Tavaszvárón

Összes megtekintés: 932 


A tél nagyon korán beköszöntött. Halottak napján már öt, hat centiméteres hóban botorkáltak a temetőben a sírok között. Akkor még újdonságszámba ment az első hó, és Csongorék, a gyerekekkel pár nap múlva szánkózni mentek a gyenesi Nagymezőre. Egész délután csúszkáltak a keményre taposott vékony, itt-ott eljegesedett hórétegen. Kissé átfagyva, de nagy jókedvvel tértek haza a meleg, barátságos lakásba. Csongor neje egy kissé morgott, hogy majd jól megfáznak a gyerekek, aztán kérés nélkül is elétette a gőzölgő, illatos forralt bort. A gyerekek citromos teával koccintottak velük, és egyre csak azt bizonygatták, hogy semmi bajuk sem lesz ettől a kis szánkózástól. Nem is lett. Aztán eljött a karácsony, s mint ahogyan annak lennie kell még nagyobb havat hozott az óceáni, párás légáramlat. Évek óta nem borította ilyen vastag lepel a várost. Kocsival nem is lehetett közlekedni az utakon, csak gyalog járt mindenki. A TV hírek sorban ismertették azokat a helyeket, amelyeket a zord tél elzárt a külvilágtól. Békés csendben teltek el az ünnepek, s a szilveszteri hangulat is reménykeltő újévvel kecsegtetett.
A tél szorítása azonban nem engedett, s február végén már nagyon elege lett a bezártságból, és a tétlen hétvégi tespedésekből. Érezte azt az ingerült türelmetlenséget, ami minden tél végén, tavasz elején elfogta. Már vágyakozott a birtokra, a szőlőbe, hogy megkezdje a metszést és a tavaszi munkákat. Legszívesebben szombat és vasárnap a hegyen tett-vett volna, de ki sem lehetett mozdulni a lakásból. Bármerre nézett vastag, piszkos, a sótól és a hidegtől eljegesedett hófalakat látott. Még a háztól pár méterre kezdődő szántón is csak a hó csillogása vakította szemét, ha éppen kisütött a nap. A családban is gyakoribbá váltak a viták és veszekedések. Látszott, rajta, hogy a türelme már erősen fogyóban van.
Péntek délután barátja, Rumcájsz toppant be váratlanul.
– Idefigyelj Csongi! Nincs kedved eljönni holnap egy kis melóra? Itthon már úgyis véresre vakarod a segged a semmittevéstől, legalább nem unatkozol addig se!
Csongor kapva, kapott az alkalmon, de azért óvatosan érdeklődött a munka természete felől.
– Mit kéne dolgozni?
– A tapolcai KÖSZIG egyik üzemében kellene a karbantartást elvégezni. Már vagyunk kilencen, de ez, egy napos munka, hajtani kell, mert az üzem nem állhat le hosszabb időre. Kellene még legalább két-három ember. Rád gondoltam, mert veled jól tudok együtt dolgozni. Tudod nem mindegy, hogy az ilyen veszélyes helyeken kire bízza rá magát az ember. Ha a társa nem figyel eléggé, akkor könnyen lehet nagyobb baj is.
– Aztán valamit fizetnek is, vagy csak társadalmi munkát kell végezni?
– Fizetnek és nem is rosszul. Kétszázötven forintot adnak óránként.
– Hát, nem bánom elmegyek. Legalább addig sem kell a falat bámulni.

Másnap reggel ötkor találkoztak a sarkon. Innen a vállalkozó vitte el őket a gyárba. Furcsa szagok, ismeretlen gépek vették körül őket, amint a munkahelyre értek. Az eligazítás rövid volt, s mindenki ment a ráosztott helyeken elvégezni az éppen esedékes javításokat. Csongorék a kúpoló kemence adagoló mérlegének javítását kapták. A mérleg egy szakaszosan működő garatból és a hozzá csatlakoztatott mérő egységből állott. A feladat az volt, hogy a garat kopólemezét kicserélik, mivel a sok szén és bazalt elvásította és félő volt, hogy kilyukad a szerkezet. Persze a lemez kivágásához nem volt gyorsvágó, hanem centiről, centire úgy kellett hidegvágóval levésni az alapról. A munkát az is nehezítette, hogy a csarnok csak három oldalról volt zárt, mert a negyedik oldalon a felhordó szalag lépett ki az épületből és tartott egyenesen a kemence szájába. Hat óra felé feltámadt a szél s az amúgy is dermesztő hideget még nehezebben viselték el. Tízre végeztek a lemez kivágásával. Most az újat kellett behegeszteni a helyére. Felmásztak a szalagra és nagy káromkodások közepette, nekiláttak a hegesztésnek. Felváltva dolgozott az egyik, és tartotta a közel húsz kilós vasat a másik. Már éppen végeztek az egyik oldallal, mikor hangos szirénahang harsant fel a közelükben.
– Ugrás, mert indul a szalag! – üvöltötte Rumcájsz és egy lendülettel átemelte a védőkorláton a hegesztő trafót. Csongor először nem értette miért e nagy kapkodás, de barátja arcát látva ő is összekapkodta a szalagon heverő szerszámokat, majd átvetette magát a korláton. Rumcájsz az utolsó pillanatban ugrott ki az algaútban mozgó szalag vályújából. Még szusszanni sem volt idejük, mikor hangos dübörgéssel megindult a garatba a szén, majd a bazaltkő.
– Hű, az anyját annak a baromnak, aki beindította a szerkezetet. Majdnem bevitt minket a kemencébe – istenkedett Rumcájsz. Van itt valahol egy vészleállító, majd azt kitámasztjuk és nem ér minket újabb meglepetés.
Hamarosan megtalálták a kérdéses kapcsolót, amit egy ott heverő lécdarabbal kitámasztottak.
– Na, gyerünk, folytassuk, mert délre végezni kell.
Ismét visszamásztak a szalagra, és elmerülten folytatták a hegesztést. Pár perc múlva egy alacsony, pirospozsgás, sildes sapkás férfi vágta ki a helyiség ajtaját.
– Ki volt az a marha, aki kitámasztotta a vészleállítót?! – üvöltötte magából kikelve.
– Mi voltunk, mert a garatot kell megjavítani – válaszolt Rumcájsz.
– Mit gondolnak, kik maguk, hogy csak úgy leállítják az üzemet?
– Nem mi akartunk itt melózni, hanem maguk rendelték meg a munkát. Akkor meg mi a fenének hőbörög itt. Még egy óra és felőlünk már mehet a gépsor.
– Engem nem érdekel, hogy mit csinálnak, de a kemencének indulni kell. Javítsák, ahogyan akarják, de a vészkapcsolót ne merjék még egyszer benyomni! – üvöltött a pöttöm kis ember.
– Csongi add ide a pajszert ezt a seggdugaszt én, agyoncsapom! – hördült fel Rumcájsz, és a felé nyújtott feszítővasat az ajtón kiugró diszpécser után vágta. A nehéz vasdarab döngve csapódott a vasajtónak. A munka befejezéséig nem is látták a haragos kisembert.

Délután háromra fejezték be a munkát. A javító brigád a pihenőben jött össze. Valamennyien kormos arccal tekintgettek egymásra. A melósok körében megszokott ugratások járták, de minden a vezetőt várták a kialkudott bér miatt. Öt óra felé végre megjött Józsi, és kiosztotta a pénzt.
– Fiúk, a mai meló nagy hajrá volt, ezért mindenki a vendégem egy italra a Petőfi csárdában – közölte Józsi.
– Most már csak haza kellene valahogyan jutni – jegyezte meg Sinpisti, aki arról kapta nevét, hogy az eredeti szakmája vasutas volt.
– Oké fiúk, induljunk! – adta ki a parancsot Józsi. Ne maradjon le senki sem a csapatból, mert a szél nagyon fújja a havat, és félő, hogy aki elakad, az ott is marad a hóolvadásig. Na gyerünk!

Elindultak a nagy zergenyében. Helyenként már az úttest háromnegyedét is ellepte az egyre növekvő hótorlasz, de szerencsésen megérkeztek a város szélén álló kocsmához. Józsi állta a szavát, mert mindenkinek fizetett egy kör italt. Csongor és Rumcájsz úgy átfagyott az egész napi munka alatt, hogy fejenként egy deci rumot kértek. A szesz, jóleső módon melegítette fel egész testüket. Mire haza érkeztek, már csak emlékeikben élték át a vacogást.

Csongor otthon, egy kád forró vízben elmélkedett a nap eseményei felett: Mennyivel másabb a kerti munka. A szőlő metszése, a vetemények ültetése, a dúsan sarjadó fű kaszálása. Szinte orrában érezte a zöld fű friss illatát, hallotta madarak énekét, és szinte fájón töltötte el a békés mezei munka utáni vágyakozás. – Azért a paraszti munka mennyivel másabb, mennyivel kellemesebb – dörmögte maga elé, majd zsibongó izmait megmozgatva kimászott a fürdőkádból.

“Tavaszvárón” bejegyzéshez 8 hozzászólás

  1. Kedves Timóca!
    Köszönöm, hogy időt szántál az írásomnak, és értékelted. Számomra a mezőgazdasági munka ad igazi felüdülést, de ez nem csoda, hiszen ez a szakmám. Még ma is áhítattal gondolok vissza arra az időre, amikor technikumi diákként, nyári gyakorlaton szénát gyűjtöttünk, vagy kapáltuk a végeláthatatlan kukorica sorokat. Valahol bennem ezek a munkák okoznak szellemi felfrissülést és kellemes testi fáradtságot, ami után az alvás valóban üdítő.
    Köszönöm ismét, hogy olvastál.
    Szeretettel üdvözöl: Csaba

  2. Kedves Zsuzsanna!
    Valóban nagyon közel áll a természet hozzám, hiszen a szakmám is erre inspirál (agrármérnök vagyok). Már kicsiny gyerekkorom óta a legjobban a természetben éreztem magamat, nem véletlen, hogy a szakma váasztása során nem volt kétséges mit válasszak. Mi még úgy nőttünk fel, hogy az egész nyarat az erdőben mezőkön töltöttük. Talán írok erről is a közeljövőben.
    Nagyon köszönöm, hogy időt szántál írásomnak.
    Szeretettel üdvözöl: Csaba

  3. Kedves Csaba!
    Eddigi írásaidból is már leszűrtem, hogy Hozzád is közel áll a természet, a kerti munka, a föld, a víz szeretete.
    S úgy látom, többen is vagyunk itt olyanok, akiknek a szívében ezek a dolgok igen csak közel állnak, amiért én boldog vagyok.
    És mindig örömmel olvasom írásaidat!!!

    Üdv.: Torma Zsuzsanna
    :):):)

  4. Kedves Kati és Viola!
    Valóban az életem egy darabkáját jelentette a történet. A kúpoló kemence valóban nagyon veszélyes, mert aki oda kerül, az pillanatok alatt elpárolog. A hőmérséklet kb. 1200-1500 C fok.
    Köszönöm, hogy időt szántatok írásomra. Üdv: Csaba

  5. Kedves Keni!
    Örülök, ha valaki megérti milyen sokat jelent a természet, és az abban való tevékenység. Valóban már nagyon várom a tavaszt. A történet egyébként megtörtént esetet dolgoz fel.
    Üdv: Csaba

  6. Kedves Csaba!
    Mint mindig, most is nagyon tetszett az írásod. A kemence-javítás aggasztó volt számomra, mert ott könnyen történhetett volna baleset. Fellélegeztem a végén. Gratulálok.
    Szeretettel: Viola

  7. Én is azt gondolom, hogy történetbe belevitted a saját életed egy darabját, és már nagyon várod a tavaszt, ahogyan mindenki.

    Jó történetet olvastam!

  8. [i]Kedves R. R Csaba ![/i]

    Már sokadszorra is csak ismételni tudom, hogy aki tud írni az tud, és itt közöttünk – ebben a stílusban és beszámolóidban, mint (naplójegyzetekben) Te vagy az erősségünk.
    Én alapvetően lakatos is vagyok.,mert 5+1 reálgimibe jártam és minden szombaton a műhelyben tanultuk a szakmát. Nyárom meg a Mérleggyárban volt kötelező szakmai gyakorlatunk. Utálom azóta is a hideg és rozsdás vasakat, vágni, fúrni, kalapálni, reszelni, hegeszteni, de – végülis mindent meg tudok csinálni – ill. tudtam.
    Nekem is a Kert a kedvesebb, és – virágos és gyümölcsfás vagyok, – a földi veteményest nem szeretem. Sokat kell hajolni, kapálni, borsót, babot, krumlit.. paprikát…. szedni, ami nem az én derekamnak való. És a szlő se kismiska, netszés, kötözés, permetezés, csukás, nyitás, trágíázás – júj.
    De a fák az más- no meg a virágok és a dísznövények.
    De nem is tudom miért írom ide ezeket.?
    Talán azért, hogy hidd el, hogy mennyire megértettelek, és írásod közben ilyen gondolatokkal voltam együtt Veled.

    [i]Baráti szeretettel !l[/i] ! :p
    – keni –

Szólj hozzá!