Élt egyszer, hol nem volt, Tündérországban egy varázsló. Oly messze élt az emberektől, hogy voltaképpen már nem is tartotta magát társasági lénynek, remeteként bolyongott a világban. Az üvegkapun túlról próbálta a világot nem színében, de fonákjában szemlélni. Három gyermeke volt. Az első roppant lusta, lassú, és túlsúlyos volt. Elméletileg neki kellene továbbadni a mágikus tudást, s a bölcsek köve elkészítésének módját, csakhogy ez a gyermek mindent kifecseg, akár egy süteményéért is. Nem volt mit tennie a varázslónak, az elsőszülöttségi jogot felül kellett írnia. Bár a második gyermek sem volt túlontúl példagyermek, roppant igénytelen lévén, a disznóólban hempergett naponta többször. Ő valóban nem adott a külsőségekre semmit. Az egyik túl piperkőc, a másik elhagyja magát. Beszélek egy keveset a legkisebb gyermekről. Ő voltaképpen egy tátott szájú kisgyermek volt. Roppant csenevész, sovány kisfiú lévén, egész nap a malomnál, vagy az árokparton tartózkodott. Amikor az apa látta, hogy a legkisebb fia értékelhető a legszerényebbnek, s a legeszesebbnek, gondolta, majd neki átadja a tudományát, csakhogy még nagyon kicsi volt a fiúcska. Figyelte apját, száját tátva hagyta, de ennyi volt a tanulása, semmit meg nem jegyzett apja szavaiból. Mondható az is, hogy néma Leventét játszott. A csodapálcikát ezer évenként adhatják csak oda a legnagyobb varázslónak. S letelt az ezer év, viszont nincs kinek odaadni. Most olyan időket élünk, hogy kihaltak a varázslók, így a Föld teremtéstörténete is megakadt egy pillanatra. A legnagyobb fiú folyvást evett, a középső a disznóólban hempergett, nem volt mit tennie a varázslónak, s mivel előre látta közeli halálát, hát magához hívta a kisfiát. A fiú hozta a faragott lúdtollát, a tintát és a papírt. Jegyzetelgetni kezdte apja szavait. Kissé olyan volt a diktálás, akár a varázsigék különleges módon való megnyilatkozása. Minden szóban volt valami varázslatos, erő és szellem sugárzott ki belőle. Mondhatni a szavak teremtő erejűek voltak. Minden mágia alapját kellett először a kisfiúnak elsajátítania, majd a varázsigéket kellett kívülről megtanulni, végül pedig közönséges fémből aranyat előállítania. Hétpecsétes titok minden, folyvást ezt ismételgette a varázsló, s amikor látta, fia mindent megtanult, füzetét összetépte, és tűzbe dobta. Soha egyetlen közönséges ember sem tudhatja meg a varázslatokat, mert az aranykészítés nem a meggazdagodást akarja erősíteni, hanem a csodát, hogy a fizikaisághoz egy csepp spiritualitás megnemesít minden fémet, és eszményt. Sokan még nem tudják felfogni, hogy az arany éppolyan, mint a többi kristály, egyáltalán nem ér semmit, akár El Doradóban. Az emberek azonban még ölni is képesek lennének egy kiló aranyért. Amikor az ember ír, magát kezdi megérteni, ám nem teljesen csak a szerző ír, hanem a nyelv vezeti a kezemet, ezáltal két entitás írja a műalkotást, az alkotó és a nyelv. Egyazon gondolatot annyiféleképpen lehet megvalósítani, ahány ember van, hiszen minden ember egy külön világ. Bár én megkockáztatom, hogy a műalkotást az olvasó saját nyelvére deformálja, így egy teljesen eltérő regénye van, mint az írónak. Az olvasó egy új szövegvilágot teremt, neki is külön nyelve van.
Az üstben sokféle ásvány rotyog, melyek fel nem olvadnak, hanem erőt sugároznak a vízbe, így aki megissza a színtelen vizet, az egy különleges esszenciát fecskendez az ereibe. Aki az életet csak gyalog járja, az nem lát mást, mint amit érzékszerveivel megtapasztal, látása, hallása, szaglása révén. A másik embertípus a teremtő ember, aki varázspálcájával átalakítja a világot. Minden negatívumot pozitívvá alakítja. A legnagyobb fiú elfecsérelte az életét, az evésre koncentrált, s oly elhízottá vált, hogy fájdalmas volt számára a lábra állás is, több mint ötszáz kilóra gyarapodott. A középső fiú ösztönlénnyé változott, ingerült, rapszodikus személyiséggé vált. A harmadik fiú azonban a helyén tartotta a szívét, amit arannyá változtatott, meg nem tartotta, hanem segítette a szegény embereket. Minden ember szerette, megbecsülte, ugyanis két kezével teremtette elő a pénzt, sokat dolgozott a földművesekkel, és ette együtt velük kenyerét. Még annak sem szabad kiválnia a tömegből, aki roppant értékes, hiszen az alázat abban áll, hogy a fizikai kötelezettségeinket is éppúgy ápolnunk kell, mint a szellemi tevékenységeinket. A harmadik fiú harmincéves korára felment a hegyre, s egy barlangban élt három évet. Eközben saját mélységére lelt, megvilágosodott, s fogadta a megtévedteket, megfáradtakat és a beteg embereket. Mondhatni kisebbfajta oktató, gyógyító tevékenységet folytatott. Tömegek zarándokoltak el hozzá. Mégsem tudott mindenkit meggyógyítani, hiszen akinek meg van írva, egy betegségben szenvednie kell, azt nem lehet felmenteni az adott betegségből. Az élet mégis egy csoda. Amikor nem várunk rá, azon nyomban feldereng sugara. Egy csodapálcát tart a legkisebb fiú kezében, általa alakítja át a Földet, hogy minden ember számára az a mennyország lehessen. Minden szenvedést át lehet alakítani boldogsággá, csak higgye azt az ember, ő egy varázsló, s bármit megtehet, amit csak akar, hiszen a világot az ember alakítja. Az elme dönti el, akar–e jó, vagy rossz lenni. Viszont az elme csak illúzió, nem tudja a valóságot felfogni. A szavak csak úgy hullottak az égből, akár a manna, a legkisebb fiú szeretetet áraszt csodapálcájával a világra, s már nem is olyan nehéz az élet. A csodapálca egy szó lett, az Ige másolata, s az akarat cselekvéssé válik, a semmiből pedig élet lesz. Csönd borul a világra. S a csodapálca az idők végezetéig teremt. Minden út Tündérországba vezet, csak maradj hű egyhez!
Székesfehérvár, 2010. május 1.
Elbert Anita