Alkony

Összes megtekintés: 754 


Az apró szemű eső kitartóan verte a szélvédőt mióta csak elindultak. Már a második fokozatban működtek az ablaktörlők. Az ólomszürke égbolt komoran borult az út fölé, s mintha csak a mesében Holle anyó rázná a dunnákat nagy, puha pelyhekben hullani kezdett a hó. A kocsiban ülő nő és férfi rövid mondatokat váltott egymással, a mondatokat hosszú szünetek szakították meg.
– Mintha november lenne, nem pedig március – jegyezte meg az asszony.
– Tavaly is ilyen pocsék tavasz volt.
– Nem merek gyorsabban hajtani, mert csúszik az út.
– Nem is kell, csak érjünk oda.
A férfi fejében gondolatok csapongtak hol a gyerekkor, hol pedig a közelmúlt eseményei között. Nehezen fogadta el a megváltoztathatatlan tényeket. Apja, immár ötödik hete a veszprémi kórházban van. Enyhe agyvérzés tüneteivel vitték be, aztán sorba jöttek a többi bajok. Két hete a főorvos-asszony nem sok jóval bíztatta. “…A tüdőgyulladást már sikerült lokalizálni, de a vesefunkciók nagyon rossz képet mutatnak. Lehetséges, hogy dialízisre is kell utalni a bácsit. Két éve már észleltük a kezdődő agylágyulást, és ez is csak rosszabbodott. Tetszik tudni a 88 év, már nagy idő. Ilyenkor bármire lehet számítani, és az orvos csak tüneti kezelést tud végezni. Sajnos életet nem tudunk adni…”
Komoran koppantak a szavak lelkében. Biológus volt, ő is tudta, hogy az orvosnő nem tehet többet, mégis nehezen fogadta el a tényeket. Benne még ma is úgy élt apja, mint ahogyan kisgyerek korában beléivódott. Ő volt a nagy, erős, okos, mindent megoldó férfi, a szó legnemesebb értelmében APA. Bármilyen problémája volt gyerek-, majd később ifjú- és felnőtt korában, bátran fordulhatott hozzá tanácsért. Mindig megértő volt, és ha szüksége úgy kívánta megfontolt tanácsokkal látta el. Most is élénken élt emlékezetében, ahogyan esténként mesélt neki véget nem érő történeteket. Apja nevelte belé az irodalom szeretetét is. Életében csak háromszor verte el, pedig számtalanszor rászolgált a fenyítésre. Ösztönösen jó pedagógus volt az öreg. Tudta, hogy veréssel nem éri el a célját, de ha az érzelmeire hat, akkor mindent megtesz, csak ne haragudjék rá.
Élénken élt emlékezetében a nagy tűz. Haverjaival a kiserdő bozótosaiban játszottak. Alig múlt el tizenegy éves. Húsvét utáni hétvége volt, mikor elbújtak a bozótosban és a locsolási pénzen vett cigarettát szívták nagy komolyan, mint a felnőttek. Egy eldobott égő gyufa okozott minden bajt. A kiszáradt, tavalyi avar pillanatok alatt lángra kapott. Elkezdték oltani, de a szél a fenyves felé hajtotta a tüzet. Lélekszakadva rohant a közeli katonaházakhoz telefonálni a tűzoltóknak. Mire kiértek, a haverok eloltották a tűz nagyját, és a vallatásra valamennyien őt jelölték meg a tűz okozójának. Pedig nem is ő dobta el azt a gyufát, de az anyja az iskolában volt tanítónő, s így arra gondoltak, hogy nem lesz belőle nagyobb baja. Nem is lett, de egy igazgatói rovót azért kapott. Szinte szűkölve várta haza apját, el sem tudta képzelni, hogy mit fog tenni. Aztán az öreg kézen fogta és kimentek a helyszínre megnézni a kárt. Apa akkor az erdészetnél dolgozott, s gyorsan felmérte, hogy kár nem keletkezett, csak az évek óta szaporodó avar égett el. Nem bántotta, csak otthon leült vele beszélgetni. Elmondta, hogy milyen nagy baj lehetett volna ebből, ha leég a fenyves erdő. Életük végéig sem tudták volna kifizetni a kárt. Csendesen beszélt, szinte suttogott.
“… Fiam, remélem egy életre megtanultad, hogy a tűz nem játék. Az egész család tönkre mehetett volna a hebehurgya játékod miatt. Vigyázz, hogy máskor mit teszel. Mindig gondolkodjál, s aztán cselekedj!…”

Maga sem tudta, hogy a tűzről miként jutott eszébe betegsége. Már a tizenhetedik évét taposta, mikor a kollégiumban kapott egy övsömör fertőzést. A legyengült szervezetet még megtámadta a mumpsz és a tüszős mandulagyulladás. Egy hónapig az ágyat nyomta iszonyú fájdalmak között. Olvasni sem tudott, mert a 40 fokos láztól állandóan patakzott a könnye. Apja minden este az ágyánál ült, és éjszakába nyúlóan olvasta fel a Jókai regényeket, egymás után. Aztán meggyógyult, és a téli szünetben már csak sápadtsága emlékeztette a betegségre.

– Nagyvázsony – szólt párja, hogy megtörje a hosszú csendet.
– Észre sem vettem, hogy már itt járunk. Tudod, elmerengtem a régi dolgokon. Sohasem gondoltam arra, hogy a Papa is megöregszik egyszer. Valójában nem készültem fel rá lelkileg mi is lesz, ha már nem bírja tovább az életet. Két hete csak ezen rágódom egyfolytában. Mi lesz, ha …
– Próbálj arra gondolni, hogy majd rendbe hozzák a kórházban!
– Hiszen ha csak ez lenne a fő probléma, de mi lesz aztán jövőre, vagy két év múlva. Az ember élete nem végtelen, de mégsem tudom elfogadni a gondolatot…
Az utolsó szó még hosszan ott rezgett a levegőben. Ismét erőt vett rajta az emlékezés. A képek úgy villantak fel gondolataiban, mint egy manapság divatos videoklip: a katonaság, a diplomaosztás, fiai születése, majd megint újabb diplomaosztás, a doktori avató, és az anyja temetése. Akkor még minden testvére ott volt. Édesapja nem sírt. Ő már elbúcsúzott anyjától. Mégis ettől fogva fokozatosan romlott az állapota. Nem panaszkodott, de látható volt az anyjuk hiánya. Tíz év telt el az óta, és egyre gyakrabban mondogatta, hogy jó lenne odaát. A rendszerváltás idején újra felvillanyozódott. A kárpótlási hercehurcák, a remények, hogy az elvett családi vagyon visszakerül, ismét erőt öntött az idős emberbe. Aztán jött a kiábrándulás. A földek töredékének megfelelő jegyet kapott, testvérei azt tanácsolták, adja el azokat, mert a földet nem tudják megművelni. Még ő is arra buzdította az apját, hogy élje fel a töredéknyi vagyont, hisz a távolság miatt úgysem lehet a földdel mit kezdeni. Apja eladta a jegyeket és betette a takarékba a pénzt, mondván, hogy jó lesz az majd a temetésre. Akkor, nagyon összeszidta az öreget. Minek foglalkozik a temetésével. Négy éve fiatalabbik nővére egy közúti baleset áldozatává vált. Apját borzalmasan megtörte az újabb halál. Azóta csendesen éldegélt a szülői házban. Most, újra belévillant a kérdés: Mi lesz, ha apa?…
Megrázta a fejét és mintha kábulatból révedezne körültekintett.
– Ott van a húszemeletes ház. Nézd, itt már megmaradt a hó! Mindjárt haza érünk. Vajon meddig jövünk még haza?
– Ne emészd magad, úgy sem tehetsz semmit sem, amíg nem beszéltünk a doktornővel – hallotta párja vigasztaló hangját.
– De értsd meg, megőrjít a gondolat, hogy tehetetlen vagyok! Még annyi, de annyi mindent szerettem volna apámnak mondani, tenni. Lehet, hogy sohasem tudom meghálálni neki azt, amit értem tett, hogy fölnevelt, és embert faragott belőlem. Persze ezek nagy szavak, de mégis igaz, amit takarnak.
– Meghálálni?! Te azt hiszed, a háláért tette?
– Nem, de mégis valami fojtogat belülről, és sehogyan sem tudom megfogalmazni, vagy pláne megoldani a problémát, hogyan hozzam a tudomására, hogy a világon senkinek sem vagyok olyan hálás és lekötelezett, mint neki. A szavak csak szavak, elszállnak a légben, és tettekkel nem tudtam úgy kifejezni a szeretetet, ragaszkodást, mint ahogyan kellett volna, mint ahogyan szerettem volna.
Nem tudta folytatni a gondolatot. Torka összeszűkült, mintha egy nagy falat akadt volna meg rajta, s heves köhögési roham rázta meg. A köhögéstől könnybe lábadt a szeme, s a könny fátyolán keresztül vizsgálgatta az elsuhanó házakat. Sorra villantak fel az utca ismerős kerítései, kapui. A Kálvária-domb mellett elhaladva még a gyerekkori hancúrozások is felidéződtek benne egy pillanatra.
Kórház utca. Még a neve is baljóslatú. A végén áll a megyei kórház hatalmassá növelt épület-együttese. Ötödik emelet 508-as szoba. Ennyi volt a rideg, rövid értesítés, hogy hol találja meg édesapját.

A lift diszkrét búgással szállította fel őket az ötödikre. Gyomra már öklömnyire zsugorodott, mire széthúzódott az ajtó. A hosszú folyosóról fehér, üveges ajtók nyíltak végig az egyik oldalon. Az 508-as szoba előtt kissé tétovázott, mielőtt belépett volna. Azon merengett, mivel kezdje mondanivalóját. Nem tudott értelmes mondatot megfogalmazni, pedig gyakorlott előadó volt. Kopogott, majd a választ meg sem várva benyitott a kórterembe. Az ablak előtti ágyon feküdt édesapja. Az ajtóból egy pillantással érzékelte, milyen sápadt és vékony a valamikor életerős, pirospozsgás arc. Csak a homlokán húzódó vízszintes ráncok voltak a régiek, ismerősek. Az idős ember karjába infúzió csöve vezetett. A takaró alól katétercső kanyarodott ki, és egy műanyag zacskóba torkollott. Édesapja lehunyt szemmel feküdt, talán bóbiskolt. Orrán ott billegett a tíz év előtt felírt vastag szemüveg, melyet a szürkehályog-műtétet követően adtak neki. Az egész ember olyan törékeny, vékony volt, hogy szinte elveszett a nagy, kórházi vaságyban. Halk léptekkel közeledett az ágyhoz. Nem akarta felébreszteni az apját. Még nem. A gondolatok egymást kergetve száguldoztak fejében. Amint az ágyhoz ért, apja kinyitotta a szemét. Megdöbbenve látta az elgyötört pillantást, ahogyan végigmérte az idős ember.
– Te vagy az, fiam? Már vártalak. A bátyád mondta, hogy ma eljöttök. Ildi hol van?
– Itt vagyok, Papa. Csókolom – válaszolt helyette párja.
– Hogy vagy, fiam? Remélem, jól vagytok?
A férfi még mindig nem tudott megszólalni. Nézte az apját, és a gyomor-görcs lassan elkezdett felfelé kúszni a torkára.
– Mi jól vagyunk. Veled mi van, édesapa?
– Tudod, fiam azt hiszem, már nekem is eljött az időm. Még próbálkoznak ezek a doktorok, de már úgyis hiába. Csak ezek a nyavalyás fájdalmak ne lennének. A kezeimet alig érzem, de az egész altestem pokolian fáj – válaszolt és látszott rajta, nagyon nagy önfegyelem kell ahhoz, hogy a rátörő fájdalmaktól ne üvöltsön.
– Nem vagy éhes?
– Nem, fiam. Csak egy kicsit szomjas vagyok. Adj innom!
Megitatta az öregembert, majd mesélni kezdett a fiairól, meg a szőlőhegyen elvégzett munkákról. A semleges témáktól szeretett volna megnyugodni. Tudta, hogy apját a birtok sorsa mindig érdekelte. Amíg erre figyel, talán a fájdalmak nem gyötrik annyira – gondolta. Aztán beszélt arról, hogy a munkáját megbecsülik, újabb megbízatásokat adnak neki. Minek tudni szegénynek, hogy egyre nehezebb az élet, és egyre bizonytalanabb az állása. Fél óra sem telt el, mikor a bátyja is megérkezett. Gyakorlott mozdulatokkal szedett szét egy narancsot, és a felét sikerült az apjukkal megetetni.
– Vigyázz magadra, fiam! – hallotta a gyenge hangot. Te még fiatal vagy, sokat kell a fiaidnak segíteni. Aztán majd, ha lesznek unokák, akkor, pedig őket kell istápolnod. Hát, csak ügyelj arra, hogy mindig egészséges legyél! Ildikém, vigyázz erre a gyerekre! Jó gyerek ez, megérdemli a törődést…

A férfi elfordult az ablak felé, hogy ne lássa apja az arcára gördülő nehéz könnycseppeket. – Még most is engem félt! Még most is velem törődik! – dörömbölt benne az önvád az elszalasztott pillanatokért, a szeretet kifejezésének elmulasztásáért.
Az ablakon kitekintve, a város homályba vesző háztetőin nyugtatta szemét. Lassan elapadtak a könnyek, s tompa mély zsibbadtság vett erőt rajta. Az alkonyat utolsó perceiben vöröses fénnyel kibukott a nap, hogy aztán átadja helyét a sűrűsödő homálynak. A város utcáin szinte parancsszóra felgyulladtak a lámpák.

“Alkony” bejegyzéshez 7 hozzászólás

  1. Kedves Mária!
    Már te is tudod, mit érez az ember egy ilyen veszteség után. Ezt próbáltam megfogalmazni a magam szegényes módján. Köszönöm, hogy olvastál. Üdvözlettel:

    Csaba:):):)

  2. Kedves Zsuzsanna és Timóca!
    Köszönöm szívet melngető értékeléseteket. Valóban édesapám és az én viszonyomról szól a novella. Sajnos már nem tudom azt a szeretetet megadni neki, amit szívemből érzek és szeretnék. Ezért is írtam ezt az elbeszélést.
    Üdvözlettel: Csaba

  3. Kedves Csaba!
    Írásaid egyszerűen emberiek, ami számomra a legfontosabb mérce. Mindig szívesen olvasom történeteidet!

    Üdv.: Torma Zsuzsanna
    :):):)

  4. Kedves István!
    Már pironkodva olvasom kedves soraidat, mert talán nem is olyan magasszíntűek az írásaim. Igyekszem az írás során átadni azt az érzést, ami bennem motoszkál, talán ezért tűnnek jónak az elbeszéléseim. Remélem a későbbiekben sem fogtok csalatkozni.
    Szeretettel üdvözöl: Csaba

  5. Kedves Viola!
    Köszönöm, hogy időt szántál az írásomnak. Az alkony sajnos mindannyiunk éltében bekövetkezik, de nem ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy szeretteink életének végét nagyon nehéz megélni. Én is nehezen életem meg szüleim elvesztését .
    Szeretettel üdvözöl: Csaba

  6. [i]Kedves Csaba ![/i]

    Már oly sok mindent olvastam tőled, hogy kifogyott a szó, de a gondolat is belőlem, mert csak a csodálat maradt ez után az írásod olvasás után is.
    Hogy lehetne, hogy egy szem ilyenkor száraz maradjon, mert érzéseket téptél fel bennem is, és a lelkiismeretfurdalások sorát. Pedig mi is szülők vagyunk és tudjuk, hogy soha nem várunk mi sem a gyerekeintől 'hálát'- nekünk egy jó szó és egy kis símogatás már mindennel felér és miondent meg is magyaráz. Ez a dolgunk…
    Istenem ! – de sok szerettem betegágyánál szerettem volna én is ott lenni, és fogni a kezét, amikor eltávozik, de sorsom nem adta meg ezt a lehetőséget, kegyet.
    Az én gyerekeim is mindig ott voltak a legválságosabb időszakaimban, amikor már a köszöbön álltam, és hiába kértem őket – nem hagytak, nem engedtek el….
    Pedig tudniuk kell, hogy egyszer el kell menni, és ezt meg kell tenni. Hagyd elmenni, aki már elindult az Eliziumi mezők felé, és kívánj nekik békességet és nyugalmat, – dolgos és jóságok életük után.
    Hogy [b]felülmúlhatatlan [/b]e ez az írás? Nem lehet kétséges.
    [b]Annál sokkal több ![/b]

    Szeretettel köszönöm meg neked ezt az írást, talán segít még jobban felkészülnöm, pedig néha azt hiszem én már mindenre készen vagyok.

    [i]Végtelen Tiszteletemmel ![/i] 🙁
    – keni –

  7. Kedves Csaba!
    Írásod lélekbemarkoló, elgondolkoztató és mint mindig, szépen kidolgozott, olvasmányos. Igen, az "Alkony" mindannyiunk életébe eljön, nem árt szembe nézni vele, felkészülni rá és amit csak tudunk, az utódokra hagyni. Nagyon tetszett, gratulálok.
    Szeretettel: Viola

Szólj hozzá!