A kék kötényes

Nem sokkal azután látta először a kísértetet, ahogy beköltöztek a házba.
Egy biztos, nem tűnt kísértetnek.
Fényes nappal volt, bár a nap valami vastag felhő mögött lappangott, de semmi kísérteties nem volt sem a világosságban, sem a környezetben.
Éppen vasalt. A hatalmas régimódi konyhaasztal az ablak előtt állt a konyhában, amin dolgozott. Égett a villany is, mivel az északra néző ablakon nem jött be elég fény.
A hűtő tetején szólt a rádió, valami tánczenét adtak, annak ritmusára huzigálta nagy vidáman a vasalót.
Persze, hogy vidám volt. Végre lezajlott a költözés, maguk mögött hagyták a belvárost, az omladozó négy emeletes bérházat a rémes szomszédokkal, a mocskos lépcsőházzal és a pincében valami megjavíthatatlan csőrepedéstől térdig érő vízzel. Sok keresgélés után megtalálták ezt a pest környéki régi házat, amiben éppen kényelmesen elfértek a három gyerekkel.
Lesz még ezen a házon is tennivaló bőven, de legalább nem másokkal kell csatázni minden felújításért.
Nem az ablakra nézett ugyan, de határozottan látta a kék munkásruhás, idősebb férfit, amint elmegy az ablak előtt.
Mivel méhészektől vették a házat, és azt gondolta, hogy még nem tudja a bácsi, hová költözött a faluban az előző tulaj. Így kipattant a konyhából, nyitotta az ajtót, hogy készségesen elmagyarázza a bácsinak hová is kell mennie ezután mézért.
Az ajtó előtt azonban nem állt senki. A ház mellett hosszan húzódó járdán sem volt senki. Az ablak előtt egy pillanattal előbb elhaladó férfi látványa még annyira benne volt a szemében, hogy szólongatni kezdte: bácsi kérem, bácsi kérem, hol van?
Végig szaladt hát a ház mellett, az udvar vége felé, amerre a férfit elmenni látta.
Benézett a sufniba, nem volt ott senki. A ház oldala mellett előre szaladt a kertbe,
– hátha előre került a terasz felé a látogató – ott újra kezdte: bácsi, hová lett hát a bácsi!?
Nem volt senki a kertben. Nem látott semmi rendkívülit. Minden ugyanúgy nézett ki, mint máskor. Előre ment az utcáig, aztán a másik oldalon megkerülve a házat, az ajtóig körbe járta teljesen. Sehol nem volt egy lélek sem.
Még az utcán sem.
Nem értette a dolgot. Visszament vasalni, de egyre csak azon törte a fejét hová lett a bácsi. Olyan semmi idő alatt kipattant a konyhából, ideje sem lett volna, hogy visszaforduljon anélkül, hogy látta volna.
Este még a családjának is elmesélte milyen furcsa eset történt vele napközben.
Már jó ideje lakták a házat, amikor újra látta a bácsit.
Most is a kék munkásruha volt rajta és egy kék kötény. Na nem konyhai kötény.
Amikor kislány korában vidéken nyaralt a nagypapája kötött maga elé ilyen „férfi kötényt”, ami tulajdonképpen csak egy kék vászon lap volt, amit a megkötőjével a derekára erősített. Máig sem tudja miért, de ugyanakkor a kötény egyik lenti sarkát visszadugta a nagypapája az övébe, ettől olyan háromszög félét alkotott előtte. Amikor tűzifát vitt a kamrából a konyhára benne, vagy hullott gyümölcsöt szedett bele, a kötény csücske kikerült az övrészből, de használat után visszakerült ugyanoda.
Ezt akkor olyan férfi dolognak tartotta kislány fejjel, nem is kérdezett meg róla senkit.
Most látta viszont először a kék „férfi kötényt”.
A következő találkozásnál ébredt rá, hogy kísértetet lát.
Előző este a nagyobbik fia összetörte az autóját. Megcsúszott a jeges úton és neki rohant a járdán egy villanyoszlopnak. Szerencsére a régi BMW állta az ütést, nem lett semmi baja a fiúnak, csak a csuklóját fájlalta kicsit. Szerencsére a járdán sem volt senki, a villanyoszlopon kívül. De az autó, hát az nagyon oda lett. Trélerrel hozatta haza, most ott csúfoskodott az udvaron, csúnyán összetörve az eleje.
Ahogy elment az ebédlőben az ablak előtt, akkor látta meg a szeme sarkából, hogy a kék munkásruhás bácsi ott áll az autó mellett és nézegeti a csúnyán összetört elejét.
Odafordult az ablakhoz, hogy megnézze az érdeklődő vendéget, de ahogy szembenézett vele, már nem állt ott senki sem. Az alatt a pillanat alatt, amíg odafordult az ablakhoz, addig sem elmenni, sem elbújni nem tudott volna. Akkor jött rá, hogy hová lett akkor is, amikor először látta. Eltűnt.
Nem sokat tudott a kísértetekről és nem is hitt bennük.
Ha az első találkozás nem annyira meglepő és számára érthetetlen, most csak azt hitte volna, hogy a szeme káprázott.
Ez a bácsi, aki most az autót nézegette ugyanaz a bácsi volt, mint akit akkor keresett, amikor először látta. Ugyanaz a ruha, ugyanaz az alak és ugyanúgy eltűnt, amikor ránézett és nem csak a látómezeje perifériáján látta.
Nappal volt most is, a nap most sem sütött. A helyszín is ugyanaz. Az ház mögötti nagy udvar.
Hálás volt a kísértetnek, akit ezután csak kék kötényesnek hívott, mert cseppet sem volt félelmetes. Csak egy munkásruhás idős bácsi. Nem volt semmi „kísérteties”, nem volt lánccsörgés, sötét éjszaka, holdfény, vérfagyasztó hangok, semmi ilyesmi.
Utána még többször látta. Mindig akkor, amikor valami „változás” volt a ház körül.
Valami felújítás, javítás, akkor jött és megnézte. Mint egy ellenőr, aki számon tartja a változásokat. Arra gondolt, a ház építtetője lehet talán, aki még most is szívén viseli a ház sorsát.
Soha nem lehetett „ránézni”, de amikor már rájött, hogy kivel van dolga, a látómezeje perifériáján addig nézhette, amíg csak akarta. Jött, ment nézelődött. Nem lebegett.
Annyira valóságosnak látszott, hogy mindig ezzel rontotta el. Végül mindig odanézett.
Akkor pedig, már nem volt ott senki.
Egyszer volt csak, hogy más alkalomból jött. Karácsony volt. Már állt a nappaliban a feldíszített karácsonyfa. Nem volt ott egy családtag sem. Az előszobai nagytükörből jól lehetett látni az étkezőből is a csillogó karácsonyfát. Éppen vacsorához terített, amikor a tükörből meglátta a „kék kötényest”. Ott állt a nappaliban a karácsonyfa mellett. Nézte a feldíszített fát. Ő pedig a kék kötényest nézte a tükörből, nem mozdult, nem akarta megzavarni.
Gondolatban megkérdezte tőle: Ki vagy Te?
Azt nem lehet mondani, hogy hangokat hallott volna. Mégis egy történet fogalmazódott meg benne, mintha visszaemlékezne egy mesére, amit jól tudja sohasem hallott senkitől, sohasem olvasott sehol.
– Itt laktam Indiában.
– Nem vagyunk Indiában.
– De bizony ott vagyunk. Akkoriban a helybéliek a falunak ezt a részét így nevezték el. A kormányzó úr és az úri népek miatt. Ők a városba jártak pihenni, ide Gödöllőre. Mint azelőtt a királynő, az Erzsébet, az udvartartásával és az urakkal. Gödöllőn vadászgattak, lovagoltak, mulatoztak, politizáltak. Hát a kormányzó úrék is.
A kisebb uraságok, akiknek a pénztárcája, vagy a pozíciója nem engedte, hogy ott vegyenek házakat Gödöllőn, azok itt, ebben a faluban, pont itt az északi dombokon építtettek maguknak tágas vidéki kúriákat. Ez a ház is akkor épült.
Ahogy régen az angol középosztály tisztviselői Indiába jártak gyarapodni, és olyan úri társasági életet élni, amit otthon Angliában nem engedhettek volna meg maguknak, úgy jártak ide akkor a Gödöllőről kiszorult kormányzati uraságok gyarapodni, társasági életet élni.
Ezért kapta a völgyben lakó falusiaktól kicsit gúnyosan, kicsit irigykedve az India nevet.
Nagy élet volt itt akkoriban. Itt a ház előtt a sétányon végig nagy gesztenyefák álltak. Azon sétálgattak, lovagoltak az uraságok. Tele volt velük a fürdő, a szálló.
Már nincs meg egyik sem. A szép fákat is kivágták, zavarták az autóforgalmat.
Ebben a házban éltél? – gondolta el a kérdést, ami már régen foglalkoztatta.
Nem, nem a nagyházban éltem. Csak itt az udvar mögött a melléképületben laktam.
Ehhez a házhoz tartozott akkor az egész domb. Nem voltak még itt utcák, szőlős kert és gyümölcsös volt végig, egészen a domb tetejéig. Azt gondoztam, és a házat.
– Miért látogatsz meg bennünket? – merült fel benne a következő kérdés.
– Ti vagytok a látogatók. Már sokan éltek itt, ebben a házban azóta, de mind elmentek. Én mindig itt voltam, mindig itt vagyok. A gyümölcsös és a szőlő helyén már házak állnak, utcák épültek. De a ház még áll. Már sokszor átalakították, főleg a háború után, amikor minden szobájában egy – egy család lakott.
Most megint csak Ti lakjátok és a nevetek pont az, ami az első tulajdonosé volt.
Bele is van vésve a pince lejáró falába.
Azután a nagylánya kirontott a fürdőszobából, ahol szépítkezett karácsony estére.
Mire megszólalhatott volna, a nagylány berobogott a nappaliba.
Már nem volt ott senki.
Este elmesélte a családnak, hogy náluk volt karácsonyfanézőben a „kék kötényes”, és a karácsonyi vacsora után elmesélte nekik a tőle kapott történetet.
Más nem látta a családból rajta kívül. Ő is akkor látta utoljára.
Másnap lementek megnézni a pincelejáró falát alaposan. A régi elszürkült malterba tényleg bele volt karcolva egy régi évszám és a nevük.

Írta: T Pandur Judit