gyorsan ad. 7, már az írás is megmondta, hogy hetedíziglen bűnhődik, aki bűnt követ el. Végül pedig a 18, mivel ebben az évben születtem, és ez az én tizennyolcadik inkarnációm, ezután már nem kell vezekelnem a korábbi vétkeimért.
Szinte automatikusan jegyezte le a számokat, bár nem értett semmit a zagyvaságnak tűnő kommentárokból. Úgy vélte, hogy az öreg egy kicsit hibbant, de hát mindegy volt, milyen számokat játszik meg. Vett egy szelvényt, és az asztalhoz lépve nekiállt kitölteni. Meglepve észlelte, hogy az öregember már eltűnt.
A hétvége ugyanolyan semmitmondóan telt el, mint a korábbiak. Hétfőn vásárolt egy napilapot, s mindjárt a lottószámoknál nyitotta ki. Szeme elhomályosult a számok láttán; 3, 7, 15, 18, 30. Hirtelen kiszáradt a szája. Reszkető kézzel töltött egy pohár vizet magának, és egy hajtásra megitta. Ismét a számokat nézte. Szinte nem akarta elhinni, hogy eltalálta mind az ötöt. Kapkodva felöltözött, és rohant a lottózó irodába. Remegő kézzel mutatta be szelvényét az ablaknál ülő fiatal hölgynek.
– Eltaláltam mind az öt számot, kisasszony, mikor lehet felvenni a nyereményt? – hadarta egy szuszra.
– Először még ellenőrizni kell a szelvényt, hogy beérkezett-e, s csak ez után lehet elindítani a pénz kifizetését – válaszolta. Ez a tortúra még legalább két hétig eltart, addig kérem, legyen türelemmel!

Összekuszált gondolatokkal a fejében lépett ki az utcára. Céltalanul bolyongott városszerte, észre sem véve, merre jár. Egyre csak az motoszkált benne, hogy mit fog tenni a hatalmas nyereménnyel. Még ha nem is egyedül nyerte meg, akkor is valószínűtlenül nagy az összeg. Képzeletben már kifizette az adósságait, az OTP tartozását, vett egy nagy családi házat és egy nyaralót, még az álmai netovábbját jelentő Mazda 626-os is ott állt a háza udvarán. Beutazta Európát, Amerikát, Távol-Keletet, és a pénz csak nem akart elfogyni. Hirtelen villant bele a gondolat. A maradékból alapítványt tesz, amiből a szegény gyerekek gyógyítását lehet majd finanszírozni. Erre az ötletre megnyugodott. Gondolatai kitisztultak, és körülnézve meglepődött, hogy a városnak ezen a részén még sohasem járt. Érdeklődve szemlélte a régi, 100-150 éves házakat. Vajon kik élhetnek ilyen házakban? – ötlött fel benne a kérdés. Gyerünk, nézzük meg, hátha segíteni lehet rajtuk!
Bekopogott az első rozzant, földbesüppedt ház ajtaján. Az ódon, zárt kapualjban hangosan visszhangzott a kopogás. Bentről, mintha egy bagoly huhogna, olyan hangok hallatszottak a zajt követően. Kisvártatva hangos nyikorgással kitárult a nehéz tölgyfakapu.
– Lépjen be, már vártam önt! – hangzott valahonnan a sötét, boltozatos kapualjból. Nem kell félnie, Paracelsus nagyon barátságos a vendégeimhez, de a hívatlan látogatókat nem szívleli – hallotta még a reszkető, öregemberre jellemző hangot.
Kissé tétovázva, de valami megfoghatatlan erőtől hajtva belépett a házba. Rögtön észrevette a lakórész ajtajában heverésző hatalmas kutyát. A sötétben nem tudta megítélni, hogy milyen fajtába tartozik, csak azt látta, hogy a méretei szerint német doggal vetekedő, koromfekete ebnek világító, vörösessárga szeme van. A jószág hangos szuszogással nyugtázta az ő jelenlétét, de se nem morgott, se nem támadott. Mikor a közelébe ért, lustán feltápászkodott, hogy helyet adjon a lakásba való belépéshez. Ő még mindig nem látta a ház gazdáját, így hát határozott mozdulattal kinyitotta az ajtót, és a lakásból szemébe verődő vakító fényözön ellenére belépett a helyiségbe.
Pár másodpercig semmit sem látott, mivel a sötét utca utáni világosság elkápráztatta a szemét. Mikor visszanyerte látását, meglepődve észlelte, hogy az ajtóval átellenben lévő súlyos bőrfotelből a pár nap előtti, szakállas öregember mosolygott rá.
– Ugye, most meglepődött?! Nem várta ezt a találkozást, mi?! – szegezte neki a kérdést az öreg.
– Valóban nem – válaszolt -, azt hittem, hogy maga a közeli faluban lakik, és tőlem ezért kért pénzt az autóbuszra.
– Lári-fári, ha az ember mindig azt mondaná, amit gondol, akkor az emberiség kilencvenkilenc százaléka már nem beszélne egymással. Remélem, azért nem haragszik rám?
– Eszemben sincs, inkább köszönettel tartozom magának a lottószámokért. Képzelje el, megnyertük az ötöst!
– Csak ön nyerte meg, ugyanis én nem töltöttem ki a szelvényt – mosolygott az öreg. A pénz nem minden, meg aztán nekem nincs is rá szükségem. Ami kell az rendelkezésemre áll bármikor. Jegyezze meg barátom a pénz nem boldogít, sokkal fontosabb az önbizalom, és ha van, akkor mindent elérhet, amire csak vágyakozik! Nézzen körül az én kis hajlékomban! Gertrúd majd körülvezeti – tette még hozzá.
István szótlanul vette szemügyre a szobát. Az ajtóval szembeni falon hatalmas porcelánkandalló terpeszkedett, és a párkányán egy nagy bagoly ült hunyorogva a fényözönben. A padlót drága keleti szőnyeg borította, ami szinte betöltötte az egész teret. Az idős ember mellett csodálatosan kecses asztalka állott, rajta arannyal, ezüsttel átszőtt értékes terítőn egy metszett üvegkancsó és két kristálypohár állt. A kancsóban valami rubinszínű folyadék volt. Az ablakokat ugyanolyan mintájú függönyök takarták, mint az asztalterítő. Szemlélődése közben a bagoly egy könnyed lebbenéssel a vállára repült.
– Gerrtrrúd vagyok! Ugye még mindig csinosnak látszom, pedig már elmúltam hatvan éves?! – suttogta a fülébe.

Istvánnak nem jött ki hang a torkán a meglepetéstől. Beszélő bagoly, szegény, és mégis dúsgazdag öregember, rozzant viskó, ami belülről palota, megzavarta a tudatát. Csak kis idő elteltével tudott megszólalni.
– Magyarázza meg, bátyám, mi ez az egész zűrzavar? Egyszerűen nem értek semmit, a szememnek sem merek már hinni. Beszélő bagoly, barátságos fenevad az ajtóban, apró házacska, ami egy kastély, ha belép az ember, hogyan értsem én mindezt?
– Majd megérti, barátom! – válaszolt az apóka – csak fogadja meg a tanácsomat! Mindig bízzon önmagában, és akkor mindent elérhet, amit csak akar! De azt hiszem, ezt már mondtam ma este. Igyék velem egy korty bort, attól majd megnyugszik, és higgadt fővel mindent megért! – szólt, aztán színültig töltötte a két poharat. Az egyiket felemelve még hozzátette: Egészségére!
István a másik poharat kezébe fogva biccentett: Egészségére! – és fenékig ürítette a fűszeres, fanyar, enyhén savanykás borral telt poharat. Hirtelen tört rá az álmosság. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy lefeküdjék aludni. Valami bocsánatfélét rebegett, s az ablak előtt álló kanapéra dőlt, és szinte azonnal mély álomba zuhant.

Mikor felébredt, megütközve látta, hogy saját lakásában, saját ágyában fekszik. Ijedten rúgta le magáról a takarót. A várttal ellentétben pizsama volt rajta. Tehát csak álom volt az egész – nyugtázta keserűen. A lottó ötös, az öregember, a csodálatos éjszaka, mind, mind csupán csak álom. Szomorúan ballagott ki a fürdőszobába, a borotválkozást is gépiesen végezte, majd a megszokott hideg zuhany alatt kissé kijózanodott. Ne várjon csodát az ember, csodák ma már nincsenek! – morogta maga elé, és a kabátot felvéve elindult a munkaügyi hivatalba.
A lépcsőházban csak megszokásból tekintett a postaládára, hisz nem várt levelet senkitől sem. A levélszekrény réséből egy fehér boríték csücske lógott ki. Izgatottan bontotta ki, és szinte falta a betűket:
“… Pályázatát a Kft. igazgatótanácsa a legmegfelelőbbnek ítélte, ezért úgy döntöttünk, hogy Önt alkalmazzuk, mint cégünk területi igazgatóját. Havi illetményét 250.000 Ft alapbérben, és negyedévenként a teljesítmény függvényében 30-50.000 Ft prémiumban határoztuk meg. Amennyiben feltételeink az Ön számára megfelelőek, kérjük, keresse fel cégünk Z-i irodáját! Pénzes Oszkár vezérigazgató …”

Az örömtől könnybe lábadt szemével az utcára tekintve látott egy embert, aki postásruhában, kerékpáron távolodott el az épülettől. Az ember visszafordulva búcsút intett neki. A felismerés villámként hasított belé: Az Apóka!

“Az Apóka” bejegyzéshez 9 hozzászólás

  1. Igazán remek írás! A főszereplő apókája ugyan csak a lelkében létezett, de hát épp ez a lényeg! Kinek, milyen apóka él a lelkében. A döntéseit, gondolatait és az életét is ez határozza meg. Az állatok szeretetén túl, a nagylelkűség, józan gondolkodás, egyenes gerinc határozza meg a te apókádat is Csaba. Örültem ennek az írásnak, köszönöm!

  2. Kedves Timóca!
    Az apóka sajnos csakk kitaláció, bár jó volna, ha létezne ilyen. Egyébként, mint azt apóka mondotta, bennünk lakozik ő, az önbizalom. Remélem ezzel te sem vagy híjával.
    Kösz, hogy olvastál és hozzászóltál.
    Szeretettel: Csaba

  3. Kedves Zsuzsanna!
    Köszönöm kedves hozzászólásodat. A történet, mint azt fentebb írtam, egy kicsit valószerűtlen, de mint írod arra való az irodalom, hogy a történeteket tovább gondoljuk. Egyet értünk e téren.
    Szeretettel üdvözöllek: Csaba

  4. Kedves Csaba!
    Ilyen aztán nincs…. csak a mesében. Meg álmunkban még előforduhat. Azonban az, amit leírtál, meg is történhetett volna. Erre való az irodalom, hogy leírjuk azt, ami megtörtént, és megtörténhetett volna,.

    Nagyon szép, hazsnos, tanulságos, öröm volt olvasni!

    Üdv.: Torma Zsuzsanna
    :):):)

  5. Kedves Viola, István és Gabi!
    Köszönöm, hogy olvastátok írásomat, és azt is, hogy ilyen magasra értékeltétek. Vallom, hogy minden helyzetből van kiút, csak meg kell találni az odavezető ösvényt. Egy ilyen ösvényt akartam bemutatni, ami talán egy kicsit hihetetlen, egy kicsit valószerűtlen, de történhetett volna így is.
    Szeretettel köszöntelek benneteket: Csaba

  6. Kedves Csaba !
    Sajnos én sem abban a helyzetben élek mostanság, melyet valaha megálmodtam magamnak. Sokszor elkeseredem és úgy érzem nem megy tovább a küzdés, amely az életemet nap, mint nap elborítja, ahogy sok-sok embertársunkét is. De mindig találkozom valamivel, amely ki-ki zökkent e mélypontokból. Most a te írásod is így tett. Könnyes szemmel olvastam végig történetedet.
    Ezúton is köszönöm !
    Üdvözlettel: Major Gabriella

  7. [i][b]KEDVES R.R.CSABA ![/b][/i]

    A múltkor már megírtam Neked, hogy ahogy Te írsz, – itt így nem ír senki.
    Most egy álomból csináltál csodás, részbeni boldogságot, egy kis kilátást a kilátástalanságból egy valóságot…, és adtál nekünk egy nagyszerű tanulságot az öregember szavait és törénetét elmesélve. Bölcscességből…
    A részletes elemzéstől most is eltekintenék, hisz itt mindenki tud olvasni és érteni és érezni, és gondolkodni az olvasottakon…

    Ezért ez a nagyszerű írásod sem lehet más, mint csakis –
    *[i]felülmúlhatatlan – föké[/i]* :o:o:o

    Őszintén és nagyon-nagyon gratulálok ! :):):)
    Szeretettel !
    – keni –

  8. Kedves Csaba!
    Jó volt kikapcsolódni a mai valóságból a Te izgalmas – önbizalomra tanító – álomvilágodba. Nekem ez felülmúlhatatlan. Gratulálok.
    Szeretettel: Viola

Szólj hozzá!