Kezeid a kezeimért 2/1. rész.

Susan sóhajtott, miközben orrát szorosan az ablaknak nyomta, az odakinti vihart figyelve. Az esőcseppek hangos kopogással az üvegnek ütődtek, majd apró patakokká változva folytak végig az ablakon. Szeretett volna tovább fennmaradni, azonban a rossz időjárás teljesen elálmosította, ezért inkább levette sötét rózsaszín, bolyhos hálóköpenyét, egy hanyag mozdulattal a közeli székre dobta, összefogta a haját, majd bebújt az ágyába. Mielőtt a párnára hajtotta volna a fejét, vetett egy gyanakvó pillantást a szoba sarkában álló fiókos szekrényre, az azonban zavartalanul állt továbbra is a helyén, így Susan behunyta a szemét.
Hamarosan nyugtalanul forgolódni kezdett az ágyában. Az apró faház, ahová érkezett, nemcsak hogy apró és kényelmetlen is volt, de hűvös is: az ítéletidő következtében a szél befújt a lyukas falakon, megzörgette az ablakokat, a villámok mintha közvetlenül a füle mellett szóltak volna. Susan lassan már kezdte bánni, hogy belement abba az ostoba egyezségbe, hogy itt vár, azonban ki látta előre, hogy ez lesz? Ki sejtette, hogy egy békés hétvége helyett egy orkánnal néz majd szembe?
A padló halkan nyikorogni kezdett, Susan pedig megborzongott. Bizonyára jár itt valaki, gondolta rémülten, majd szinte azon nyomban le is torkolta magát. Csak azért, mert odakint vihar van, neked nem kell minden sarokban rémeket látnod… Jobban tetted volna, ha beveszed az altatókat, amiket magaddal hoztál.
– Igen, jobban tettem volna… – morogta, miközben magára rántotta a takarót, hogy legalább egy kicsit kevésbé fázzon, majd oldalra fordult… és az orrát megcsapta valami kellemetlen, ismerős szag – a frissen elszívott cigarettáé.
Biztosan csak képzelődöm, győzködte magát, hiszen egyedül vagyok itt, egyedül jöttem, egyedül is leszek – én pedig nem dohányzok. Ez valami tévedés… valami érzéki csalódás… egy pillanat és már itt sem lesz…
– Szeretnéd, ha így lenne, ugye?
Susan felkapta a fejét, és rájött, hogy az előbbi szavakat hangosan is kimondta. Kezdeti álmossága elillant, olyan ébernek érezte magát, mint még soha, ahogy valaki a mellkasára nehezedett és visszanyomta az ágyára. Kiáltani akart, azonban egy fekete bőrkesztyűs kéz befogta a száját, torkára fojtva a sikítást.
– Hallgass! – suttogta az idegen, aki szavainak egy, a sötétben alig kivehető fegyverrel adott nyomatékot. – Nem árulhatod el, hogy itt vagyok. Csendben maradsz?
Susan bénultan bólintott, mire támadója szabaddá tette a száját, de lábaival továbbra is gondoskodott arról, hogy a nő ne tudjon felegyenesedni. Susan döbbenten bámult a mellkasán térdeplő, fekete, ázott bőrruhákat viselő alakra, akinek sziluettjét egy villám világította meg… majd rémülten felnyögött, ahogy felismerte.
– Sweetie?
– Hát emlékszel rám? – az idegen hangja furcsán behízelgőnek hatott, sejtetve ezzel nem teljesen ártatlan szándékát. – Emlékszel a régi szép időkre?
Susan kétségbeesetten bólintott. Ő ne emlékezne? Hogyan is törölhetné ki a múltját a memóriájából, mikor minden alkalommal, amikor próbálkozott vele, az ereje teljében tért vissza, hogy kísértse?
Sweetie hűvös, mélykék szemébe nézett – egykori partneréjébe, majd lehajtotta a fejét, haja előrehullott az arcába. Azt hitte, ez a történet már legalább két éve véget ért, és nem kell újra felvennie a fonalat, azonban úgy tűnik, tévedett…
Egykor egy csapatot alkottak Sweetie-vel – ők voltak az alvilág királynői. Mindketten nagyszabású drogdíleri munkájukkal vívtak ki elismerést maguknak. Susan volt felelős az áru megérkezéséért és célba juttatásáért, míg partnernője magára vállalta a kegyetlenebb szerepet – csalt, lopott, zsarolt, ölt, hogy a kábítószer eljusson kettőjükhöz.
A közös munkák esetében mindig is Susan volt az értelmi szerző, hamar felfedezte a kínálkozó lehetőségeket, átlátta a buktatókat, ő adta ki az utasításokat, azonban Sweetie-nek is megvolt a magához való esze. Ezt azonban szándékosan eltitkolta – ő volt a csendes lángelme, aki butábbnak mutatta magát, mint amilyen valójában volt, hogy aztán meglepetésszerűen üssön rajta az ellenségen.
Mindkettejük erőfeszítésére szükség volt a dílerkedés eredményességéhez – és mivel megtanultak összehangoltan dolgozni, elértek minden maguk elé kitűzött célt. Susan fényűző életet vezetett, egy valóságos kastélyt tartott fent, több sportkocsi állt a garázsában, míg Sweetie, mivel már nem kellett többször anyagi problémákkal küzdenie, kihasználva kifejezetten dekoratív külsejét, felesleges idejében magába bolondította az összes férfit – mindketten a maguk módján élvezték az életet.
A nagyjából egy évtizedig tartó munkának végül Susan vetett véget. Ugyanúgy zuhogott az eső azon a napon is, mikor az egyik szobájában állt, fáradtan, gyűrött ruháit viselve és a vihart bámulva. Éppen élete legnagyobb üzletkötésén volt túl, mégis úgy érezte, kiábrándult abból a világból, ami eddig körülvette. Hirtelen rájött, napjait egy közönséges bérgyilkos társaságában tengeti, aki hidegvérrel bánik el mindenkivel, aki keresztezi az útját, hirtelen rádöbbent, mennyire belefáradt mindenbe. Döntenie kellett, ő pedig úgy határozott, nem marad tovább: az éjszaka leple alatt távozott, megjátszva eltűnését: szinte minden holmiját, köztük egy régi szállítmány maradványait is a lakásában hagyta – és csak néhány nap múlva, egy függőben lévő üzletkötés befejezésénél derült ki, hogy köddé vált. Susan a tőle telhető legmesszebbre menekült múltjától és egykori partnerétől… aki most mégis itt ül az ágyán. Ez meg hogyan történhetett meg?
– Hogy kerülsz ide? – érdeklődött közömbösen, visszanyerve lélekjelenlétét, mintha nem évek, csupán percek teltek volna el azóta, hogy utoljára találkozott Sweetie-vel.
– A segítségedre van szükségem. – felelte a bérgyilkos olyan halkan, hogy Susannak komolyan fülelnie kellett, hogy megértse a szavakat. – Üldöznek… rám szállt a rendőrség, és most is a nyomomban van… úgyhogy azt akarom, rejts el néhány napig, amíg kissé lecsillapodnak a kedélyek.
Susan szólásra nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, azonban egyrészt Sweetie szája sarkában ott ült az a furcsa, megmagyarázhatatlan mosoly, amivel már előre sejtette, úgyis az következik, amit ő akar, másrészt akármilyen karcsú is volt a bérgyilkos, súlya mégis ólomként nehezedett Susan mellkasára, aki érezte, ahogy a levegő lassan kiszorul tüdejéből, ő pedig szédülni kezd. Lassan, bizonytalanul bólintott, mire a bérgyilkos elégedetten felállt. Susan hálát adott az égnek, ahogy hirtelen megszűnt a mellkasára nehezedő nyomás – levegőért kezdett kapkodni. A bérgyilkos erre már oda sem figyelt: sarkon fordult és anélkül, hogy bármit is mondott volna, átsétált a másik szobájába. Susan megpróbálta újra lehunyni a szemét és győzködni magát, mindez csupán egy álom, azonban nemsokára motoszkálást hallott, ezért csendesen kiszállt az ágyból és átlopakodott abba a szobába, ahová Sweetie elvonult.
A nő levette eddig viselt, csuromvizes bőrkabátját, és befedte vele vállát takaró gyanánt. Hosszú, természetes szőke haja lágyan terült el a karján, amivel a párnát pótolta, fehér bőrén lágyan csillant meg a holdfény – egy pillanatra hihetetlenül vonzónak hatott, külseje mélyen elrejtette a bérgyilkos hűvös, számító, kegyetlen alaptermészetét. Úgy tűnt, az igazak álmát alussza, Susan azonban szinte majdnem teljesen biztos volt benne, hogy színlel, és az előbb ő kutakodott a szobában.
Alakjában volt valami természetellenes higgadtság, valami felháborító, megdöbbentő magabiztosság – Sweetie nem betolakodónak érezte magát, sokkal inkább szívesen látott és már régóta várt vendégnek. Hogyan tud ilyen átkozottul nyugodt lenni, azok után, amit tett… azok után, amit velem tett?- kérdezte magától Susan, miközben a bérgyilkos szabályosan emelkedő és süllyedő mellkasát figyelte. Lehajtotta a fejét, végül döntött: megragadta a Sweetie oldalára csatolt pisztolyt, majd lassan végigsimított az oldalán, élvezve a fém hűvös érintését.
– Miért jöttél vissza? – súgta halkan. Választ természetesen nem kapott, de jobbnak is találta így. – Mi a fenét akarsz tőlem?
Egy pillanatig habozott még, aztán döntött. Hirtelen rémülettel töltötte el a tény, hogy egy fedél alatt kell tartózkodnia a bérgyilkossal. Félt, igen, félt – félt, hogy Sweetie visszaidézi közös múltjuknak emlékeit, hogy egyetlen mozdulattal visszaforgatja az idő kerekét és hirtelen minden úgy lesz, mint régen. Csakhogy ő azóta megváltozott, azóta átgondolta, mit is akar kezdeni magával és az életével… Félt, hogy amit az elmúlt két évben levezekelt, most rajtaüt és térdre kényszeríti.
– Sajnálom. – súgta, miközben ujját a ravaszra helyezte és meghúzta – már látta maga előtt, ahogy Sweetie összerezzen, izmai még utoljára megfeszülnek, aztán végleg elernyednek, ahogy lassan leáll a bérgyilkos a szíve. Tudta, hogy ilyen időben nehéz lesz eltüntetni a holttestet, azonban szerencsére legalább feltűnés nélkül dolgozhat – ezen az elhagyott vidéken közel s távol egy lélek sem tartózkodott. Valahol a lakás mögött talált egy ásót, amikor megérkezett, majd kivonszolja Sweetie-t… hosszú ideig senki sem veszi majd észre, hogy eltűnt. A rendőrség pedig csak örülni fog – eggyel kevesebb ügy, amivel foglalkozniuk kell.
Csakhogy a fegyver üresen kattant. Susan döbbenten meredt a kezében tartott pisztolyra, miközben még egyszer elsütötte, csak hogy megbizonyosodjon, tényleg nem sikerült megsebeznie a bérgyilkost, azonban miután másodszor sem járt sikerrel, kipattintotta a tárat… ami teljesen üres volt. Susan hitetlenkedve pislogott néhányat, majd leguggolt, hogy átkutassa Sweetie hátizsákját. Szinte teljesen nesztelenül dolgozott, nehogy magára irányítsa a figyelmet, azonban hamar rájött, minden erőfeszítése felesleges volt: semmit sem talált egy kézpénzzel teletömött pénztárcán – a bérgyilkos nyilvánvalóan nem használhatott bankkártyát, ha titokban akarta tartani útvonalát – és néhány hamis igazolványon kívül. Dühödten felhorkantott, miközben mindent visszarámolt, majd kihátrált a konyhába. Kinyitotta a mosogató alatti szekrényt – tudta, hogy ott is kell lennie egy fegyvernek, amit még akkor rejtett el, amikor megérkezett. Óvatosan megragadta a csövek közé dugott pisztolyt… azonban ebből is hiányzott a lőszer. Hogy a fenébe volt ideje arra, hogy kutakodjon? – kérdezte magától, miközben körbenézett valami szúrófegyvert keresve. Kirántotta az egyik fiókot, amiben halkan megcsörrentek az evőeszközök – már amit Sweetie a helyén hagyott. A kanalak és tompább villák a tartójukban hevertek, a késeknek azonban nyoma veszett. Susan alig akart hinni a szemének: minden csodálkozása ellenére tisztelettel adózott a bérgyilkosnak, aki úgy tüntette el a késeket, hogy a többi evőeszközt szépen eloszlatta, így elsőre nem tűnt fel annyira a hiányuk.
Susan tanácstalanul álldogált a konyhája közepén, a teljes sötétben, kezében a saját hasznavehetetlen pisztolyával. Egyre nyilvánvalóbbá vált, Sweetie valamilyen játékot játszik vele, ahol a fair play jelentősége semmit sem számít, ahol csak a ravaszabbnak van esélye. A lakásban kísérteties csend uralkodott, csupán az eső tompa kopogását lehetett hallani – Susan úgy érezte, az esőcseppek nem az ablaknak csapódnak, hanem az ő fejében robbannak fel. Az ajkába harapott, majd tekintete a falra szerelt telefonra tévedt… és elégedetten bólintott. Rendben, akkor játsszunk a te szabályaid szerint, – gondolta, miközben visszatette fegyverét a helyére és a telefon mellé lépett. Tudta, tervével saját magát is veszélyezteti, azonban még ezt is felvállalta, csak hogy távol tudja magától Sweetie-t… mielőtt elszabadul a pokol.
Felemelte a kagylót, és épp hívta volna a 911-et, mikor rájött, hogy nem hallja a szokásos vontatott csipogásokat… nem volt vonal. Gyanakodva helyére akasztotta a hallgatót és követte a kábel útját, ami egy ponton, a fal közelében el volt vágva.
Susan hirtelen fel sem fogta, mit lát – még a szava is elakadt a döbbenettől. Az ajkába harapott, miközben kielemezte, milyen helyzetbe is került: itt állt minden fegyverétől és kommunikációs lehetőségétől megfosztva egy szeles faházban a semmi közepén egy bérgyilkossal. Sóhajtott, majd megrázta a fejét: hirtelen egyáltalán nem volt olyan biztos benne, hogy Sweetie csak színleli az alvást. – hiszen nyugodtan hajthatja álomra a fejét, gondoskodott arról, hogy történjen bármi is körülötte, ő élve érje meg a reggelt.
Nem ez volt az első alkalom, hogy egykori partnere ellene fordította a jól titkolt leleményességét. A tíz év alatt többször is előfordult, hogy Sweetie hátba támadta, egyenesen megzsarolta saját érdekeinek érvényesítése céljából… Lehet, hogy ez csak folytatása mindannak, amin ők ketten keresztülmentek? Egy bérgyilkos minden csak bérgyilkos marad?
Tudta, ezt a menetet Sweetie nyerte, és egyelőre semmit sem tehet, ezért visszasétált a szobájába, ahol legalább a komódját szemmel tarthatta. Valóban páratlan szépségű bútordarab volt – az egyetlen tárgy, amit Susan annak idején magával vitt… mikor úgy döntött, menekül – többek között a Sweetie-vel rohamosan romló viszonya miatt.
Sóhajtott, miközben visszabújt az ágyába. Szeretett volna aludni, azonban képtelen volt lehunyni a szemét és nem akart az altatókért nyúlni, így inkább egész éjszaka a plafont bámulta, éberen fülelve minden egyes zajra, ami kiszűrődhet Sweetie szobájából, azonban a bérgyilkos még csak létezésének sem adta jelét – néma, halotti, már-már kísérteties csendbe burkolózott.
Susannek fogalma sem volt róla, pihent-e valamennyit az este folyamán, azonban amikor a Nap halvány, csalogató sugarai besütöttek a szobájába, rajta ólmos fáradtság vett erőt. Ásított, miközben oldalra fordult: odakint még mindig megállás nélkül szakadt az eső, mintha az időjárás megfogadta volna, addig nem nyugszik, amíg nem változtat mindent sártengerré. Ilyen időben még egy jó kocsival sem jutnék semerre, gondolta zsibbadtan, miközben felült. Hallotta, ahogy valaki mászkál odakint és egy pillanatra még az ereiben is meghűlt a vér, azonban eszébe jutott tegnap esti látogatója… és a fogadalma. Kapkodva magára rántotta a keze ügyébe eső ruhákat, majd kirohant a konyhába.
Sweetie tegnapi ruháiban, kibomlott hajjal állt a konyhapultnál, teljesen nyugodtan, mintha fogalma sem lenne arról, tegnap este kis híján meggyilkolták. Susan nem látta pontosan, mivel is foglalatoskodik, de a helyiséget átható erőteljes dohányszag arra utalt, a bérgyilkos már régóta fent lehet és legalább egy fél doboz cigarettát elszívott. Testével jelét sem adta annak, hogy észrevette, valaki más is belépett a konyhába, azonban Susan már ismerte annyira, hogy tudja, mindez csupán álca. Leült az asztalhoz és érdeklődve Sweetie-re nézett.
– Mit csinálsz? – kérdezte csevegő hangon, mire a bérgyilkos lassan hátrafordult.
– Teát készítek. – válaszolta szűkszavúan, olyan természetességgel, mintha a saját készletét használná a saját lakásában – Susan már kezdett egy kicsit aggódni, hogy egykori partnere ilyen otthonosa érzi magát. Ő is helyet foglalt, és pillanatokon belül kínos csend ereszkedett a két nőre: mindegyikük várta, hogy a másik kérdezzen valamit. Végül Susan törte meg a hallgatást.
– Szép karórád van.
– Ez? – Sweetie közömbösen felmutatta a csuklóját, amin egy sötétvörös bőrszíjjal ellátott, drágakő berakásos, hófehér számlapos óra lötyögött, majd vállat vont. – Filléres ócskaság – másfél éve vettem, és csak azért nem dobtam el, mert már annyira hozzászoktam.
– Nálad pedig igazán ritkaságnak számít az állandóság. – jegyezte meg Susan csípősen, mire a másik nő felnevetett, hangjából azonban hiányzott az őszinte öröm, a felszabadultság – gúnyos, fáradt, megtört nevetés volt… – egy talajt vesztett bérgyilkos kétségbeesett kacaja.
– Azok az idők már rég elmúltak… Már nem bújok ágyba minden férfivel. Pedig az elején, hidd el, sok segítséget tudtak nyújtani…
– Erről nem akarok hallani. – vágott közbe Susan, miközben megragadta a kannát és ő is töltött magának a teából. Sweetie gúnyosan elmosolyodott: egykori partnere mindig is sokkal prűdebb volt, mint ő.
Ismét mély hallgatásba burkolóztak, a konyhában csak az esőcseppek halk, monoton kopogása hallatszódott. A két nő leszegett fejjel, ellenségesen szemlélte egymást: bár egy szót sem szóltak, szemeik annál ádázabb csatát vívtak: mindenki próbált valamit kiolvasni a másik tekintetéből – sikertelenül.
– Szép komódod van. – mondta Sweetie a hosszú csend után. – Még a régi házadból, igaz?
Susan felvonta a szemöldökét.
– Meglep, mennyi mindent tudsz a régi házamról.
– Tudok én mindent a régi dolgokról… jó megfigyelő vagyok. Például észrevettem, tegnap nem kifejezetten örültél annak, hogy újra látsz.
– Persze, hogy nem örülök! – jelentette ki Susan mérgelődve. – Te ugyanis még mindig a múltban élsz, én azonban változtam… Elegem lett abból a világból, ami körülvett – én már nem az a drogdíler vagyok, aki voltam… Neked is el kell fogadnod, hogy máshogy akartam élni – még ha ehhez mindent fel is kellett égetnem magam mögött.
– Hogyne. – biccentett Sweetie, mintha megértené a másik nőt, a szája sarkában bujkáló gúnyos mosoly azonban elárulta igazi érzéseit. – Nem te vagy az első, akinek az életében bekövetkezett az a bizonyos pálfordulás, és úgy döntött, ideje kilépnie…
– Te sosem tudtál megváltozni.
– Mert sosem akartam. – a bérgyilkos újabb cigarettára gyújtott. Mozdulatai kecsesek, finomkodóak voltak, szöges ellentétben alaptermészetével, miközben gyakorlott mozdulatokkal kapta elő az öngyújtót. – Én élveztem, amit csináltunk, sosem akartam se többet, se kevesebbet.
– De én igen. Gondolj csak bele abba a rengeteg rendőrségi ügybe… nem kaptunk még eleget?
– Ha valaki kapott, az én vagyok. – jelentette ki Sweetie olyan hűvösen, hogy Susan akaratlanul is megborzongott. – Meséljek? Meséljek róla, milyen volt, mikor megérkeztem a találkozó kijelölt helyére, de helyetted csak a rendőrséget találtam ott? Már akkor is kis híján ott hagytam a fogam… Olyan volt, mintha előre tudták volna, hol leszek. – A bérgyilkos mélyen egykori partnere szemébe nézett. – Különös, nem?
– De. – Susan állta Sweetie tekintetét, miközben hátradőlt a széken. – Valóban különös.
– Nem is tudom, hány államon keresztül menekültem, miközben vérdíjat tűztek ki a fejemre. Miután elmentél, azok, akik a barátaim voltak, egyszerre az ellenségeimmé váltak, azok, akikben azt hittem, hogy bízhatok, a saját irhájukat féltve ellenem fordultak – nem tehettem egyetlen lépést sem anélkül, hogy ne tartottam volna attól, mikor eresztenek egy golyót a gerincembe. Hirtelen persona non gratává váltam – úgyhogy, ha valaki igazán panaszkodhat, az én vagyok. Lehet, hogy meggondoltad magad és úgy döntöttél, innentől kezdve tisztességesen fogsz élni, csakhogy ezzel engem a mélybe taszítottál.
Igazán megérdemled – gondolta Susan, miközben szórakozottan összefűzte az ujjait és végiggondolta közös munkájuk minden egyes állomását. A külvilág számára hiába tűntek egymás tökéletes társának, ők tudtak a mélyben húzódó számtalan, kibékíthetetlen ellentétről, amelyek végül Susan szökéséhez vezettek.
Igazából akkor szakadt el a cérna Susannál, mikor egy esős nap a lakásában tartózkodott, a nemrég szerzett pénzt számolva. Éppen kis kötegeket akart készíteni, mikor érezte, ahogy egy fegyvert nyomnak a fejéhez. Sweetie belemarkolt partnerének a hajába és hátrarántotta – Susan halkan felszisszent, miközben abba a helyzetbe kényszerítették, hogy hátrahajtott fejjel nézzen a bérgyilkos sötétzöld szemébe.
– Mit akarsz? – nyögte, próbálva kiszabadítani magát, teljesen sikertelenül: Sweetie olyan szorosan tartotta, hogy félő volt, a teljes hajkoronáját kitépi.
– Jó látni, hogy megérkezett a pénz. Mintha hozzám ez az információ nem jutott volna el.
– Üzentem.
– Ne magyarázz. Nincs szükségem a hazugságaidra. Tudom, hogy mindent meg akartál tartani magadnak, engem pedig kizárni.
Susan érezte, ahogy a szíve hevesen dobogni kezd és elvörösödik az idegességtől. Tudta, hogy meg kellene őriznie a hidegvérét, azonban hirtelen képtelenné vált erre.
– Ugyan, ne hülyéskedj…
Sweetie végre elengedte partnerét, azonban egy akkorát taszított rajta, hogy Susan a lendülettől legurult az ágyról és egyensúlyát vesztve a földnek ütközött. Szájában hirtelen megérkezte a vér kesernyés ízét, miközben próbált feltápászkodni. Négykézlábra küzdötte magát, azonban a bérgyilkos megállt előtte. Váltottak még egy dühödt pillantást, mielőtt Sweetie belemarkolt volna a pénzbe és távozott volna.
Az eset megerősítette abbéli hitét, hogy minél előbb távoznia kell. Susan nem is emlékezett, mennyi ideig feküdt még a szőnyegen, a történtek miatt keseregve. Kiszolgáltatottnak, megalázottnak érezte magát és ostobának a helyzetet, hogy egy bérgyilkos így elbánt vele. Az az ember, akit ő annyi időn keresztül a partnerének, a társának, a segítőjének tartott… Szinte azonnal döntött: összepakolta azt a néhány dolgot, amire szüksége volt, majd minden előzetes bejelentés nélkül elpárolgott.
Susan felemelte a fejét és Sweetie-re nézett. Rövid ideig a két nő kitartóan, ellenségesen szemlélte egymást, a levegő köztük szinte izzott a feszültségtől. A bérgyilkos arcára sejtelmes arckifejezés ült ki, ahogy sokadik cigarettáját elnyomta a porcelánbögrében.
Tudja. Susanbe villámcsapásként hasított a felismerés. Tudja, mivel próbálkoztam este… és azt is, hogy ő ellenhetetlenítette a helyzetem. Szándékosan zárt el minket a külvilágtól, hogy csak magunk legyünk… hogy csak mi ketten játszhassunk, más ne avatkozhasson be… hogy láthatatlanná váljon a rendőrség elől. Hiszen ki is kutakodna itt? Ki sejtené, mi is folyik itt tulajdonképpen? És ugyan ki is sejtette volna valaha, hogy kettőnk egyébként is keserédes viszonya ilyen drámai fordulatot vesz?
Susan teljesen elvesztette az időérzékét, ahogy belemerült a régi emlékek felidézésébe. A lakásában ért támadás csupán az utolsó csepp volt a pohárban, Sweetie többször is nyíltan a partnere ellen fordult. Kettejük közös stílusa könnyed és dinamikus volt, azonban – főleg az utolsó évben – munkájuk heves viták tarkították. A bérgyilkos az üzletpartnerek előtt meghunyászkodott, azonban ahogy már nem volt, aki figyelje, akár az éjszaka közepén, legmélyebb álmában is meglepte Susant, hogy érvényesítse az akaratát, ami leginkább a pénz körül forgott. Egyre többet követelt, és nem ismerte se az ellentmondást, se a megalkuvást. Odáig ugyan sosem jutott el, hogy meglője Susant, a nő azonban sejtette, ha nem egyezkedne, könnyedén szerezhetne egy golyót a hátába – és úgy döntött, neki nincs többé szüksége erre az életre.
Susan érezte, ahogy belehasít a fájdalom a fejébe, ezért felállt, hogy szerezzen magának egy fájdalomcsillapítót. Akaratlanul is minden idegsejtje megfeszült, fülelve, nem követi-e a Sweetie, a bérgyilkos azonban létezésének semmilyen jelét nem adta – elvonult a sajátjának kikiáltott szobába és mélyen hallgatott. Őrület – gondolta Susan, miközben kinyitotta a gyógyszeres szekrényt. Hogy a fenébe kerültem én ebbe a helyzetbe?
Behajolt, hogy kiemelje a gyógyszereket, azonban egy óvatlan mozdulat közepében lesodorta az egyik polcról az altatóit. Ahogy a papírdoboz a földnek ütközött, kihullott tartalma, Susan pedig csodálkozva hajolt le, hogy összeszedje. Csodálkozva forgatta a szemeket a kezében: meg volt róla győződve, hogy két levél gyógyszert hozott magával, azonban a padlón már csak egyet talált. Gyanakodva hátrasandított, miközben visszatömködte az altatókat a dobozba. Képtelen volt elképzelni, Sweetie mikor is kerített sort arra, hogy belopózzon a szobájába és eltulajdonítson valamennyit a gyógyszerből, azonban elhatározta, akármivel is kínálja ezentúl a bérgyilkos, semmit sem fogad el tőle.

Folyt köv…

Írta: Franczel Annamária