A nőstényoroszlán

Összes megtekintés: 718 


A keresztelő másnapján lassan éledezett a város. A magyar és francia lovagok előző esti közös ivászata nyújtotta látványossághoz fogható bámészkodnivaló ritkán akadt Esztergomban, még a tisztes polgárok is sokáig maradtak fenn. Ezt látni kell, hogy elmesélhessék majd az unokáknak. Valami frank vagy francia király tartotta keresztvíz alá a csöpp István herceget, ez nagy esemény. Egy igazi király! Ludovicus, vagy Lajos, vagy mi az istencsudája neve van! Majdnem akkora úr, mint a mienk! A Szentföldre menőben táboroznak itt, Krisztus Urunk sírjáért fognak a pogánnyal viaskodni.

Az inasok is később keltek a szokottnál. Talán bő fertályóra is eltelt napkelte után, mire az első álmos kölykök munkába fogtak. Közben megindult a pusmogás. Milyen ember a francia király? Hát annak bizony olyan savanyú ábrázata van, mint akinek nem jutott szántóföld! Szegényes az öltözete is, bezzeg a lovagjai úgy festenek, akár a bizánci harci kakasok! Parancsolni se nagyon tud, amikor meg véletlenül sikerül, akkor se fogadnak szót neki. Nem mérkőzhet a mi Gézánkkal királykodásban!

Bezzeg a királyné! Az aztán a szemrevaló fehérszemély! Csak túlságosan magasan hordja az orrát!
– Felség! – hajtott fejet Dienes, a palotaőrség tisztje. – Gyürk!
– Jöjjön be!
Dienes bólintott, és távozott. Ritkás hajú, ravasz tekintetű ember lépett a szobába. Idegenes öltözéket viselt vászonharisnyával és felkunkorodó orrú cipellővel.
– Felség! – hajolt meg a király felé.
– Üdvözöllek, Gyürk! – felelte Géza király, és intett az étekfogónak.
A magas, nyúlánk fiú bort töltött mindkettejüknek.
– Reggeliztél már?
– Még nem felség, de…
– Terítéket Gyürknek! – az étekfogó szótlan és takarékos mozdulatokkal tette a dolgát. Amikor végzett, az ifjú király újabb intésére tapintatosan elhagyta a szobát.
– Felség, én …
– Ne szabadkozz, ülj le!
– Leülni?
– Ketten vagyunk! Láss neki!
– Baj van, felség!
– Előbb együnk!

Gyürk erre úgy vetette magát a bőséges reggelire, mint az éhes toportyán. A király mosolyogva nézte. Percekkel ezelőtt végzett a reggelivel. Fruzsina és a baba a hálószobában maradtak. Jó, hogy még nem vitette ki a terítéket. A jó étvágyat látva maga is evett még egy keveset.

Gyürk pillanatok alatt végzett az evéssel. Elégedett mosoly suhant át az arcán, aztán újra aggodalmas ábrázatot öltött.
– Halljam, mi a baj?
– Borics, felség!
– Borics?
– A frankok királyának kíséretében bújt meg, felség.
Géza király megcsóválta a fejét. Borics! A földkerekség legmakacsabb trónkövetelője! Ki mindenkinél nem kopogtatott már, hogy tegye Magyarhon királyává! Előbb Bizáncban, utána csehnél, lengyelnél, németnél. Úgy tűnik, most a francia van soron.

Esztendeje a Lajta mentén nagy csatát vívott miatta a némettel – az volt az első ütközete, mint férfinak. Mint férfinak, és mint királynak. A némettől nem sajnálta a verést – jár annak időnként, mint a hamis ebnek; ne settenkedjen folyton abban, mi módon haraphatna belénk – de az ott elesett magyar vitézekért nagy kár. Élhetnének ország és családjuk örömére, ha nincs az átkozott, megátalkodott Borics. Vajon hány uralkodóhoz kéredzkedik még be a szégyentelen? És hánynak fogja még felajánlani hűbérbe Magyarországot? Ezt művelte Bizáncban is, Némethonban is. Magyarországot! Hűbérbe!

Gyürk oldalról nézte a király arcát. Géza úr. E néven második. Magyarország királya. Tizennyolc esztendős. Szép szál, erőteljes szőke férfi, mint az Árpádok szinte minden tagja. Dehogyis kell nekünk mindenféle suttyomban nemzett orosz Borics, amikor ilyen királyunk van!
– Biztos ez, Gyürk?
– Nem tévesztem el a gazembert, felség!
– A király tud róla?
– Lajos?

Gyürk sokatmondóan elhúzta a száját. Nem. Lajos aligha tudja. Mit tud Lajos? Olyan tiszteletlenségek érik még az egyszerűbb lovagok részéről is, de szinte nap mint nap, amilyet itt még Géza úr nagybátyja, a nagy tekintélyű, félelmetes Belos nádor sem merne cselekedni. Mit tud az a király?

Gyürknek csaknem megeredt a nyelve, de amikor egy pillantást vetett a király sokatmondó tekintetére, csak ennyit dörmögött:
– Neki kellene a hadai közt regulát tartania, felség. Alaposan meg kellene válogatnia, kiket enged a zászlaja alá.
– Borics a király vagy a királyné kíséretében van?
– A király kíséretében, felség.

Az ifjú uralkodó olyan lendülettel pattant fel a székéből, hogy Gyürk szinte megrémült tőle. A következő pillanatban ő is talpon termett.
Géza feltépte az ajtót. Az őrök nagy bokacsattogással, fegyvercsörgéssel tisztelegtek.
– Dienes!
Rohanvást érkezett a tiszt.
– Felség!
– Adalbert és Bágyon azonnal jöjjenek!
– Hívom őket, felség!
Gyürk indult volna, de a király visszatartotta:
– Maradj!
A két tanácsnok perceken belül megjelent. A király parancsára Gyürk készletesen elmesélte, miként bukkant rá Franciaország királyának kíséretében – az alattomos trónkövetelő Boricsra. Az urak feldúlt arccal hallgatták. Mindannyian jól emlékeztek a múlt évi, Fischament mellett zajló csatára.
– Borics a francia király segítségével akarna…? – kezdte bizonytalanul a magas homlokú Adalbert, mire a király nemet intett.
– Nem! – felelte Gyürk. – A királynak nincs tudomása róla. Borics a maga szakállára akar bajt keverni.
– Felség! – mondta az indulatos arcú Bágyon. – Ha kardra kerülne a dolog…
– Nem kerül kardra a dolog, Bágyon ispán! Lajos király nem támogathatja Boricsot! De azt sem teheti többé, hogy tudomást sem vesz róla!
– Nem fogja kiszolgáltatni, felség, – vetette közbe Gyürk. – tiltja a lovagi becsület.
Gáza király komoran bólintott.
A tanácskozás öt percig sem tartott.
– Adalbert! – mondta a végén a király. – Azonnal keresd fel Lajos királyt. Üzenem neki: nem illik rosszal fizetni a jótettért cserébe! Királyi méltóságával, a köztünk fennálló barátsággal nem egyeztethető össze, hogy bujtatja és védelmezi a trónkövetelőt, aki az életemre tör.
– Követeljem Borics kiadatását, felség?
– Feltétlenül. Azt is mondd meg neki, illő idő elteltével kíséretünkkel együtt mi is felkeressük.
Az üzenetet tíz percen belül kézbesítették Lajosnak, Franciaország álmos szemekkel bámuló királyának.
– Mit jelent ez az üzenet? – kérdezte őfelsége rosszat sejtve.
A gyóntatóatya, Odó Deuly elmagyarázta:
– Borics azt állítja magáról, hogy édesapja a néhai Kálmán magyar király, azaz a jelenlegi király édesapjának a nagybátyja. Ha igazat állítana, őt illetné az ország trónja.
– És nem mond igazat?
Közben megérkezett Lajos fivére, Robert, Dreux grófja, és gúnyos mosollyal méregette bátyját, a királyt.
– Nem, felség. – felelte a gyóntató. – Kálmán király rajtakapta a feleségét, Borics anyját, amint valami közrendűvel paráználkodott, és hazazsuppolta az apjához, valamelyik eretnek orosz hercegségbe. Borics a házasságtörő kapcsolat gyümölcse.
Közben más francia előkelők is megjelentek a királyi előszobában. Megtöltötték a nem túlságosan nagy helyiséget.
– Nem emlékszel, felség? – vigyorgott Robert de Dreux. – Támogatásért folyamodott hozzád.
– Támogatásért?
– Igen, de felséged elutasította! – vágott közbe Maurienne grófja, a királyi fivérek nagybátyja.
– Elutasítottam? – motyogta a király. – Akkor jó. Hol a királyné?
Valóban. Hol van Aquitániai Eleonóra? Néhányan szétnéztek. Lehetetlennek tűnt, hogy ebből kimaradjon.
Nem is maradt ki. Szinte azonnal megjelent. Azaz, inkább bevonult. Udvarhölgyet egyet sem hozott magával. Szokása szerint gyóntatót sem. Viszont a kíséretében volt Geoffrey de Rancon, valamint rajta kívül még nem kevesebb, mint öt előkelő hűbéres.
A fényes kíséret önmagáért beszélt. Eleonóra nem feleségként érkezett. Nem is Franciaország királynéjaként. Hanem uralkodóként. Mint a Franciaországnál nagyobb és erősebb Aquitánia uralkodó hercegnője.
A fényes bevonulás nem tévesztette el a hatását. Maurienne grófja az ajkába harapott, és még Robert de Dreux is elsápadt. Eleonóra mindkettőt konstatálta. Szálegyenesen állt vénuszi idomait finoman hangsúlyozó remekbe szabott sötétbordó köntösében, kiszámítottan elegáns fejmozdulattal üdvözölte a férjét, és körülhordozta tekintetét a jelenlévőkön.
Maurienne gróf a szakállába túrt. Fenséges ez a nő. Szinte törvényszerű, hogy Lajos teljesen az ujjai köré csavarta. De akkor sem természetes, hogy egy asszonyállat uralkodjon a férfiak helyett, legyen bármilyen káprázatosan szép. És legyen bármilyen okos. Hogy is hívják? Oroszlánszívű Eleonóra. Túlzás, nagyon túlzás.
– Asszonyom, – kezdte volna, de Eleonóra egy leheletfinom kézmozdulattal beléfojtotta a szót.
– Ne fáradj, gróf uram, már tudom. Kegyes és tiszteletreméltó vendéglátó házigazdánk halálos ellenségét rejtegetjük.
Néma csend támadt. Néhány pillanat múlva Lajos zavart köhintése megtörte ugyan, de a feszültség nem enyhült. Aquitánia uralkodónője türelmesen végigmustrálta a jelenlévőket. Mellette gránitszoborként magasodott Geoffrey de Rancon izmos alakja, mögötte mereven állt az öt válogatott lovag.
– Felséges férjem! – zendült fel Eleonóra dallamos alt hangja. – Kiderült már, melyik felelőtlen lovag fogadta a kíséretedbe azt a.. Hogy is hívják?
– Borics, úrnőm! – segítette ki Rancon.
– Szóval azt a Boricsot?
– Nem, felséges asszonyom, – hebegte a király. – még nem derült ki.
Miért is nem kérdezte meg eddig? Miért kell Eleonórának ennyi ember füle hallatára megint rápirítania?
– Hát akkor ideje, hogy kiderüljön! – a királyné jól tudta, ki a tettes, és olyan vasvillatekintetet vetett rá, hogy az illető lesütötte a szemét.
Többen is látták. A terem fojtottan felmorajlott.
– Magyarország királya barátunk és szövetségesünk! Barátja a barátunk, ellensége az ellenségünk! – és nemrég a keresztszülei lehettünk a trónörökösének, tette még hozzá magában. Mereven nézte a bajkeverőt.
Minden szem Robertre, Dreux grófjára tapadt. A gróf dühvel csapta fel a fejét, de ekkor belepillantott Eleonóra szemébe, és elbizonytalanodott. Aztán elkapta Rancon tekintetét, és elfogta a félelem. Az a bárdolatlan alak párbajra fogja kényszeríteni! Előbb vagy utóbb biztosan. Miszlikbe fogja aprítani az átkozott, és ez a szuka, ez az átkozott nőstény fenevad, Eleonóra semmit sem tesz majd, hogy megakadályozza. Ha Isten segít, meghúzza magát, és visszatér Franciaországba, amint lehet.

Geoffrey de Rancon sötét tekintettel méregette Dreux grófját. Már olyan jól haladtak a tárgyalások a magyarokkal. Komolyan számítani lehetett rá, hogy szövetségesként egy tekintélyes magyar kontingens is velük tart a keresztes hadjáratra. Ezek tavaly nyílt ütközetben pozdorjává verték a német hadat, hétezernél több teuton veszett oda. Látta, hogy forgatják a kardot, ráadásul hasonlíthatatlanabbul fegyelmezettebbek, mint a franciák. A magyar királynak olyan hatalma van, amiről Lajos csak álmodni mer. Amerre jöttek, tanúi lehettek, milyen elképesztő tekintélye van mindenütt a királyi parancsnak. Geoffrey de Rancon nagyon szívesen látott volna minél több magyar lovagot a seregben. Nem is beszélve a nemrég megismert, remekül nyilazó könnyűlovasságról. Nagyon nagy hasznot hajtanának, amikor a pusztában védelmezni kellene a vonuló sereget a váratlanul felbukkanó szaracén íjászok ellen, akikről annyi szó esett a Szentföldről érkező levelekben.

Ez most az ostoba Robert gróf miatt kútba esett. Mert ezek után kár abban reménykedni, hogy a magyar király csapatokat ad. Miért tenné? A halálos ellenségét rejtegetjük – én sem tenném a helyében. Egy szál magyar sem fogja segíteni a franciákat a Szentföldön.
– Nálad, van? – nyögte a király. – Te rejtegeted? Hogy tehetted?
Az öccse kínjában a vállát vonogatta.
– A keresztényi szeretetre apellált, én pedig nem tudtam nemet mondani! – vetette oda sokkal nyeglébb tónusban, mint szerette volna.
A nagybátyja a fejét csóválta.
Lajos kinyitotta a száját, aztán újra be is csukta.
– Hát akkor kerítsd elő, és hozd ide azt a Borics nevű embert, Robert de Dreux! – mondta halkan, de metsző hangsúllyal a királyné.
– Nem adhatjuk ki, asszonyom! – szeppent meg a gróf.
– Nem azt mondtam, hogy kiadjuk, csak azt, kerítsd elő!
A többiek némán utat nyitottak a lehajtott fejjel távozónak. Eleonóra betuszkolta férjurát a hálószobába.
– Miért van minden ablak csukva? Hol vannak a cselédek?
Ijedten perdült elő az egyik komorna!
– Szellőztess fiam! A fogadóterem?
– Készen van, asszonyom!
– Gyerünk oda, Lajos!
– Szedd össze magad! – mondta már az apró fogadószobában, miután a trónra ültette a férjét, és nekilátott, hogy aprólékosan elrendezze a király öltözetét. A szokott egyszerű tunikára palástot adott, a komornát meg elszalajtotta az egyik úti koronáért. Amikor végzett, megszemlélte az eredményt.
– Szedd össze magad, mert azonnal fogadnod kell a magyar királyt!
– Géza. – motyogta Lajos. – Milyen különös név. Géza, e néven második. Magyarország királya.
– Lajos, e néven hetedik, Franciaország királya, húzd ki magad! Ne bújj el ennyire a trón mélyére, az nevetséges hatást kelt! Mintha gyermek lennél!
– Tíz esztendővel fiatalabb nálam.
– De király. – és igazi király, gondolta hozzá Eleonóra.
A komorna halkan zörgetett az ajtón.
– Mit akarsz?
A lány válasz helyett a lángvörös arcú Robert de Dreux felé intett.
– Baj van, asszonyom! – hebegte a bajkeverő gróf. – Borics megneszelte, hogy bajba került. Ellopott egy lovat. Az egyik legjobbat. A lovászok szerint Bizánc felé indult.
– Tűnj a szemem elől! – vágta rá Eleonóra, és becsapta előtte az ajtót.
– Most mi lesz? – kérdezte Lajos. – Hogyan állunk Géza elé?
Eleonóra szemében valami nagyon veszélyes villant fel. A szánalom. Amit valamirevaló férj nemigen tűrhet el az asszonya tekintetében. Lajos ügyet sem vetett rá, tán észre sem vette.
– Majd én beszélek vele. – mondta csendesen Eleonóra, és bátorításképpen finoman megsimította a férje arcát.
Közben már tudta: egyszer el fog válni ettől az embertől. Abból pedig botrány lesz. Igen nagy botrány.

“A nőstényoroszlán” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. [i]Kedves László ![/i]

    Fentebbi írásodnál, már elmondtam minden ide érvényeset is. Lásd a részleteket – tehátt ott !
    [i]Tisztelettel -[/i]
    -keni –

Szólj hozzá!