Színes falevelek

Ősszel összegyűjtöttem tenyeremben a színes faleveleket. Volt közöttük citromsárga, narancssárga, barna és piros. Örültem, hogy mindezt lelkiismeretesen leszedhettem. Készítettem krumplinyomdát, melyet tintába mártottam, s a papíromra nyomtam. Beragasztottam a faleveleket egy nagy mappába, hol kis zsebekbe illesztettem leveleimet. Gyönyörűen nézett ki a levéltár. Arra gondoltam, hogy a növények is éreznek, fáj nekik, ha letépem levelüket, virágjukat, így most már kevesebbet szakítok le a növények egyes szerveiből. Bár a vázában oly jól állnak a virágok, szagukat, színüket egyaránt észlelem. A fa halála kicsit olyan, mintha egy főnix halna meg, ugyanis leteszi életét, kidől, de csenevész cserjéit maga után hagyja, melyből néhány tíz év múlva újra fa lesz. A tenyerembe illesztem a levelek ereit, s arra jutok, hogy a virág és én egy vagyok. Mindegyikünkben benne van az isteni mag, miért is különböznék én a virágtól. A szövetek egymásba érnek, s nyomot hagy a virág leve bennem, beszívva a tenyerem a folyadékot, belém kerül a virág maga. Érezni kell a szellő áramlását, ahogy megérinti arcunkat, hol a beíródás helye van. A falevelek árnyékai egyesülnek, s mély sötétséget teremtenek. Boldogság játszani az árnyékommal, amint elfolyik a levelek köztes terében. Szavakat pakolgatok a levelekhez, mintegy aláírom mindegyiknek neveit. Egyiket színéről, másikat alakjáról nevezem el, elhagyom a családnevet, nem érdekes, hogy bükkről, tölgyről, fenyőről, hársfáról van–e szó, egyedi neveket soroltam a levelekhez. Azonban egy fán minden levél különbözik, egyik kisebb, másik nagyobb, egyik színesebb, másik egyhangúbb. Így jutottam el odáig, hogy a fenyőfa elnevezés nincs is, ez csak egy kategória. Annál fontosabb, hogy a fán minden egyedi és megmásíthatatlan. A piros színű levélnek adok egy nevet, de nem mindegy mekkora a nagysága, mert akkor egy egészen más név lesz az övé. Az árnyékoknak is külön neve van. Hiszen van a levél szava, és a levél szavának nyoma, ami tulajdonképpen az árnyéka. Ugyanis van a maya–név és a voltaképpeni név. A maya név ebben az esetben a levélnek a neve, a voltaképpeni név pedig a levél nyomának a neve lesz. Most mondok egy történetet. Még az idők kezdete után élt egy szőlősgazda. Oly nagy területen művelte kertjét, hogy hat ember nem bírt volna vele. Ekkoriban ugyanis nem volt rotációs kapa, fűkasza, fűnyíró, és traktor. Kézzel művelték meg a szőlőtöveket. Természetesen nehéz munka volt a mezőgazdasági tevékenység. De annál nagyobb szeretettel művelte a szőlőt a gazda. Azonban volt néhány öreg szőlőtő, ami elkorhadt, ekkor a gazda szépen kifűrészelte onnan őket, ám látta az új hajtásokat rajta. Azt hitte, hogy csak álmodik. Mikor meglátta a korhadt tövön a hajtást, meghagyta még egy évre, hátha lesz rajta szőlő. Mikor ezt a bizalmat megadta a szőlőnek, óriási nagyra terebélyesedett, s a legízletesebb szőlőt termette. A növény sem élettelen, akarat nélküli képződmény, ahogy azt a legtöbb ember hiszi. S bizony mondom nektek, a növényeknek is van érzékelő képessége, telepatikusan kommunikál az embernek, már csak az embernek kéne észrevennie, hogy a teremtés koronáján, az emberen kívül létezik a növényvilág.
Sok ember kivágja a fákat, sudár, magas platánfákat tüzelnek el, esőerdőket pusztítanak ki, nem érdekli az embereket, hogy a fák lélegeznek, dobog a szívük, akár az embernek. S éveik száma gyűrűjükön örök jel. A fa körkörösen mozog, ezt tanúsítja az évgyűrű is. A világmindenség alapján szerveződik a fa, ugyanis a Föld is kering a Nap körül, s forog saját tengelye körül. A levelek olyanok, mint az ember ujjai. Művészek játszanak zongorán, hegedűn, s szemlátomást jól érzik magukat a zenében. A művészet a levelek szél általi rezegtetésében rejlik, ez a hangorkán roppant halk, alig észrevehető zenét fémjelez. A levelek az emberek ujjai, a gyökér olyan, mint az agy, a törzs a gerincoszlop, a lomb pedig a végtagok. A növény fordított ember. A tenyeremre festéket csepegtettem, s ezt a masszát rányomtam a falevélre. A kis erek a kezemről egész más rajzolatot adtak ki, mint a levélerek, így szüremlett össze a kétféle ér. Sokszor a különleges virágokat keresik az emberek, a fűszál, a pongyola pitypang, és a széles útifű szinte értéktelen gaz. Pedig nem. A természet pont a vadvirágoktól olyan szép. A mai hibrid növények nem olyan szívósak, megveszem egyik évben, következőben azt látom, kipusztultak. Ha az embereknél nézem ugyanezt, keleten, ahol nem mindennap esznek az emberek, a földrengéskor akár tíz napig is kibírják a romok alatt, ők a vadvirágok. Ugyanilyen körülmények között egy európai maximum három napig bírja, ők a nemesített virágok. A vadvirágok átvészelik a fagyot, a rengeteg esőt, vagy a kánikulát is, megszokták már az időjárás viszontagságait. Színes falevelekhez szavakat rendelek, hosszú lesz még azok árnyéka, melyekhez az ember életét emeli, s a bölcsesség bölcsőjében pattan ki fejéből az arany szó, a szavak árnyéka.

Székesfehérvár, 2010. április 28.

Elbert Anita