Nikó

Amikor 8 hetes korában kiskutyaként hozzánk került, már néhány hónap eltelt azóta, hogy Buksi kutyusunk öröklétre szenderült. Nehezen is viseltem el hiányát, és amíg Nikó meg nem érkezett hozzánk, addig mindig egy fehér színű fiatal kutyus buksiját simogattam reggelente, aki kíváncsian tekingetett ki egy kaposvári kertes családi ház kerítésén.
Örült ő is, és nekem is ilyenkor jó érzés töltötte el a szívemet. Közben pedig arra gondoltam, hogy kell nekünk egy másik kutya, nem gyászolhatom örökké Buksit.
Aztán tavasszal, egyik este, minden előzetes bejelentés nélkül Niki lányom egy kölyökkutyával tért haza, akit a konyhában üdvözöltünk. Szinte agyonsimogattuk, míg ő gyors egymásutánban kéz- és arcnyalintásokkal jelezte háláját felénk. Meg is kapta első vacsoráját nálunk, és az éjszakát a nyári konyhában tölthette, nem tettük ki a szabad ég alá. De aztán másnap mégis úgy döntöttünk, hogy a kutyusnak már a második éjszakát kint kell töltenie. Hiszen eddig minden kutyus kint élt az udvaron és saját háza volt, mint Buksinak is. Ezért másnap már nem volt beengedve, és ez azt eredményezte, hogy egész éjszaka a sírását és kaparászását kellett hallgatnunk. Az én szívem persze majd megszakadt érte, de tudtam, hogy így kell lennie, előbb-utóbb jobb megszoknia az udvari életet és jobb előbb, mint utóbb.
Most, hogy hallom a szomszéd kiskutyájának sírását esténként és éjszakánként, önkéntelenül is eszembe jut, hogy a mi Nikónk is mennyit sírt az első egy-két éjszakán, mire megszokta, hogy csak kint a helye.
Niki lányom három nevet is említett kutyanévként, s ezek közül végül is Ő a Nikót választotta, talán nem is véletlenül. Elő is fordult nemegyszer, hogy Nikó helyett Nikit mondtam, amikor a kutyához szóltam. Hamarosan állatorvoshoz vittük, ahol megkapta az első oltását, aztán többször ellátogattunk Róbert doktorbácsihoz, hogy a többi oltását és az ismétlő oltásokat is sorra megkaphassa. Az egyik fülével is volt egy kis baj, emiatt is orvosi ellátásra szorult. A fülgyulladás még felnőtt kutya korában is előjött és elég sok kényelmetlenséget okozott neki és nekünk is.
Mivel Nikó egy állítólag német juhász keverék kutyus (az anyját a gazdája menhelyről hozta), „rajzos” megjelöléssel van nyilvántartva az oltási könyvében, így elég nagyra nőtt négylábú családtagunk, mert én így veszem őt számításba.
Olyan erős volt, hogy az első alkalommal, amikor ismét a fülével orvoshoz kellett vinnünk, a legnagyobb erőfeszítésembe került, hogy a nyakán lévő lánccal és a kezeimmel az autóban tartsam. Mire az orvoshoz beértünk vele, én már teljesen kimerültem. Ezután úgy vittük vissza kezelésre, hogy előtte egy órával megkapta a nyugtatót, az orvosnál pedig az altatót. Másként nem lehetett hozzányúlni a füléhez. Nikó mindig falta az ételt már kölyökkorától kezdve, így ez megkönnyítette a dolgunkat, amikor nyugtató tablettát kellett beadni neki, hogy biztonságban az autóba tegyük. Szerencsére minden finomságot nagyon szeretett, de hát melyik kutya az, aki nem! Odahaza a nyugtató tablettát egy darab kenőmájasba nyomtam bele, és ő nyomban bekapta. Aztán hamarosan ellazult, megnyugodott és nem okozott gondot az utazásnál. Csak amikor az altatás után a kezeléseknek vége lett, akkor volt nehéz elernyedt állapotban ismét az autóba helyezni.
Jelenleg jól van, csak az irigység egy kicsit túlteng benne, főleg amikor az öt cicakölyök akar az udvaron az ő tányérja felé közeledni. Ezért Nikó az első, a cicák pedig a hátsó udvarban kapnak enni és inni. A cicák persze átjönnek az első udvarba is és ilyenkor Nikó hol az egyiket, hol a másikat megfogja a nyakuknál és össze-vissza nyaldossa őket, volt amikor egyiket úgy beleszorította egy eső utáni pocsolyába, hogy utána nem győztem szegény kiscicát lemosni és bundáját szárazra törölgetni. Szegény kiscica nagyon ellenkezett és félt a víztől, amin nem is csodálkoztam. Még szerencse, hogy nyár van, és a nagy melegben hamar megszárad a cicabunda. Tudom, hogy Nikó nem rossz szándékkal közeledik hozzájuk, hanem játszani volna kedve velük, de a cicák ezt nem mindig veszik jó néven. Nikó nem is szalad utánuk addig, amíg a cicák meg nem iramodnak és el akarnak szaladni. Csak utána.
Nem győzzük mondani neki, hogy: A cicákat nem szabad bántani! A söprűt is megmutattuk neki, hogy visszük, ha nem jól viselkedik. Ilyenkor meglapul, leül, vagy le is fekszik, vagy lábunk elé bújik, és mellső lábait emelgeti pacsizásra.
Szereti, ha a labdáját, vagy a gumiból készült sünikéket dobálom neki, amit visszahoz, és letesz elém, hogy újra eldobhassam és szaladhasson utána. Sokszor nehezen teszi le a szájából, mert nagyon jólesik neki az elkapás után még rágcsálgatni őket. Ha a két sünikét felváltva dobom el, akkor mindig leteszi az elkapottat elém, mert látja, hogy ott van a kezemben a másik, és utána azt fogom eldobni neki. Az eldobott játékok majdnem mindig a szájában landolnak. Jó kapus lenne belőle egy focicsapatban.
Szegény kutyusnak mostanában elege van már a petárdaropogtatásból is, mert nincsen olyan hétvége, amikor valamilyen ünneplési célból ne „durrogtatnának” a faluban. Ha az ég dörög, akkor megint csak olyan nyugtalanná válik, hogy nem lehet vele bírni. Az igazán nagy égzengések idejére beeresztjük a nyári konyhába, hogy ne ugrálja össze a bejárati üvegajtót. Nagy melegben kaparja a földet, hogy hűvösebb helyre tudjon feküdni. Aztán, ha jön egy nagyobb eső, megázik a bundája, és ha olyankor megrázza magát a bejárat előtt, akkor telefröcsköli az üveget. Legtöbb idejét kint tölti a szabadban, a házába csak éjszakára húzódik be, de még akkor sem mindig. Kellemesebb neki ilyen nagy melegben a földön, vagy a babarózsa bokor tövében. Kicsi korában már megtanulta, hogy kérdésünkre és vezényszavunkra: „Hol Nikó háza?” és „Házába bemegy!” beszaladt, de azonnal megfordult és szaladt máris kifelé. Mindent megért, amit kell, le is ül, amikor mondjuk neki, de olyan mint egy csintalan kisgyerek, nem tud sokáig a fenekén megülni. Nem csak érzem, tudom is, hogy több időt kellene vele töltenünk, és többet kellene vele játszanunk, csak éppen nincs rá elég időnk.
De a reggelit és a vacsorát mindig előbb kapja, mint a cicák, amit a mindenkori sietségével habzsol be. Talán benne van a génjeiben, vagy örökölte az szüleitől azt a gyorsaságot, ahogy eszik. Anyja és apja is menhelyi kutyaként biztosan igyekezett gyorsan elfogyasztani az étket, hiszen ott több kutyatársával kellett megosztoznia rajta.
Meg még az is sokszor eszembe jut, hogy ő is olyan kutya létére, mint a szegény ember. Amikor ritkán jut jobb falatokhoz, akkor nagyokat harap és nyel. Mint egy általam régen olvasott történetben Kis János, amikor az uraság asztalánál ehetett. Az is egyszerre olyan sokat akart enni, de egy nagyobb falat megakadt a torkán, s abba halt bele. Úgy gondolta akkor, hogy kieszi a gazdáját a vagyonból. Az a szegény ember egyszer akart igazán jóllakni életében, s éppen ez az akarás vitte a sírba.
Nikó kutyus nem kap egyszerre annyit, hogy belehaljon, de rendszeresen kap enni és inni. Jó érzés gondoskodni róla és a cicákról is, mert olyanok, mintha a gyermekeim lennének.

2009. augusztus 27.

Torma Zsuzsanna