Vénuszdomb 2/2. rész.


Akkora létjogosultságunk volt, hogy masszív, terebélyes márványasztalokra lehetett volna fektetni az összes addigi élményünket. A plafonra szegeztük átvasalt lelkiismeretünket, és még egy pohárral lehörpintettünk. A Kaznyecskaja egy kiszáradt oázissá apadt. Ekkora a zene már teljesen szétmosódott a fejünkben, csak ügyetlen foszlányai próbáltak meg letelepedni bennünk több- kevesebb sikerrel. Azért még láttunk.
– Várj csak..valamit nem értek. – szólaltam meg újra
– Mit?
– Hogyhogy azóta senki nem állította fel ezt a képletet?
– Nem tudom, elbénáztuk. Egészen Neumann haláláig senki nem tudott arról, hogy ez a lehetőség létezett. Washingtonban halt meg egy kórházban. Csontrákja volt. A halálos ágyán elmondta az egyik ápolónőnek, hogy akkor mi történt. Hogy valaki egyszer véletlenül rájött az új élet titkára. És, hogy ő megváltoztatta a képletet.
– Az ápolónő mit szólt?
– Á,…az optimista fajtából való volt. Tudod, milyenek a nők. Hát pont nem ilyenek. De ez kivétel volt. Azt mondta Jóhogyfeltalálokvalamit Jánosnak, hogy még nem késő. Írja le a képletet, és egy utolsó jót cselekszik halála előtt. Ezzel akarta kitartásra sarkallani. Hát nem jött össze. Neumannt eltemették Princetownban, és vele együtt a lehetőséget. Évekkel később ez az ápolónő egy újságnak lenyilatkozta a sztorit. De a tudósok azóta sem tudtak előhozni semmit az akkori variánsokból. Pedig ott van a szemük előtt most is.
Úgy beszélt, mint akinek végtelen élettapasztalata már nem bírt volna el még egy akadályt. Az emberekről mindent tudott. Ránézett az utcán fejvesztve zsibbadó szövetmonstrumokra, a közértben a kerekded mellű, kedves arcú pénztáros lányra, a bankban az ijesztő kontyot viselő ügyfélszolgálatisra, a menzán pedig a felpuffadt tekintetű tálalóra, és azonmód átlátott rajtuk. Látta az életüket, levetkőzhetetlen buta szokásaikat, és a lelki terrort, amivel nap, mint nap sajátosan szembenézhetnek. Marionett bábukat látott, az anyagi javaktól, érzelmi megerősítésektől függő, a mértéktelen Tv nézéstől és kedves kis pirulák hatóanyagaitól megbódult nyáladzó húsgépeket, akiknek vajmi kevés siker kecsegtetett az önmagukra találásukhoz vezető, alattomosan aláaknázott úton
Túl sokszor, és túl kevésszer kimondott szavakra gondolt, a szerelemre, melyet úgy használtak az emberek, mint egy doboz gyufát: begyújtják az egyik szálat, aztán eldobják. Aztán jó esetben megmarad a csupaszra égetett szeretet.
Hétköznapok felesleges, bugyuta melodrámáira gondolt emberek között. Kotonszagú, mosdatlan örömlányokra a főút mentén, meg a csipkeízű fotómodellekre az esti sztori műsorból. Minden bűnök legnagyobbikára gondolt: az egyházra, amely több ezer éve tartotta hazug hipnózisban a népesség nagy részét, és a világ legnagyobb átverésére, a vallásra, mely vörhenyes fanatizmusokat gerjesztett az emberekben.
Csak önmagában hitt, ahogyan én is. Csak abban volt biztos, hogy amit megszállottan képvisel, az a helyes. Végső soron tehát egyedül voltunk önmagunkkal, és paranoiás patkányokká váltunk, akik merészen kortyolnak a csatorna bűzös vizéből, ha tudják, hogy az használ. Senkire nem számíthattunk, és nem voltunk senkik. Csak agypályáinkon zakatoló sejtelmeink bírtak öntudattal, a többi csupán a megszokottsághoz tartozó kényszerű idegmozgássá vált
– Itt van a szemünk előtt most is – visszhangoztam és egyre merevebbé vált szemhéjaim mozgása.
– Meseszép vénuszdomb- felelte.
Berregni kezdett az agyam felületén a fehér por, aminek nyirkos manifesztációi a nyelőcsövem peremén csúsztak lefelé.
Nagyokat nyeltem, és zsibbadt a fejem.
Láttam, hogy ő is hasonlóképpen kapaszkodik az előtte vonagló látványba. Késő volt már ahhoz, hogy meggondoljuk magunkat.
Így hát nyáladzó révülettel kapaszkodtunk bele a legközelebbi fénynyalábba.
Közel volt a kozmosz.
Intettem a lánynak, hogy jöjjön közelebb.
Ajkán csillogó odaadással felénk sodródott. Olyan volt, mint egy felperzselt álom. Izgatottan sűrűsödött a tér közöttünk, aztán selymesen hozzám simult, megérzetem édeskés parfümjének tömény páráját, mely lágyan kavargott arcpúderének hűs takarása tövében. Testemet gyöngéden hátrébb tolta az övével, fejem félkörívben hátrapasszírozódott.
Láttam, hogy a szomszédos boxban a német fazonnak izzadni kezd a feje, mikor a pincér hozza a számlát. Megpróbáltam nem odafigyelni. Ez még ráér. Egyenlőre most van. A lemezlovas átkevert egy újabb apokaliptikus gyöngyszemet.
– Úgy tűnik, nekünk csak hagyományos vénuszdombok jutnak! – nyögtem oldalra.
– Csak? Hogyhogy csak? – hallottam az elégedetlenkedő választ, és valami homályos körvonalakkal kirakott alak is tartozott hozzá.
– Azt hiszem nekem is bőven elég. Kell ennél több?
– Csak a pillanatnyi boldogság számít. Arra kell törekednünk.
– Egyet kell, hogy értsek. Én legalább is megelégszem ezzel. – miközben ezt mondtam, felpattintottam a bordó posztóba áztatott porondra, ahová időközben a következő műsorszám lépdelt fel kecsesen. Megpróbáltam felülni, és a lány forró lihegését a fülem körül megszüntetve, egyenesbe hozni magam – ezüstszelencémért nyúltam. Belenyaltam mutatóujjam barázdái közé és szögletesen mártogatni kezdtem. Mire felnéztem, a lány már belesüppedt a bordó bársonnyal bélelt kanapéba mellettem, és tolta felém kidülledő vénuszdombját. Friss volt és ápolt. Középen egy fél centi vastagságú szemérem csík alkotott egy eszményi V betűt.
Belekentem a port a V betű aljába.
Jó lett volna beleszagolni.

2009-02-28

Írta: Tépő Donát

“Vénuszdomb 2/2. rész.” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Nos, ahogy sejtettem. Én szóltam előre. De attól függetlenül, hogy "világaink" nem titkoltan távol állnak egymástól, azért én hatalmas eredménynek könyvelem el, hogy a fogalmazásom tetszik neked. Egy írást vagy az ötlet, a sztori ad el, vagy ha az nem túl jó, de remekül meg van írva, "ízesen", akkor az lehet még szintén húzóerő. Örülök, hogy az egyik megvolt a te irányodban is. Nem sajnos, de másként gondolkozunk, vélhetően máshogy éljük meg vagy éltük meg eddig az életet, de látod azért mindenkiben lehet közös pont. A legtöbb novellám bizonyos korosztálynak nyilván megbotránkoztató lesz, hiszen majd mindegyikben a nyers valóság, és a fantasztikum keveredik, és elég sok tabut is megpróbálok ledönteni. Néha sikerül is remélem, mert sajnos szükség van rá. Még ajánlanék neked egy darabot: A jég című előadást, ha teheted, nézd meg a Nemzetiben egyszer (habár rendkívül nehéz szerezni rá jegyet- de még ebben is segítenék) Mundroczó Kornél rendezésében. Kíváncsi volnék, mi a véleményed róla. Én 3x láttam. Ha még sem sikerülne bejutni, akkor legalább olvasd el, a neten beszerezhető meg jobb könyvesboltokban is, de ajánlom az előtörténetét is. Üdv- és várom a továbbiakban is a hozzászólásodat, legközelebb megpróbálok valami könnyedebbet beküldeni. D:

Szólj hozzá!