Egyik este lassan kinyújtózkodtam, mintha szárnyaimat eregettem volna, akár a főnix, miközben az ablakon széttárt formában sugárzott be a színes napfény. Az élet palettája olyan, mint egy szivárvány. Kilenc üveggömbje volt egy embernek. Elment a városba, s ott elcserélt egy gömböt egy aranyrögre. El Doradoban sem volt értéke az aranynak, itt sem. Ám e kilenc gömb a kilenc bolygót jelölte, mely Meseország körül keringett. Arany színű volt az egyik, a másik ibolyaszín, a harmadik sárga, a negyedik narancs, az ötödik piros, a hatodik zöld, a hetedik fehér, a nyolcadik rózsaszín, s a kilencedik indigókék. Ezek közül a pirosat adta el a gömbök gazdája. Az ember egyszerűsége abban rejlett, hogy fogalma sem volt, minek mennyi lehet az értéke. Elfogadta a kereskedők ajánlatát bármikor, nem tudva, hogy azok állandóan átvágják. Egyszer egy angyal emberbőrbe bújt, s ezáltal akarta megsegíteni emberünket. Elmagyarázta az angyal, miért mennyit kell adnia, két aranyat az almáért, egy aranyat a patiszonért, és így tovább… Már azt gondolta volna az ember, hogy reménytelen esetről van szó, de ez nem volt így. A szívében tudta ez az ember, hogy becsapják, de hagyta, ami nem rajta múlik, azzal minek törődjön. Csak fizette egymás után a rátát, nem gondolva bosszúra, gyűlöletre, vagy haragra. Boldog volt a saját teremtette világában. A fejében élni más jelent, mint szívben lakozni. A fej az értelemé, a szív pedig az érzelemé. E kettő együtt adja ki a szívgondolkodást. Akinek szívén dobog az egész világ, az az igazán boldog ember. S ennek a kissé szerencsétlen embernek helyén volt a szíve. Egyszer elment sétálni, bár tudta, ha ő elindul előre, bizonyára nem lesz eseménytelen a napja. Így is lett ez. Alig két kilométert ment előre, látott egy leprás, fekélyes embert. A legtöbb ember undorodna tőle. De ez a jóember fogta tenyereit, s a sebek fölé helyezte, melynek hatására egy pillanat alatt elmúlott annak minden betegsége. Erre felugrik az ipse, végigtapogatja magát, ráugrott a jótevőre, s halomra csókolta. Ez aztán a szép dolog! Roppant mód megköszönte a leprás segítőjének ezt a nagy cselekedetet. Az ember csak intett, és azt mondta, annak köszönje meg gyógyítását, aki küldte. Ez a különleges aki Isten. A leprásnak még azt fűzte hozzá: „Menj, de többet ne vétkezzél”. Kezébe vette immáron nyolc üveggömbjét, s egyenként nézegette, csodálta őket, míg a napfény szinte szikrázott róluk. Ez itt a csuda világ. Egyszer megtudta, hogy barátai gonosz tetteket hajtanak végre, s a szegény emberektől elszedik a pénzüket. Erre eladta a sárga kövét, vett rajta rengeteg élelmet. Odaadta mind a szegényeknek. Kenyeret vett nekik, búzát és egy malmot, hogy sokáig maguk ellátói lehessenek, így a kereskedők nem manipulálhatják a kenyér árát. Mikor barátairól megtudta azt a turpisságot, hogy a kenyér árát önkényesen emelgetik, szólt a hatóságoknak, akik letartóztatták barátait.
Összeszedte minden bátorságát, s elment a szomszédos faluba, vitt magával kosarakat, seprűket, melyeket a zöld üveggömbön vett meg. Nem sajnálta, hogy három gömböt már eladott, pedig a gömbök bolygók, így magukat a bolygókat ajándékozta el. Az ibolyaszín gömböt a Föld aurájának ibolyaszínnel bevonására adta ki, egy sámán végezte el ezt a szertartást. A narancs gömbön ruhákat vett egy másik falunak. A fehér gömbön a szavakat vette meg, ami a nyitott könyvben, az életben hangzik el, ugyanis a beszéd az hatalom, ezt mindenki tudja. Kék gömbjén állatokat vett, akikkel még beszélgetni is tudott, s a szamara a kereszt felmutatásakor szó szerint letérdelt. A csodák körülöttünk vannak, csak sokszor nem tudatosul, hogy mi is az a csoda, s mi nem az. Szívét pedig rózsaszín gömbön váltotta meg, ugyanis egy démon akarta elvenni tőle, de a rózsaszín gömb hatására eltekintett a megszállástól. Maradt egy gömbje, az arany, amely a legmagasabb energiával rendelkezett az összes gömb közül. Ám ezt az egyet soha el nem adná a jóember. Hiszen az arany gömb szintjéhez minden embernek magának kell elérkeznie. Az arany ugyanis a megvilágosodás gömbje. A szív, amikor nagyra nyílik, teremteni képes. Maga a teremtés pedig nem anyagból, de szellemből történik. Azt hiszik, hogy a megvilágosodás nagy fénnyel, vagy hanggal, esetleg felébredéssel jár. Pedig nem. A megvilágosodáskor minden ugyanaz lesz, mint volt, csak elmúlnak az embernek vágyai, mert megelégedetté válik, elfogadja, hogy minden úgy jó, ahogy van. Nem akarja megváltoztatni az embereket, nem sír, nem jajgat, nem dühös, nem akarja más kárát. Röviden azt lehetne mondani: lakozik. A létben él úgy, mintha ott sem lenne, de ha elmenne, nagyon hiányozna onnan, ahol van. Nem akar híres lenni, sem gazdag, ugyanis mindene megvan, bárha semmije sincs. A pénz helyett a szív szeretet–aspektusára támaszkodik. Az élet üveggömb. S csak rajtunk múlik, minden gömböt eladunk, vagy megtartjuk az arany gömböt, melyet, amíg meg nem világosodunk, túl nem adunk, ugyanis ha eladjuk, olyan lesz a lelkünk, mint a meg nem születetteké, semmivé válik. S ha elértük a nirvána állapotát, az arany gömböt odaadjuk barátunknak, s rábízzuk, vagy eladja, s pénzt csinál belőle, vagy megtartja, s szívében kezd el élni. A szó joga mindig a másik emberé, mert aki megvilágosult, az többnyire hallgat. Most leteszem éltemet, hogy majd újra felvegyem azt, s poraimból egykoron újabb főnix keletkezzen, a halhatatlanság gyöngyszeme. Széttöröm a szavaimat, hagyom hadd beszéljen tovább a csend.
Székesfehérvár, 2010. április 24.
Elbert Anita