Galamb


Ülök a nappali szoba foteljában, kint ólmos, szürke égbolt borul a városra, s a TV-ben éppen most ért véget Edith Piaf életének utolsó éveiről szóló film. Kikapcsolom a készüléket, és hosszan merengek a művész életének történetén. Valami ismerős szorítást érzek a gyomromban, mintha már ezt éreztem volna valamikor. Aztán megvilágosodik a kép.
Talán tíz éves lehettem, mikor barátaimmal verebekre vadászni indultunk a közeli malomhoz. Abban az időben tiltott eszköz volt a légpuska, mégis sikerült szerezni egyet, és ezt a szerszámot akartuk kipróbálni. Lövöldöztünk teljes odaadással a verebekre, akik erről tudomást véve hangos csivitelés mellett odébbálltak. Nem volt hát mire lődözzünk, így hazaindultunk. Út közben egy galambfészekre esett a pillantásunk, és barátom egy jól irányzott lövéssel eltalálta az anyagalambot, aki kétségbeesett verdeséssel lezuhant a biztos magasságban épített fészekből, magával sodorva kirepülés előtt álló fiókáját. Mire a galamb földet ért, már nem volt benne élet, de a fióka megúszta szárnyának törésével a balesetet, így magamhoz vettem, hogy majd én felnevelem. Hazavittem a kis madarat, és édesanyámnak büszkén mutattam meg, hozzátéve, hogy ez a madár lesz az én kedves barátom.
Édesanyám csendesen csak annyit fűzött hozzá: kisfiam, a madár gondozása nagy felelősség, csak akkor vágjál bele, ha mindig gondját viseled.
Én fogadkoztam, hogy mindig gondom lesz rá, és nem szenved hiányt semmiben sem. Így is történt. Naponta hordtam neki a búzát, a kerti zöldséget, és már, már úgy nézett ki, hogy a kis galamb meggyógyul, törött szárnya összeforrt. Aztán egy reggelen hiába mentem köszönteni a madarat. Nem ugrott hangomra a kalitka ajtajához, csak gubbasztott a sarokban, nem evett, nem ivott, csak fázósan felborzolta tollát. Pár nap múlva, reggel hanyatt fekve megmerevedve találtam rá.
Sírva szaladtam édesanyámhoz, gyógyítsa meg. Ő azonban csak annyit mondott; fiam nem lehet már meggyógyítani ezt a kis madarat, mert belehalt a bánatába, hogy rabságban tartod. Meg akart halni és meg is halt. Nincs mit tenni.
Sokáig sirattam kis barátomat, de aztán, ahogy telt az idő egyre ritkábban jutott eszembe a galambfióka, végül feledésbe merült.
Sok évvel később villant az emlékeimbe ismét, mikor édesanyám kórházi ágya mellett álltam. Már nagyon elgyötörte a betegség, szinte kisgyermek méretűre fogyott, és kezén az erek kék hálózatot szőttek. Súlyos agy érelmeszesedése volt, így ritkán tért vissza az értelem pillanatokra a szemébe. Mikor ott álltam, tekintete rám siklott, majd megszólalt:
– Szervusz kisfiam! Látod mi lett velem, már nem húzom sokáig! Emlékszel a kis galambodra? Ő is azt akarta, amit én. Befejezni az életet. Szép volt, de így, ilyen sután, kiszolgáltatottan nem kell. Az Úr majd magához vesz…
Hebegve kezdtem magyarázni, nincs még olyan nagy baj, majd az orvosok találnak gyógyszert…. De már csak az, az üres tekintet meredt rám, amit az elmúlt két évben láttam egyre sűrűbben. Édesanyám, már abban a másik világban volt, ahová annyira vágyakozott. Mélyen megrendülve néztem őt, pont olyan törékeny, elesett, mint az én kis galambom volt annak idején.
Egy hét múlva értesítettek testvéreim anyám haláláról.

Most, hogy Edith Piafról szóló műsor véget ért, jutott eszembe édesanyám és a kis galambom. Évek óta először kezdett hullani könnyem, és mélyről jövő zokogás rázta meg az egész testem. Ennyi az élet, ha már nincs értelme, el kell menni. Ő is elment, ahogyan édesanyám és kis galambom is.

Írta: Rajnai Rotter Csaba

“Galamb” bejegyzéshez 5 hozzászólás

  1. Kedves István!
    Köszönöm kedves szavaidat, és jelzem, hogy a szívem közepébe találtál a műdal idézettel. Éedanyám kedves nótája volt a "fehér galamb száll a falu felett" kezdetű.
    Köszönöm, hogy időt szántál írásomnak.
    Szeretettel: Csaba :):):)

  2. [color=#990099][center][b]Kedves Csaba ![/b]

    Megint sikerült megszorongatni, az amúgy is – nekem is fájó szívemet, de megérte elolvasni szép és szomorú történetedet.

    Edit Piaf-ot egy úr szedte össze az utcasarkon, és elvitte magával, hogy a világot jelentő deszkákra állítsa. Jó szeme volt és érzéke. El is nevezte őt Szükke Verébnek, vagy a jelentése az?

    Tehát lövöldöztétek a madarakat? Mindenkikvel megesik lyesmi….

    Egyszer egy sérült gerlét fogtam be, és én is egy ketrecbe ápolgattam…sokáig, hogy a szívemhez is nőtt. Nagyapám figyelte, ténykedédsemet, de nem szólt.
    Egyik reggel nyitva volt a ketrec ajtaja, és nem volt benne a kis gerle….
    Sírva mentem nagyapámhoz, aki azzal vívasztalt, – bevallva, hogy ő engedte el, mert tudod [b]egy rab madár az nem bírja sokáig, [/b]- ugye nem akartad te sem, hogy belehaljon a bánatába?

    – Először mérges lettem, de nagyapán mindig igaz, és jóságos szavainak tudtam hinni, most is hittem.. csak jót akart…

    [i]Egyszszer el kell mennünk, csak tudjuk ezt még méltósággal megtenni igaz kiszolgáltatottság nékül.
    Mindig erre vágyom én is…[/i]

    Ezembe jut egy műdal egy fehér galambról:

    *[b]Fehér galamb száll a falu felett,
    viszi az én bánatos lelkemet,
    nyugtalanul szálldos ide-oda,
    nem leszek én boldog talán – soha…[/b]*

    kedves Csaba – bocsáss meg, hogy már megint hosszan feltartottalak, de Te mindig előhozol belőlem is valamit, amit szeretnék megosztani ilyenkor Veled.

    [b]Végtelenül Tisztellek ![/b]
    [/center][/color]
    Kenéz István 😉

  3. Kedves Zsuzsanna!
    Teljesen egyetértek veled mindenben. Sajna a gyermek nem minden esetben mérlegeli tettei súlyát. Azóta, én sem vetemednék ilyen galádságra. Köszönöm a véleményed és az olvasást.
    Üdvözlettel: RRCS

  4. Keves Timóca!
    Egyszer sajnos mindannyian elmegyünk, de nem mindegy mikor, és hogyan. Én csak remélni tudom, hogy a jó Isten kegyes lesz hozzám, és nem sokat fogok szenvedni. Köszönöm, hogy olvastad és véleményezted az írást.
    Szeretettel: Csaba

  5. Kedves Csaba!
    Nagyon megható ez a kis történet a galambra való visszaemlékezéssel együtt. A tanulságot azonban mindenképpen le kell vonni: jobb lett volna, ha a gyermeki csínytevés nem fajul odáig, hogy barátod lelövi az anyagalambot, mert akkor mindkét galamb életben maradt volna. Ha nincs anya, aki felnevelje a gyermeket, sokkal előbb elkallódhat, és ez nem csak a madaraknál (állatoknál) van így.
    Sajnállak édesanyád elvesztése miatt, de abban mindenki egyenlő, hogy előbb vagy utóbb, m8indenki elveszíti egyszer.
    Üdv.: Torma Zsuzsanna
    :):):):)

Szólj hozzá!