Árvíz

Az asszony megsimogatta a két tehenet, majd rájuk zárta az istálló ajtaját. Még elnézett a kert vége felé, szeme elégedetten pásztázta a veteményt. Szépen sarjadt minden, a borsó már apró magokat növesztett. Aztán elindult a keskeny járdán a ház felé. A baromfi ketrec felől még egy-egy kotyogást hallott. „Lassan elnyugszanak”- gondolta. Tovább haladt a járdán, de két lépés után megállt. Felnézett az égre. Vastag felhő borította, és alatta lejjebb, nagy ritka felhők rohantak ki tudja hová. „Megint esni fog” – gondolta, s felnézett a cseresznyefára.
„Még csak színesedik, és máris berepedezett a rengeteg esőtől.” Reggel megnézte közelebbről, s elszomorodott. „Az idén nem lesz annyi befőtt, mint tavaly, kevesebbet tudok adni a gyerekeknek” – kesergett. Pedig az unokák, nagyon szerették a nagymama lekvárjait, eltett gyümölcseit. Még nézelődött, az öreg puli is előkerült, s leült mellé. Teri mama, ahogy a falubeliek hívták lehajolt hozzá, s megsimogatta a bozontos buksit.
– Ne félj, Gubanc! Pár nap, és újra itthon leszek. Pista sógor hoz neked majd enni, nem maradsz éhen.
A kutya, mintha értette volna a beszédet, megnyalta Teri mama kezét.
– Eredj már te bolondos! – húzta el kezét az asszony.
Aztán bement a házba, s pár perc múlva újra megjelent egy kis tál étellel, és letette az ajtó mellé a kutyának. Az felállt, hosszasan nyújtózott, majd lassan, nehézkesen megindult az étel felé. Megszaglászta, s lassan komótosan enni kezdett.
Az asszony nézte kis ideig, aztán befordult az ajtón. Még pár holmit be kell pakolnia, hogy reggel, ha a fia megérkezik, ne kelljen rá várnia. „A mai fiatalok állandóan dolgoznak, rohannak, semmire sincs idejük. Várni nem szeretnek… – legyintett.
Mindig hívják, jönnének érte, de nem szívesen mozdul ki az állatok, a kert… Csak állandóan hazagondol, ott a városban. Pista sógor segít, ránéz a kertre, állatokra, ha ő néha pár napra a gyerekeihez utazik, de mégsem nyugodt. Másnap szombat, hétvégén legalább az unokák is otthon vannak, velük is tud kicsit beszélgetni. Ilyeneken morfondírozott, míg egy hálóinget hajtogatott a nagyszatyorba. „Kész” – gondolta, miután felemelte a szatyrot, és letette az ajtó mellé. Aztán kiment a konyhába, egy tányérra kis szalonnát, kenyeret szeletelt, s bevitte a szobába. Leült, s bekapcsolta a tv-t. Éppen a napi híreket sorolták. Az árvíz volt a fő téma, hiszen oly sok település került már víz alá. Ahogy nézte a jelentéseket, meg-megállt a falat a szájában, s sajnálkozva ingatta a fejét. Aztán ciripelni kezdett a mobiltelefonja, a „kisfiától” kapta. Megtanította felvenni, és hogy fel tudja őt hívni, ha beszélni akart vele. Így nyugodtabb volt, mert biztonságban érezte az édesanyját. Megegyeztek, hogy reggel nyolc körül itt lesz érte, és úgy másfél óra múlva már meg is ölelheti az unokákat. Jókedvűen tette le az apró készüléket maga mellé, s abban a pillanatban nem volt benne csepp aggodalom sem, csak öröm, ahogy a találkozásra gondolt. Később felvette a hálóingét, lebontotta a haját, s míg fésülte arra gondolt, hogy a menye rábeszélte, hogy míg náluk lesz a városban, vágassa le. „Legalább nem lesz annyi bajom vele” tette le a fésűt. Lefeküdt, és ágyból nézte a tv-t. De még csak a felénél tartott a film, mikor elaludt. Éjfél felé arra ébredt, hogy Gubanc nyüszítve kaparja az ajtót. „Mi baja annak a kutyának?” – dohogott, miközben kikászálódott az ágyból. Bele akart lépni a papucsába, de a lába hideg vízbe ért.
– Mi… Mi ez? – húzta vissza rémülten a lábát, s felkapcsolta az olvasólámpát.
A szobában mocskos víz hullámzott, az ágy előtti szőnyeg a tetején lebegett. A szekrények lába is vízben állt, de az ajtókat még nem érte el. Újra letette a lábát, megkereste a papucsát a vízben, nem is tudta minek, inkább megszokásból. Aztán az ajtóhoz ment, elfordította a kulcsot, s kinyitotta. Gubanc begázolt a házba, szőre belelógott a hasán a vízbe. Két lábbal felegyenesedett Teri mama combjára, s nyüszögött.
– Jaj, Gubanc! Mit csináljunk? Mi lesz velünk? – toporgott egy ideig, majd meglátta az éjjeliszekrényen a telefont. A vízben lassan haladva odabotorkált érte. Felvette, meg akarta nyomni a visszahívó gombot, de rosszul fogta, s kicsúszva az apró készülék belecsobbant a vízbe. Egy ideig hitetlenkedve nézte a helyet, ahol eltűnt a biztonsága, majd letörölte az arcáról a könnyeit. A rászakadt baj megkeményítette, s megértette, hogy neki kell cselekednie, míg reggel a fia a segítségére jön. Kimenni a házból, nem mert, nem is volt értelme. A csirkék ketrece lejjebb már víz alatt van bizonyára, a tehenek meg… Talán nem éri el őket. Felfelé vitte az életösztön, így keresett egy zseblámpát, mackónadrágot, zoknit, pulóvert, törülközőt, kinyitotta a kamra ajtaját, s Gubancra nézett.
– Gyere Gubanc! – s elindult a padlásra. A kutya követte a keskeny falépcsőn, s mikor felértek, lecsukta a feljáró deszkaajtaját, nehogy a kutya leessen. Aztán fent szárazra törölte a lábát, s felöltözött. Akkor jutott eszébe, hogy cipőt nem vitt magával, és abban a pillanatban, éppen emiatt végiggondolva a helyzetét, mégis kétségbeesett. Négy óra múlva világosodik, és addig annyi minden történhet. Leült a ládára, ami már nem is tudta mikor, honnan került oda, felhúzta maga mellé Gubancot s lekapcsolta a lámpát, hogy takarékoskodjon az elemmel. Olyan sötét volt, hogy az orráig sem látott. A kutya, a combjára hajtotta a fejét, s ő simogatta, nyugtatgatta. A férjére gondolt, akit négy éve kísért utolsó útjára a falu temetőjébe s újra letörölte könnyeit. „Mennyivel könnyebb lenne, ha ő is itt lenne” – gondolta, s végtelen magány tört rá. Fázott. A valamikori galamboknak készített hatalmas bejáró nyitva volt, nem is lehetett zárni. Az udvar felé hosszan kinyúló deszkával védte a padlást a férje annak idején, az esőtől. Visszaemlékezett, mikor építették a házat, s sok minden másra. Közben nagyokat ásított, s lassan álomba merült. Nem tudta mennyit aludhatott, zúgásra ébredt. Szakadt az eső, s fura, félelmetes hangot adott a vízben. Arra gondolt, hogy feláll a ládára, s a galambbejárón kinéz. Meg is tette. Fogta a lámpát, s kivilágított az ablakon. Rémülten látta, hogy közeledik a víz magassága a tető aljához. „Feljebb kell menni. Hány óra lehet? Még teljes a sötétség, derengésnek még semmi jele.” A galambbejáró széles deszka volt, ott meghúzhatják magukat, gondolta. A sarokban látott egy zsákot. Megkereste, nem tudta mi van benne, de nagy nehezen feltornázta a ládára. Felült, megtámaszkodott, s Gubancot a két mellső lábánál fogva felhúzta. Az ölében tartotta, mert nem volt elég hely kettőjüknek. Igyekezett fennmaradni ki kell bírnia reggelig, már nem lehet sok idő, gondolta, de egy idő után csak elszundított. Arra riadt fel, hogy Gubanc a tető felé csúszik le az öléből. Utána kapott, majdnem kiesett ő is, és az egyik első lábát kapta el, annál fogva próbálta kétségbeesetten visszahúzni. A kutya nyüszített, visított, de végre újra az ölében volt. Magához ölelte, s zokogva bújt hozzá.
– Kis öreg kutyám, nem hagyhatsz itt. Már csak te maradtál nekem. Könnyei belefolytak a sűrű bundába, s mintha a kutya is szorosabban bújt volna hozzá. Mindkét karjával szorosan átölelte. Reggel épphogy világosodott, emberek jöttek csónakokkal. Teri mama ugyanúgy ült a kutyával az ölében. Pista sógor látta meg, ahogy közel értek a házhoz. Szólítgatta, de az asszony rá sem nézett. Nem volt egyszerű elérni őt, és amikor végre sikerült, annyit értek el, hogy távolba révedő, üveges szemekkel nézett rájuk, de talán nem is látta őket. Pista sógor a kutya felé nyúlt, és akkor döbbent rá, hogy nem fordult feléjük, nem ugatta meg őket. Aztán hozzáért. Merevek voltak a végtagjai, és nem tudták kivenni Teri mama kezei közül. Aztán összenéztek, s a kutyával együtt tették be a csónakba.

Írta: Tara Scott