A kocahorgász


Pár évtizede már a “csendes őrültek” táborához tartoztam, mikor találkoztam az igazi kocahorgásszal. Igen, az illető személy valóban az volt, mégpedig így egybeírva. Nevezzük el hősünket Dezsőnek, hogy még véletlenül se érje szó a ház elejét, a névazonosságot illetően.
Dezső, a barátom sógora volt. Jól szituált pesti tisztviselő, aki számára a drága horgászfelszerelés megvásárlása nem okozott gondot. Mosolyogva szemléltük, amikor az első horgászatunk alkalmával eldicsekedett szerzeményeivel. Volt ott minden, amit az élelmes horgászcikk-gyártók kitaláltak az ilyen emberek számára. A horgot elemes horogkötő készülékkel erősítette fel a zsinórra. A kapást csipogó, villogó készülékek jelezték számára, csak éppen a szaktudás hiányzott a készségek összeállításához. A 80-150 g dobósúlyú, kemény spiccű horgászbotokon 60-as Shakespeare orsó, és arra csévélve 300 m 0,20-as zsinór képezte barátunk fenekező készségét. Természetesen azon már nem is csodálkoztunk, hogy a zsinór végére 60 g-os excentrikus ólmot erősített, mondván, hogy így legalább jó messzire lehet vele dobni.
Csendesen mosolyogtunk a bajszunk alatt, amint a keszthelyi móló melletti öbölben letelepedtünk egy, június eleji vasárnap délután. A hírek szerint termetes dévérek és karika keszegek bandáztak az öbölben. Elvétve még pontyot is szákoltak az elmúlt napokban ezen a helyen. Dezső fontoskodó, tudálékos képpel jegyezte meg, hogy ő a mai napon pontyot fog zsákmányolni, ezért aztán elhozta a csodacsalit – a pálinkás kukoricát – is magával.
– Oké, Dezső, de miért kötöttél fel 10-es horgot az előkére, ha mindenáron csak pontyra horgászol? – szegezte neki a kérdést sógora, Laci.
– Te ehhez nem értesz, – oktatta ki Lacit, aki mellesleg már harminc éve horgászott, és a város egyik kifejezetten ügyes horgásza volt – a pontyok már rafináltak, és rögtön észreveszik, ha nagyobb horgot kötsz fel a szerelékre!
– Jó, jó nem szóltam semmit! – válaszolt a kioktatott, és saját botjait kezdte rendezgetni.
Már mind a ketten bevetettük készségeinket, ám Dezső még mindig a saját holmijait rendezgette. Laci ült a jobb, én a baloldalon, Dezső pedig közöttünk foglalt helyet. Velünk szemben a parttól kb. ötven méterre, két szaki áztatta a zsinórt egy horgászladikból. Barátunk fitymálva szemlélgette rövid, kb. 30-40 m-es dobásainkat.
– Na, pancserek, nézzétek meg, hogyan kell tisztességesen bedobni! – mordult ránk fölényesen, és a feje fölé emelte a botot, majd hatalmas lendülettel elhajította a 6 dekás ólmot. A mozdulatot követően egy éles csettenés hallatszott, és a nehéz súly a zsinórt eltépve elszáguldott a levegőben, maga után vontatva kb. 1,5 m damilt és a két horgot. A dobás után diadalmas tekintet sugárzott felénk Dezső szeméből. A szerencsétlen nagy igyekezetében elfelejtette átváltani az orsó felkapó karját, és ezért szakadt el a zsineg az ormótlan súly rántására. A kocahorgász azonban ebből mit sem vett észre, csak a nagy dobástól megittasulva büszkén tekintett ránk.
Az ólom pedig követve az indító röppályát, engedelmesen átszáguldott a part, valamint az előttünk álló csónak közötti térségen és az abban ülő egyik horgászt fejen találta. Jaj!! – hangzott egy kiáltás, és a szaki lehanyatlott a csónak fenekébe. Lett is nagy riadalom. A sérült horgász társa pillanatok alatt kikapkodta horgaikat a vízből, és erőteljes evezőcsapásokkal felénk evezett. A köztünk levő távolságot pár perc alatt leküzdve, segítségünkkel a partra támogatta megsebzett barátját. Szerencsétlen koma még akkor is szédölgött, mikor a közeli padhoz támogattuk. Dezső, mint egy kotlóstyúk tipródott a jóember körül. Sajnálkozva mentegetőzött, hogy ilyen szerencsétlen véletlen miatt ekkora riadalmat okozott. Közben a kolléga feje búbján, jó tyúktojásnyi duzzanat nőtt. Úgy negyedórányi pihenés alatt a kárvallott nem szólt egy szót sem, hanem amikor már erőre kapott, felállt és egy irgalmatlan pofont kent le Dezsőnek. Szűkszavúan csak ennyivel kommentálta a dolgot: – most már kvittek vagyunk!
Dezső a pofontól kissé megtántorodott, és némán a horgászbotjai felé botorkált. Mikor a nagy riadalom után ismét a horgászat nyugalmas, csendes tevékenységével foglalatoskodtunk a felpofozott sógor halkan megjegyezte: – tulajdonképpen igaza van, én voltam a balfácán. A délután hátralevő részében olyan hallgatásba burkolózott, hogy már arra gondoltunk Lacival, biztos némasági fogadalmat tett a koma.
A nyár során aztán nem találkoztunk Dezsővel, csak szeptember vége felé jelezte érkezését. Mikor a kocsiból kiszállt, alig ismertünk rá. Semmi nagyképűsködés, semmi dicsekvés, csak csendes, szerény érdeklődés volt részéről. Talán mégiscsak igaza van Makarenkónak, a nagy szovjet pedagógusnak, hogy az idejében alkalmazott becsületes méretű pofon többet javít az ember személyiségén, mint a hosszadalmas rábeszélés.

Írta: Rajnai Rotter Csaba

“A kocahorgász” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Olvasóim!
    Köszönöm az észrevételeket. Valóban kell néha az embernek egy jó nagy pofon, hogy helyrebillenjen az önimádata. Az eset egyébként valóban megtörtént.
    Mégegyszer köszönöm, hogy időt szántatok elbeszélésemnek.
    Szeretettel: Csaba

  2. Kedves Csaba!
    Szerencsére nem volt hosszú a történet és nem is volt unalmas számomra, pedig a horgászat távol áll tőlem.
    Eddigi horgászattal kapcsolatos történeteidet is mindig szívesen olvastam. Valóban tanulságos ez a történet, csak az a baj, hogy egy másik ember kárára követte el a baklövést a "nagy horgász", aminek utána persze az a másik is elégtételt vett rajta. Az sosem baj, ha, ahogy mondják: Az okos más kárán tanul, a buta meg a sajátján", csak másnak ne okozzon vele kellemetlenséget.

    Üdv.: Torma Zsuzsanna
    :):):)

Szólj hozzá!