Kalandos kirándulás


Most, hogy voltam Svédországba, eszembe jutott egy korábbi repülő utam, amely álmomba se jöjjön elő. Pár évtizeddel ez előtt, amikor már tartósan itthon voltam, Húgom pedig külföldön szerepelt a két nagy doggal, levelezés útján megállapodtunk az időpontban, amikor meglátogatom őket Grenoble-ba.
Repülővel mentem Zürichig, onnan vonattal kellett volna folytatni az utamat Franciaországba a jelzett állomásig, ahová – a tervek szerint – húgom jön majd elém tartózkodási helyéről, a grenoble-i erdőkből. Ha minden rendben zajlik, akkor zökkenőmentes a program, csakhogy Zürichben elveszett a csomagom. Kitört rajtam a pánik. Egyedül vagyok a nagy idegenben, németül csak pár szót tudok, de csak azt, amit én mondok, indul a vonatom, én meg jajveszékelek a repülőtéren…
Aztán valahogy megkerült a csomag, találtam egy későbben induló vonatot és felszálltam rá.
Hogy kisírt szemekkel, kétségbeesve hogy nézhettem ki, azt mindenki gondolhatja. Jött a kalauz és mély gondokba merülve nézte a jegyemet, majd mondta a magáét franciául -, én is leizzadva a magamét magyarul. Láthatóan megértette a végcélom, a vasútállomás nevét. Mivel a többi szöveg érthetetlen maradt számunkra, ő megunta, s egy kézlegyintéssel magamra hagyott a bizonytalanságban: fejemben kavarogtak a gondolatok, hisz órákkal később érkezem, ha megérkezem. Húgomnak fogalma sincs a történtekről, netán leszállítanak a vonatról, vagy zavaromban félreolvasom az állomás nevét… Miközben a fejlemények legrosszabb változatait vettem sorra, a vonat begördült a vágyott állomásra s az ablakon kihajolva megláttam Vilma gondterhelt, várakozó arcát. Lábánál a két kutya meglepően fegyelmezetten ült, mozdulatlanul. Elkiáltottam magam és már szálltam is le a csomagommal.
Sírva borultunk egymás nyakába, már amennyire a kutyák engedték, mert ők is „elleptek” szeretetükkel. Beszálltunk a kocsiba és nagy vihánc volt az úton, jó, hogy húgom tudott vezetni.

A grenoble-i erdő kárpótolt az utazás izgalmaiért. Egyedül voltunk a camping csendjében, az óriási fák védelme alatt. Köröttünk az erdő, a végeláthatatlan farengeteg olyan látványt nyújtott, mintha egy varázslatos templom, a Természet katedrálisa lenne. Szavunk is megilletődött és halk volt, a kutyák féktelen örömükben sem csaptak zajt. Mély alázattal és tisztelettel gondolok vissza az itteni fennkölt élményre, a hajnali felejthetetlen sétákra, amikor a felkelő Nap fénye kis vékony sugarakban tudott felülről beszűrődni és a harmatos bokrokon a kutyákkal együtt keresgéltük és ettük a finom bogyókat.

Húgom főzött a lakókocsiban, külön a kutyáknak és magunknak – vártuk az „etetést” – így csendes mélázásra, kicsit távolabb leültem a nagy fűbe. Zeusz, az egyik kutya – amelyik éppen a keresésemre indult – észrevette. Mivel ülve kisebb voltam nála, tüstént fölém került, mintha a konca lennék. A helyzetet megneszelte a másik kutya Trisztán is, ő már eleve morogva és támadva érkezett, neki is ugyanaz a „konc” kellett volna. Hirtelen ijesztő lett a szituáció. Fejem a két kezem közé húztam, összegömbölyödtem, ordítottam rájuk -, mindhiába. Szavaimra ügyet sem vetettek, mindegyikük magának akart megszerezni, s mindezt a fejem felett tették, egymást harapdálva, szinte élet-halál harcot vívtak egymással.
Szerencsére Vilma meghallotta a hangos huzavonát, gyorsan rendet teremtett, én pedig megmenekültem a két kutya „szeretetétől.

A két kutyáról el kell még mondanom, hogy húgom bár nagy sikereket ért el velük a színpadon, de sokat szenvedett velük. Rendre összekaptak, gyakran véresre marcangolták egymást, ilyenkor csak a korbács segített. Verekedésük miatt sűrűn akadt dolga húgomnak, aki összevarrta sebeiket, megpróbálta helyrehozni a megrongyolódott bundájukat. Ezeket a „javításokat” reszketve tűrték, de nem volt mese. A munka nem állhatott meg, esténként fel kellett lépniük. /Húgom – anyánktól örökölve – nagyon jól értett a házi gyógykezelésekhez, gyógy-praktikákhoz. Egyébként is mindig orvos szeretett volna lenni. Amikor felnőttként leérettségiztünk együtt, akkor is fontolgatta, elmegy az egyetemre, megkérdezi, hogy felvesznek-e „korosabb” hallgatókat. Kimondhatatlan érzékkel /érzéssel/ tudja kezelni a sérüléseket, gyógyító erejétől szinte megbénul a fájdalom./

Ezt csak a kutyák miatt írtam le, hisz ők is vendéglátóim, családtagok voltak.
Hát így sikerült az én kalandos kirándulásom Franciaországba.

Írta: Farkas Viola

“Kalandos kirándulás” bejegyzéshez 7 hozzászólás

  1. Kedves Kati!
    Köszönöm a hozzászólásodat, már én is kerülök mindenféle kalandot, de még a kimozdulásokat is.
    Szeretettel: Viola

    Kedves Judit!
    Nagyra becsülöm a fiatal lendületedet és köszönöm, hogy ilyen messze is eljössz.
    Ez az eset, a többivel együtt a fiatalkoromból származik. Nem voltak utazási irodák, sőt, útlevelet is nehezen kaptunk, nem volt telefonunk, levelek útján értekeztünk.
    /Ha van időd, több részlet is fenn van az életünkből, könyvekre való./ Vissza se tudok számolni, 45-50 éve történtek ezek.
    Szeretettel: Viola

  2. Kedves Viola!
    Utazási irodák százai kecsegtetnek kalandos kirándulással, Te meg csak úgy fogod magad és magadtól kalandozol… 🙂
    Jaj, nem irigyellek amikor elkeveredett a csomagod, és lemaradtál a vonatról is! Még ha így utólag már mulatságos kalanddá vált is, akkor szörnyű lehetett.
    Nagyon élvezetesen írtad meg, szinte ott voltam én is az erdőben veletek.
    Nagyon tetszett!
    Judit

  3. Azért nem semmi elindulni egy ilyen távoli helyre egyedül.
    Én nem szeretek egyedül utazni, és az ilyen kalandokat is kerülöm, de azok úgyis megtalálnak, ahogy téged is.

    Jó volt olvasni!

  4. Kedves Keni!
    A munkabírásod határtalan, hogy még Grönobl-ba is eljöttél velem. Köszönöm. Utólag már könnyű nevetni, bezzeg akkor…!
    Irígykedek a színes tintádon, nekem nem sikerül.
    Szeretettel: Viola

  5. [color=#ff00ff][b][u]Kedves Jóságos Violám ![/u][/b]

    Hát végre ide is eljutottam, hogy olvashattam uti beszámló történetedet.
    Sajnos igy van ez, ha az ember nem beszél idegen nyelveket, pláne, ha több országon, és jármővekkel történik az utazás…
    Ezért csak ritkán, és mi – idegenvezetéssel mentünk szétnézni más országokba…

    Jókedvvel, vidáman adtad elő a történetedet, sőt , mint írod, Te magad is végig nevetted.

    Hát a Te hozzáállásod, már csak ilyen vidám és mindig derűs lehet, ha sirnod is kellet, aggódásaid közepett.

    [b]Szeretettel ! – szép – írásodhoz.. köszöntelek ![/b].

    Kenéz István ;)[/color]

  6. Kedves Timóca!
    Köszönöm, hogy elolvastad és a nevetésedet is, ez már belőlem is ezt váltja ki. Egyébként ebben a formában az első könyvemben, a Másodvirágzásban van leírva.

    Kedves Zsuzsanna!
    Nagyon örülök, hogy személyesen is megismertelek, kár, hogy nem tudtunk többet beszélni. Sajnálom én is, hogy nem készült csoportkép. Timónak írtam, hogy ez az irásom a legelső könyvemben szerepel. Hozzád a legfrissebb könyvem is került, a
    Még a színen vagyok című, több, mint egy évet vártam rá, betegje is vagyok, mert a főszerkesztő nagyon beteg lett, egy hónapja meghalt, valaki, valahogy befejezte, úgy-ahogy és így készült el, tele hiányossággal, tartalomjegyzék nélkül. Találkozó előtt kaptam meg egy pár darabot, mert a nevemet is elírták, aztán most egyfolytában javítgatják. De így is örülök neki.
    Ezt szántam az életem fináléjának, ki tudja mire lesz még időm, mert roskadozom a sok probléma alatt tehetetlenül és egyedül.
    Szeretettel gondolok Rátok: Viola

  7. Kedves Viola!
    Valóban, ez az utad elég kalandosra sikerült. A kutyákról szólva eszembe jutott egy film, amelynek a címére nem emlékszem már. A szereplők úgy tudták a medvét távoltartani maguktól, hogy valami magasat emeltek a fejük fölé, hogy nagobbnak látssszanak. Aki magasabban van, az az úr, azt jobban elfogadják parancsolójuknak. Így lehetett ez a kutyákkal is, amikor föléd kerültek, s ez a helyzet veszélyessé vált.
    Lehet, hogy ez a kalandos történet már valamelyik kötetedben is szerpel? Tudod, kettőt megvettem a találkozó helyszínén!
    Majd figyelemmel kísérem!
    Üdv.: Torma Zsuzsanna
    :):):):)

Szólj hozzá!