Szemüveg

Tavaly nyáron, egy szombat reggel vásárolni készültünk. Jó időben akartunk indulni, hogy még a kánikula előtt hazaérjünk. Mindig korán kelünk hétvégén is, és ahogy leértem az emeletről, telepakoltam a mosógépet, s elindítottam. Gondoltam, amíg megreggelizünk, tisztálkodunk, felöltözünk, lejár a gép, s mielőtt útra kelünk, még az udvaron kiteregethetek. Úgy is lett, s már felöltözve kivittem a ruhákat vállfákon az udvarra. Férjem utánam jött, hogy segítsen, mondván, hogy hamarabb végzünk ketten. Ahogy akasztottam fel a kötélre az egyik vállfát, egy vitorlázógépet pillantottam meg távolabb a Sportreptér felett. Mondtam is páromnak, hogy milyen korán felszállt már valaki, viccesen meg is jegyeztem, hogy ki akarja repülni magát a kánikula előtt a pilótája. Párom követte tekintetemet, majd közölte velem, hogy amit én vitorlázónak gondoltam, az egy gólya.
– Dehogy gólya! – méltatlankodtam. – Az, gép.
– Jó, akkor gép – hagyta rám.
Éreztem, hogy magában biztos benne, hogy gólyát látott. Bementem a konyhába a távcsőért, kiléptem vele a teraszra, s belenéztem. Gyönyörű fehér vitorlázógép keringett a reptér felett termiket, meleg emelő légáramlatot keresve. Megmutattam páromnak, miközben megjegyeztem:
– Ezért van nekem olvasó, neked meg távollátó szemüveged.
Mielőtt elindultunk, megbeszéltük, hogy először Rákóczifalvára megyünk át, a húsboltba. A hússal visszakanyarodunk, férjem bedobja a hűtőbe, nem visszük magunkkal végig a melegben. Az utcánk végén, rá merőlegesen húzódó utca az utolsó Szolnokból, arról lehet ráfordulni a 442-esre, mely Kunszentmárton felé visz. De ezzel az utolsó utcával húzódik egy párhuzamos út is, mezőgazdasági gépek részére. Beton lapokkal fedett, szilárd burkolatú. Azon haladva készült ráfordulni párom, a 442-es főútra. Még az út elején jártunk. Gyönyörűen sütött a nap, felhő pacni sem terült az égen. Jobb oldalról szántóföld, kicsit távolabb az első házak, baloldalon mély árok, a szélén diófák végig. Ahogy az út vége felé néztem, láttam, hogy két kutya önfeledten játszik egymással a szántóföldön, az út széléhez közel. Mutattam is a férjemnek, hogy vigyázzon majd rájuk, nehogy elénk szaladjanak, és elüssük őket. Párom oda nézett, ahová mutattam, de nem szólt semmit. Gondoltam, tudomásul vette. Azért kicsit meglepődtem, hogy nem reagált rá. Lehet, hogy a munkáján töpreng, gondoltam. Ahogy azonban közelítettünk a veszély felé, egyszer csak világossá vált előttem, hogy egy ember árkot ásott az út szélén, és a kitermelt földet dobálta az ároknak hol az egyik, hol a másik oldalára, amiben már vállig benne állt. Elnevettem magam, és megjegyeztem, lehet, hogy nekem sem ártana már egy távollátó szemüveg. Közben már a főúton haladtunk, s úgy két perc múlva megálltunk a bolt előtt. Nem mentünk be rögtön, csak miután be tudtuk végre fejezni a nevetést.
Pár hete a barátnőmékkel töltöttük a hétvégét. A férje dühösen mesélte, hogy rengeteg pénzt fizetett ki új szemüvegéért, mely egyben közel, és távollátó, azaz bifokális. De nem jól csiszolta be a látszerész, és így balesetveszélyes. Páromnak erről eszébe jutott nyári történetünk. S miközben mesélte, fény derült valamire. Az úton, miután figyelmeztettem a játszó kutyákra, azért hallgatott, mert megrémült, hogy mennyit romolhatott a szeme, ha két hancúrozó kutyát egy árkot ásó embernek lát. Mit mondjak? Szem nem maradt szárazon.

Lethenyei Zoltánné
(Tara Scott)