Férfivá gyúrni magunkat

Először csak a kirakatok bosszantották. A butikok kirakatait gyermek méretű ruhákba öltöztetett kirakatbabák foglalták el. Kriszti már be sem tette a lábát az ilyen boltokba.
Tudta, hogy úgyis hiába. A kirakatbabákhoz dekorációban, arckifejezésben és méretben megszólalásig hasonló eladólányok mindig ugyanazzal fogadták – szinte már köszönés helyett: „ezt a méretet nem tartjuk!” Kriszti nem is értette, miért nem írják ki az ajtó fölé rendesen: gyermekruha bolt.
Ő nem volt gyermek, felnőtt volt. Negyvenes méretű ruhákat viselt és jól érezte magát felnőttként. Mindig csinosan öltözött. Az egyetlen tükörből, amiben minden nő megláthatja csinossága fokmérőjét – a férfiak pillantásaiból – is ezt olvasta ki.
A magában csak „anorexiás divatnak” nevezett őrület kitörése előtt a ruhák harminchatosnál kezdődtek és valahol az ötvenes körül értek véget.
Lassan az ő türelme is kezdett véget érni. Először a saját nemük felé vonzódó férfi divattervezőket hibáztatta. Hiszen a kifutókon már nem szép nőies manökenek mutatták be a divat újdonságokat, hanem kamasz fiúk méreteire fogyasztott „top modellek”.
Egyik reggel a Kerepesi úton autózva jóleső vidámsággal látta, hogy az egyik legnevesebb „szupermodell” fehérneműt reklámozó óriásplakátjára valaki keresztben, óriási betűkkel ráírta: „A kutyának kell a csont!”
Aztán meglátta egy új filmje plakátján egyik kedvenc színésznőjét, Nicole Kidmant.
Egyszerűen nem ismerte meg! Kétszer is elolvasta a nevet és próbálta belelátni az általa ismert tündöklő, életvidám, bűbájos arcot ebbe a sápadt, csont sovány, ismeretlen arcba.
De nem Kidman volt az egyetlen. A hollywoodi színésznők között egyre-másra tűntek fel a csontok.
Olvasta, hogy a rendezők követelik meg tőlük ezt a beteges soványságot, aztán ha vetkőzni kell: vagy nőies idomok helyett a csontokra badizott izmokat láttatják, vagy fenék-, mell- és egyéb dublőrök helyettesítik őket a vetkőzős képeken.
Azt csak később tudta meg, hogy mivel fizetnek ezért…
A nemek közötti hasonlóság is kezdte zavarni. Tíz évvel ezelőtt, ha ránézett egy arcra, egy alakra egy képen, mindjárt tudta, hogy férfit vagy nőt lát. Hát most már nem volt mindig biztos benne. Sőt, egyre gyakrabban tévedett. A női arcok és testek elvesztették jellegzetes kerek, lágy formájukat, a csontos arc, a kamaszos alak a férfiakhoz hasonlóvá teszi őket.
Krisztina egyszerűen nem tudta megérteni, hogy miért? Miért kell ezt csinálni?
Nagyon megválogatta már a magazinokat is, amiket olvasott. A csak fogyásról, „wellnessről”, diétás kajákról, „pasi fogás” -ról, anorexiás divatról szólókat mellőzte. A legdrágább női magazin olvasását akkor fejezte be örökre, amikor a túlzott fogyókúra ártalmairól szóló cikk – mert azért erről is volt szó néha-néha – elolvasása után egyet lapozott, és a következő oldalon a trendi divatot a csontmodellek mutatták be számára. Ja, aki vizet prédikál, és bort iszik…
Igyekezett önmagát megóvni, kimenteni ebből a kollektív elmebajból.
Azonban látnia kellett, hogy nagyon sokan nem így gondolkodnak. Krisztina egy nagy multinacionális cégnél dolgozott. Kollégáival sok időt töltöttek együtt a munkahelyükön, szinte már nem is a második, hanem az első otthonuk az volt… többet voltak együtt, mint a vér szerinti családjukkal. S látta, hogy a kolléganői közül a legfiatalabbak, akik még a fiatalság első virágzásának elején tartanak: természettől fogva karcsúak, de már nőiesek, olyan bájosak, hogy „a szekrényajtó is jól áll nekik” – kőkeményen fogyóznak.
Krisztina szánalommal nézte az „anorexiás” divatnak behódoló lányokat. A „haski” topból has helyett elővillanó bordákat; a csípő nadrágokból csípő helyett kikandikáló hegyes csípőcsontokat; a nem létező popsikat, amik egészen egyszerűen csak a pipaszár lábak folytatásai. A számítógép fölé görnyedő hátakat, melyeken ruhán keresztül is egyenként meg lehet számolni a bordákat és a csigolyákat.
Nézte a sok fiatal férfi kollégát, kereste a szemükben az elismerő pillantásokat a trendi lányok láttán. Nem találta.
Sok éves kapcsolatok bomlottak föl a szeme láttára: ahogy fogytak a lányokról a kilók, úgy fogytak körülöttük a partnerek.
Amikor próbált velük beszélni erről, olyan válaszokat adtak, mintha egy fanatikus szekta agymosásban részesítette volna őket:
„Néhány kilót le kell dobnom! Láttam a bevásárló centerben egy cuki ruhát, de csak 32-esben van.”
„Ugyan, Kriszti, nem látod, milyen kövér vagyok…?!”
„Mindjárt itt a nyár, nem mehetek ki így a strandra!”
„Remekül érzem magam! Mi bajod?”
Azért más beszélgetések során az is kiderült, hogy talán mégsem érzik magukat annyira remekül. Bizalmas beszélgetések során feltárult előtte olyasmi, amitől legalább annyira megrémült, mint megdöbbent. A keményen fogyózó kolléganőknek – ha nem szedtek fogamzásgátló pirulát – egy idő után elmaradt a havi vérzésük. Mint a koncentrációs táborokban, ahol a sok éheztetés ilyen hatással járt… A szervezet vész-állapotra kapcsol: nem elég a táplálék, nem szabad utódokat létrehozni.
Krisztina ekkor értette meg a hollywoodi gyermek-örökbefogadási lázat. A „kis színeseket” a magazinokban, hogy melyik színészházaspár az, akiknek megint nem jött össze a gyermekáldás. Aztán később az is egy „kis színes” lett, hogy elválnak.
Krisztina, mint nő, tudta jól, hogy minden nő utálja a havi ciklust, az azzal járó kellemetlenségeket.
Sohasem értette, hogy a fogamzás gátló tabletták szedését miért kell megszakítani egy mesterségesen produkált „megvonásos vérzés” kedvéért. Meggyőződése volt, hogy azért, mert a tablettákat férfiak találják fel, és azt gondolják, hogy a nők szeretik ezt a cirkuszt…
Pedig nem. Ráadásul saját magán tapasztalta, hogy az óriási hajtás, a nagy stressz hatására bizony az egy hónap három hétre is szűkülhet, ami még pocsékabb.
Most itt ez az új világ: élj salátán, ásványvízen, járj gyúrni, futni, fittness edzésre, hogy a szervezeted érezze a megterhelést, amihez nem kap elég kalóriát, és annyi…
Nem ciki, hogy melyik napon van és hányadik órában egy soha véget nem érő „meeting”. Hogy mikorra esik egy hétvégi „csapatépítő raffting”.
A rossz közérzet, a hasfájás, amit – ha nem akarsz nevetséges, lehetetlen helyzetbe kerülni – szigorúan titkolni kell: lám, így elkerülhető.
A fogyókúra hatására ezek a nők nem csak kívülről, már belülről is férfiaknak látszanak.
Férfivá gyúrták magukat.
Krisztina megrettent ettől az egésztől.
Ezt az ostobaságot, amit csinálnak, olyan széles körű támogatással teszik, hogy szinte nincs is kiút belőle.
Támogatja a ruhaipar. Talán anyagot akarnak spórolni? A fogyiszer gyártók, a szépségipar, a fittness ipar, a filmvilág, a divatvilág, a wellness szállodák, mindenki csak a saját profitjának a növelésére vágyik, s egyre csak sulykolják a nőkbe: fogynod kell, mindenképp fogynod kell, csak így lehetsz boldog! Csak így felelhetsz meg az elvárásoknak.
Aki még nem „anorexiás” problémákkal küzd, az örökös lelkifurdalásra van ítélve, hogy miért nem tesz már valamit, hogy lefogyjon. Mennyire? Akármennyire! Még jobban! Még jobban!
Az egészséges életmód reklámok olyan mennyiségben vannak jelen, hogy a mennyiség minőségbe csap át: legyen életcélod a fogyás!
Pedig egyetlen nő sem nevezné ezt élete céljának, ha megkérdeznék tőle.
Szerelemről beszélne, hivatásról beszélne, anyaságról beszélne.
Krisztina szerencsésnek tartotta magát, mert mind a három területen elérte életcélját: szerette a hivatását és szívvel, lélekkel dolgozott, két gyermek édesanyja volt és a férjével őszintén szerették egymást sok éve, a szerelem óráinak életörömöt adó meghitt idején túl is.
Sajnálta a nőket szerte a nyugati világban: a top modelleket, a színésznőket, a média sztárokat, ismert és ismeretlen nő társait, akik mindenüket odaadják – egy gyermekméretű ruháért cserébe.

Írta: T. Pandur Judit