Szerencsés pillanat

Összes megtekintés: 1,625 


Szerencsés pillanat! Ezt érezte, amikor ötven évvel ezelőtt meglátta a férfit. Jó képű, magas, barna hajú egyenruhás fiatalember volt. Ő nem ismerte a rangjelzéseket, de a többiek mondták neki, százados. A falusi bálon, amikor nővérét felkérte táncolni, egy pillanatra megsajdult a szíve. Gyorsan tovább lépett. Ő is szép lány volt, csinos, hosszú fekete hajú, kék szemű, éppen huszonegy éves. Kétszer volt már menyasszony. Amikor második alkalommal kérte meg anyját, vigye vissza gyűrűt vőlegényének, elővették otthon.
– Édes gyerekem, hogy gondolod a jövődet? Egy leánynak lehet más jövője, mint hogy kap egy jó férjet, gyerekeket szül, tisztességgel felneveli azokat?
– Anyukám! Maga ezt nem tudhatja! Nem mehetek férjhez olyanhoz, akit nem szeretek. Azok az idők már elmúltak.
Ekkor már apja is ott állt, és ordítani kezdett. Dühét fűtötte a bor is a pincéből.
– Hogy az Isten’ ne haragítson meg, hogy képzeled ezt te?
– Nem adhat erőszakkal senkihez! Akkor inkább elmegyek! – már kiabált ő is.
Érezte, bármit mond anyja és apja, a hirtelen kiejtett szavak tüzet égettek gondolatai posványos valóságában. Ezek a szavak a jövő szavai voltak.
– Hova mennél, te szerencsétlen? – tette fel a költői kérdést apja, mert persze meg sem fordult a fejében, hogy ez akár valósággá is válhat.
Pedig így történt! Arra a pillanatra, amikor kimondta „elmegyek”, úgy emlékezett vissza, mint életének szerencsés pillanatára. Egy hét múlva már csomagolt. A poros alföldi faluból a nagyváros fényeit célozta meg. Anyja sírt, apja szokás szerint káromkodott, amikor búcsúzott.
– Hülye vagy te, leányom!
– Vigyázz magadra, nehogy zabi gyereket hozz haza! Ezt a levelet add oda Bözse nénédnek! És szót fogadj neki!
– Jól van anyukám! Majd írok, ha lesz állásom! Ne aggódjanak!
Vonatra szállt, majd a fülke ablakából integetett. Közben érezte, a vonat füstje arcába csapódik. Örömmel szívta be illatát, bűzét. Törölgette szeméből a koromszemcséket, a könnyeket.

Amikor Pesten, a Nyugati pályaudvaron leszállt, s kilépett a napfényes körútra, érezte, előtte a világ. Úgy szívta be a levegőt, mintha most lélegezne életében először, szinte ízlelgetve. Soha nem felejtette el! Szerencsés pillanat! Mosolyogva, büszkén, egyenes tartással lépegetett előre. Bözse nénje a Szondy utcában lakott, majdnem a pályaudvar mellett. Vidáman battyogott a harminchárom szám alá. A ház már akkor is ütött-kopott, a világháború utolsó lövedékei által megrongálódott épület volt. A lépcsőházban kelkáposzta illat terjengett. A körfolyosón éppen hangos szóváltás zajlott.
– Huberné, mégis mit képzel maga! Bezárja a kaput nyolc órakor? Világos nappal?
– Magának nyolc óra mitől világos nappal?
– Nekem még az, kérem szépen, és a barátaimnak is. Az, hogy maga a tyúkokkal fekszik, nem érdekel. Minden este ez a cirkusz! Persze a kapupénz jól jön, ahelyett, hogy a fiát küldené dolgozni.
– Ahhoz meg mi köze? Mindenki törődjön csak a saját dolgával!
Ez a kis csetepaté nem tudta Erzsébet kedvét lelohasztani. Mosolyogva lépett be nagynénje lakásába.
– Csókolom, Bözse néni!
– Nézzenek csak oda! Hát te mit keresel itt?
– Feljöttem. Itt van ez a levél, anyukám írta a néninek.
– Na, adsza, hadd nézzem csak! – az asszony egy darabig olvasott, majd átható tekintettel ránézett a lányra.
– Te! Tudod te, mit akarsz egyáltalán?
– Igen! Nem akarok a falun lenn rekedni. Dolgozni akarok.
– Aztán hol, te leány? Azt hiszed, könnyen megy az?
Erzsébet érezte, nem nagyon örül nénje a szaporodásnak, így már az ő lelkesedése is lelohadt egy kicsit.
– Tudom, az Egyesült Izzóba dolgozókat keresnek. Gondoltam, megpróbálom.
– Na, jól van, azért ne szontyolodj el! De ha itt akarsz lakni nálunk, szigorú szabályokat kell betartanod. Ezt anyád is lelkemre kötötte, – enyhült meg az asszony hangja.
– Jól van, Bözse nénje, én alkalmazkodom.

Másnap reggel korán elment az Izzóba. Szalag mellett hirdettek munkát, tisztát, kényelmeset. Rögtön fel is vették. A műhelyfőnöknek tetszett a hosszú fekete hajú, kék szemű vidéki lány ártatlansága, friss naivitása. Mutatós paraszt lány, gondolta.
Szerencsés pillanat. Vidáman gyalogolt hazafelé a hosszú Váci úton. Kevés jármű koptatta a macskaköveket akkoriban, alig pár évvel a nagy háború után. Így, azután amikor hangos motorzörgésre figyelt fel, kiállt az útszélére meglesni a járművet. Nyitott katonai dzsip közeledett. A sofőr mellett egy fiatal százados. Rögtön megismerte! Szíve olyan hangosan kezdett dobogni, szinte szégyellte. Talán még az autó zaját is túlszárnyalta. Katt-katt-katt-katt! A jármű megállt, a százados nevetve ölelte át.
– Hát maga itt?
– Feljöttem.
– De jól tette, Erzsébet. Eljön velem táncolni?
– Igen!
– Szombat este magáért megyek, – már rohant tovább a férfi.
– Szondy utca harminchárom! Második emelet! – kiabálta utána.
– Csókolom! Győzelem! – robogott be nénjéhez harsányan. Mosolygott, mint egy vadalma. Az meg csak nézte, nézte.
– Mi történt veled te leány? A munkának örülsz ennyire?
Gyanús volt a dolog, az asszony született emberismerő volt. Rögtön meglátta, miben sántikál a másik. Jól érezte most is.
– Bözse nénje, olyan boldog vagyok! Tetszik valaki.
– Na, csak már nem! Még egy napja vagy Pesten és máris? Vigyázz magadra, mert nekem kell elszámolnom veled!
Bözse már nem szemlélte olyan nyugodtan az eseményeket. Tudta, ha a lánynak valami baja lesz, bátyja, amilyen hülye, két kézzel tekeri ki a nyakát.

Erzsébet másnap dolgozni kezdett, és számolta azt a négy éjszakát, amelynek szombat estig kellett eltelni. A napok lassan, komótosan teltek. Végül nagy nehezen eljött a szombat délután, a munkaidő vége. Rohant haza, hogy hajat mosson, fürödjön, friss ruhát vegyen fel estére. Zakatolt a szíve arra a gondolatra, este valódi fővárosi zeneszóra táncol, éppen azzal, aki miatt otthagyta a poros alföldi fészket. Szerencsés pillanat, gondolta abban a pillanatban is, amikor egy hatalmas teherautó elé lépett. Nem hallotta az autó zúgását. Az halkabb volt, mint az egész lényében harsogó öröm hangja.
Alpáron, az alföldi, Tisza melletti településen a falu apraja – nagyja ott állt a ravatal körül. A fehér koporsó nem látszott a sok virágtól. De a legszebb koszorút egy fiatal századostól kapta. Ötvenegy szál vörös rózsa. Lángolón hirdette, hogy ezerkilencszázötvenegy akár szerencsés pillanata is lehetett volna a sorsnak.

“Szerencsés pillanat” bejegyzéshez 12 hozzászólás

  1. Kedves Mária!
    A történet már számtalan formában megírt, ötvenes évekbeli eseményt dolgoz fel. Ezért a téma nem mondható érdekfeszítőnek. Ami a stílust illeti azonban van benne egy gördülékeny, eredeti, pallérozott báj. ezért tetszett az elbeszélésed.
    Üdvözlettel: RRCS

  2. Kedves Zsuzsa, köszönöm szépen! Nem is a mai trendnek szeretnék megfelelni, csak szeretnék olvasmányosan, de irodalmi igényességgel írni. A meggyőződésem az, hogy ez hiánycikk. Hát sokat kell tanulnom még, az biztos:)

  3. És még annyit, kedves Mária: soha nem azzal kell törődnünk, hogy a mai trendnek megfelel-e írásunk. A lényeg, hogy olvasmányos, érdekfeszítő, tanulságos, hasznos legyen!
    Inkább 100 ilyen, mint egy a mai trendnek megfelelő!!!

    Torma Zsuzsanna
    :):):)

  4. Kedves Mária!
    A szépen induló történetnek szomorú vége lett, sajnos.
    A vidéki lány nem szokott még hozzá a fővárosi élethez, óvatlan volt, és közben tele boldogságérzettel. És így ment el végleg, boldgosággal a szívében. Van ebben valami csodálatos is, amellett hogy szomorúan végződött a sorsa.

    Nagyon szeretem olvasni én is írásaidat!

    Üdv.: Torma Zsuzsanna
    :):):)

  5. Kedves Keni!
    Köszönöm szépen a részletes véleményedet. Bevallom, jómagam tele vagyok kétellyel, mert én nem írok a mai trendnek megfelelően. Néha fogalmam sincs hogyan kellene, talán saját magam vagyok a legnagyobb kritikusom. Hát mindegy, majd kialakul.

  6. Kedves Mária!
    Nagyon tetszik az írásod, csak hát elszomorodtam a végén, bár sejtem – Kenihez csatlakozva , – hogy ennek így kellett történnie.
    Gratulálok.
    Szeretettel: Viola

  7. Nagyon szép történetnek indult. Nem számítottam rá, hogy ez lesz a vége. olyan jó lett volna olvasni még azt, hogy beteljesül a lány álma, de más volt az írói szándék. Bár igaz történet is lehetett.

    Nagyon tetszett!

  8. [i]Kedves [b]Máriia[/b] ![/i]

    *[u]Piros rózsa – fehér rózsa, jut e majd egy szál is majd a koporsómra? [/u]*
    Hallom kicsengeni ezt a régi magyarnóta sort..
    [b]Ötvenegy szál piros rózsa [/b] – jutott ennek a fiatal és még ártatlan leánynak – Alpáron-, a fehér koporsójára.

    Én hiszem, hogy a sorsaink útjai kiszámíthatatlanok, és a karmánk – kódoltan -előre meghatározott. Ezért ennek így kellett megtörténnie…
    Gyünyörűen megírt próza, az elején csupa lázadásból fakadó reménnyel, és a szép főváros csalogató ígéretével.

    Én is így szálltam fel 19 éves koromban 1966-ban, egy személyvonatra és egy Tiszántúli városban, és engem is a nagynénémhez hozott. És nekem is itt kezdődött el az igazi életem, de mivel még élek, eddig legalább is, nem ért még véget, és remélem nem így végzem.
    — Ilyen gondolatokat juttattál eszembe, mert régen bizony kötelesség volt férjhez menni és nem érzelmi alapon. Sokszor a föld ment a földhöz – hisz erről koráábi íróink annyi regényt és novellát, szímműt. drámát – írtak. Noszti fiú esete… Különös házasság…vagy mint az Édes Anna is – szomorú sorsára jutott. –

    Nagyon tudsz írni. Szépen építkezel. Jó mondanivalóid -témáid vannak,
    Van bevezetés, van cselekmény, van kibontakozás, katarzis, és van mély és szomorú drámai befejezés, – tehát minden – ami csak kell. És mindenben csak a szorosan összefüggő lényeget írod, – semmi feleslegeset.!!! Ez lényeges…

    Nem tudok mást tenni, mint egy [b]felülmúlhatalannal gratulálni [/b], és mint már korábban is – most is kívánok sok sikert, szerencsét, és jó írásokat – Neked ! :p

    [i]Szeretetel ![/i] 🙁 – 🙂
    – keni –

Szólj hozzá!