Nem tudta meddig aludt. Amikor felébredt, a kezelőorvosa állt az ágya felett és döbbenten csóválta a fejét. Reflex vizsgálatot végzett és a fiú lába, ha gyengén is, de reagált.
– Van valami gond doktor úr? – fordult felé kicsit nyugtalanul.
– Éppen ellenkezőleg fiatalember. Úgy néz ki, hogy mégsem olyan súlyos a gerinc sérülése, mint amit a felvételek mutattak. Próbálja megmozdítani a lábfejét!
Jack az esélytelenek nyugalmával állt neki a kérésnek. Ugyan mitől mozdulna, amikor már napok óta próbálgatja. Hiába erőlködik, semmi változás. Lenézett a lábfejére és megpróbálta megfeszíteni az izmait. A következő pillanatban meghűlt ereiben a vér. Ha csak lassan is, de mozogtak a lábujjai. Örömében elsírta magát. Könnyei csendesen folytak végig az arcán. Talán mégsem lesz egy életre nyomorék.
A nővér levette az infúziós palackot, kihúzta a tűt a karjából és leragasztotta a vérző kis sebet.
– Erre már nincsen szükség – mondta mosolyogva.
Viharos sebességgel kezdtek kavarogni a gondolatok Jack fejében. „Mitől következett be ez a változás? Vajon az öreg műve, vagy a szervezete ilyen erős? Javul-e tovább is az állapota és tud-e majd újra járni?” Csupa-csupa olyan kérdés, amire még nem tudta a választ. Megköszörülte a torkát és letörölte a könnyeit.
– Doktor úr! Mik a kilátásaim?
A fiatal, barna bőrű, nem túl jóképű, de szimpatikus férfi, kezében a kórlappal felé fordult.
– Őszinte leszek magához. Tegnap még egy centet sem adtam volna azért, hogy valaha a saját lábára állhat újra, de most meglepett. A csodákban nem hiszek, de ez a változás elgondolkodtat. Mivel reagál az ingerekre és a lábujjai is mozognak, bármi megtörténhet. Akár még az is, hogy néhány nap, vagy hét múlva kisétál innen és úgy fog emlékezni erre az itt töltött időszakra, mint egy rossz álomra. Na de ne szaladjunk ennyire előre. Szükség lesz még néhány kontroll vizsgálatra.
Jack-nek jólestek a bíztató szavak. A baleset utáni ébredése óta rátelepült depressziós hangulata már a múlté volt.
Az orvos visszatette a kórlapot, elköszönt és kiment a szobából. A nővér behozta a reggelit és letette a tálcáját az ágya melletti kis polcra. Zsemle, főtt tojás, felvágott, és vaj.
– Nem kaphatnék inkább egy hamburgert, sült krumplival? – nézett esedezve a nőre.
– Sajnos ebben nem tudok segíteni. – fordult hozzá kedvesen a fiatal lány.
A férfi az éjjeliszekrényre nézett. A kék színű kődarab ott pihent a kis szekrény tetején, de mintha valami megváltozott volna. Először nem tudta, hogy mi. Csak nézte és töprengett, majd rájött. A kő kisebb lett és a fénye is halványabb. Hirtelen ötlettől vezérelve a nővérhez fordult:
– Tegnap éjjel volt egy látogatóm. Nem tudom, hogy ki, de hozott nekem egy világító, furcsa követ. Látja! Ott van az éjjeliszekrényemen. Nagyon szép.
A lány megfordult, majd ismét Jack-re nézett.
– Ez most valami ugratás volt? – szólalt meg kissé morcosan.
– Tessék? – kérdezett vissza meglepetten.
– Én nem látok a poharán kívül semmit sem az éjjeli szekrényén.
– De… – kezdte a mondatot a férfi, majd elhallgatott.
– Jól van? – kérdezte a nővér aggódva.
– Igen,… igen… Csak fáradt vagyok – válaszolta.
– Pihenjen csak, de azért egyen is! Meg kell erősödnie.
Jack mosolyogni próbált, hogy megnyugtassa a lányt, de csak egy gyengécske grimaszra futotta erejéből. Hosszasan nézett a nő után, egészen addig, amíg alakja el nem tűnt a folyosón. Kezdett ismét nyugtalan lenni. Nem tudta, hogy mi történik vele és attól félt, hogy valami agyi sérülése lehet, hiszen hallucinál.
Este nem akart elaludni. Várt. Abban reménykedett, hogy az öreg ismét eljön és magyarázatot ad neki az eseményekre. Sokáig ébren maradt. Végignézte az összes idióta éjszakai műsort. Most már távirányítót is kapott, így kedvére váltogathatta a csatornákat. Nem mintha túl nagy jelentősége lett volna. Az öreg viszont nem jött. Ezen az estén sem és később sem.
Teltek a napok, majd hetek és egyre erősebb, magabiztosabb lett. Gyógytornász is látogatta és July is minden nap benézett hozzá. Sokszor fél napokon keresztül ült az ágyánál és miközben a jövőt tervezgették jóleső melegség járta át a szívét. A lány sebei gyorsan begyógyultak, csak egy heg a homlokán emlékeztette őket a szörnyű estére a jeges úton.
Gyógyszereket, vitaminokat kapott és egy reggel, felült az ágyában. Teljesen egyedül, saját erejéből. Hihetetlenül nagy boldogság töltötte el. Óvatosan elfordult és letette a lábát a padlóra. A kezével ellökte magát az ágytól és megpróbált felállni. Hatalmasat esett, miközben kezével lesodorta a követ az éjjeliszekrényről. Halk koppanással esett le a földre. A markába vette és közelebbről is szemügyre vette így a padlón fekve. Az elmúlt napokban egyre kisebb lett. A valamikor labda nagyságú, mélykék fényű ásvány darab, mostanra egy kis kaviccsá zsugorodott. Kinyitott tenyerén tartotta és az apró kis fényét csodálta, amelyről nem tudta levenni a szemét.
Megpróbált felállni, de nem sikerült. Letette a követ a szekrény szélére és megnyomta a nővérhívót a falon.
Gyors lépteket hallott, majd az ajtóban megjelent az ügyeletes nővér. Most nem a csinos fiatal lány volt beosztva. Egy kicsit morcosabb, idősebb nő ripakodott rá az ajtóból:
– Maga mit csinál?
– Járni próbáltam – válaszolta mosolyogva, mintha ez az ő állapotában teljesen természetes lenne.
– Arra még várnia kell egy kicsit – hangzott a válasz. Már az is csoda, hogy az ágyáról lemászott. Hihetetlen akaraterő van magában. Néhány hete csak egy szemeit mozgató élő fadarab volt ahogy itt feküdt, most meg tornamutatványokat csinál itt nekem?
Felsegítette a férfit, aki lassan visszamászott az ágyába. A nővér ezután betakarta, megmérte a lázát és elvégezte a szükséges esti formaságokat ha már itt volt, majd távozott.
Másnap reggel Jack fejfájással ébredt. Kinyitotta a szemét és az órát kereste. Reggel hat óra volt. „Mindjárt kezdődik a vizit” – jegyezte meg magában. A távirányító után nyúlt, de a keze megállt a levegőben. A kő nem volt sehol. Egyszerűen eltűnt. Lehúzta magáról a takarót és lefordult az ágyról. Saját lábán állt. Óvatosan megemelte az egyik lábát és lépett egyet előre, majd a másik lába következett. Sikerült és közben az egyensúlyát sem vesztette el.
A nővér meg sem tudott szólalni a döbbenettől, amikor megjelent a folyosó végén az ügyeletes pultnál.
– Haza szeretnék menni, saját felelősségemre – mondta határozottan.
Az események felgyorsultak. Újra megvizsgálták és megállapították, hogy elég erős ahhoz, hogy elengedjék. A gerincsérülése szinte teljesen elmúlt, mintha nem is lett volna. Magyarázatot nem találtak rá, de megírták a zárójelentését és amikor July érte jött, elbúcsúztak tőle.
– Haza megyünk! – ölelte meg a lány boldogan és úgy szorította, mintha attól félne, hogy a következő pillanatban elszalad előle.
Az úton arról beszélgettek, hogy ha Jack felépül, összeházasodnak és elmennek valami szép, nyugodt helyre nászútra, ahol végleg elfelejthetik az elmúlt hetek, hónapok borzalmát. Leginkább a lány beszélt, Jack a válaszai közben csak bámult ki a kocsi ablakán és szívta magába a külvilág látványát. Vége a kórházi bezártságnak. Ismét emberek között lehet, oda mehet, ahová csak akar. Persze egyelőre csak lassan és kísérettel, de ez egyáltalán nem érdekelte. A balesete után felébredve nem gondolta, hogy egyszer még része lehet ebben az élményben. Tudott járni és ez olyan boldogsággal töltötte el, hogy ebben a pillanatban, senkivel sem cserélt volna. Nem számított már az a sok fájdalom, amit átélt. Túl van rajta és előtte az egész élet, egy gyönyörű nő oldalán.
Néhány perc múlva megálltak egy földszintes kis ház előtt. Jack a balesetük előtti héten vette. Még nem tudtak berendezkedni, mert közbejött az a szerencsétlen éjszaka.
A lány szállt ki először a kocsiból, kinyitotta a vezető melletti ajtót és kisegítette a fiút.
– Van egy meglepetésem – mosolygott sejtelmesen July és kézen fogta a férfit, gyengéden húzva maga után a ház felé.
Nyílt az ajtó és feltárult egy mesebeli kis világ. A lakásban a helyén volt minden. A szőnyegek, a bútorok, a kedvenc nagyképernyős tévéje és a kopott hintaszék is a sarokban, ahol a lány mindig szívesen üldögélt.
– Na, mit szólsz? – kérdezte kacagva, kacér pillantás kíséretében. Ez a mi kis birodalmunk.
– Szóhoz sem jutok. Hogy csináltad ezt?
– Apa és leendő apósom segítségével. Felújítottunk mindent. A falakat, a tetőt, még a csöveket is a falban. Festettünk, tapétáztunk, szóval minden teljesen készen van.
Jack óvatosan levette a cipőjét és besétált a szobába. Leült a nappaliban a bőr ülőgarnitúrára, szemben a számítógéppel és néhány percig csak forgatta a fejét. Gyönyörködött a látványban. Igazi kényelmes otthon volt, egy új élet kezdetének színhelye.
– Nem voltál bent tegnap nálam, így nem tudtam megkérdezni még tőled, hogy milyen volt a születésnapi bulid? Készítettél képeket?
A lány egy albumot vett le a polcról, leült a férfi mellé és megcsókolta. Jack lassú mozdulatokkal végignézte a képeket az album végén, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve az elejére lapozott. Fekete-fehér képek voltak az első néhány oldalon.
– Ezeket még nem is láttam – mondta és mosolyogva nézegette a fényképeket, amelyeken July mosolygott rá, kislányként, majd iskolásként. Lapozgatta az oldalakat és élvezte minden pillanatát.
– Ez a kedvencem – mutatott a lány hirtelen az egyik megsárgult fotóra.
Jack arcára kiült a döbbenet, amikor a képre nézett. A kis papírdarabon July a hintaszék mellett állt, amelyben egy idős, ősz hajú és szakállú, jóságos tekintetű férfi ült mosolyogva. A tekintete olyan jellegzetes volt, hogy le sem tudta venni róla a szemét.
A lány meglepődött, amikor a férfi arcáról eltűnt a mosoly és maga elé meredve, mozdulatlanul ült.
– Mi történt Jack? Rosszul vagy? – kérdezte aggódva.
– Ki… ki ez a férfi a képen? – nyögte ki nagy nehezen.
– A nagyapám. Két éve halt meg egy autóbalesetben – válaszolta July és finoman megsimogatta ujjaival a kedves arcot a képen.
Jack körül hirtelen forogni kezdett a világ. Szédülni kezdett, miközben orrát ismerős illat csapta meg. Leginkább fahéj és mentolos cukorka keverékére emlékeztette. Fejét lassan a hintaszék felé fordította és a lába a földbe gyökerezett. Mindkét kezén kidagadtak az erek, olyan erővel szorította a heverő karfáját. A kopott takaróval letakart szék, amely eddig üresen állt a szoba sarkában, lassan mozogni kezdett és egy halvány alak kezdett kibontakozni. A sötét szempár, amelyet kócos haj és ősz szakáll keretezett, most is őt nézte, mint akkor, ott a kórházban és csendesen mosolygott, majd halkan, szinte csak suttogva megszólalt:
– Tedd boldoggá az unokámat Jack és vigyázz rá! – mondta, majd úgy ahogyan megjelent, szép lassan semmivé foszlott alakja, mintha ott sem lett volna.
– Megígérem. – suttogta a választ és magához ölelte a lányt, aki nem tudta mi történt, de miután kedvese arcára visszatért a mosoly, boldogan hagyta, hogy a férfi erős keze körbefonja őt, védelmezve mindentől és mindenkitől, amíg csak lehet…
Írta: Bakos József
Kedves Zsuzsa, Heni, Titanil, Endre, Ibolya, Timóca és Tara!
Köszönöm, hogy elolvastátok történetemet. Szerintem hinni kell abban, hogy az életünk jóra fordulhat, akkor is, ha néha padlón vagyunk. A remény nélkül nem igazán létezhetünk. Elsősorban azonban önmagunkban kell hinni, enélkül nem megy!
Szeretettel: Józsi
Megkönnyeztettél, kedves Józsi! Ragyogó ötlet, profi írás. Szeretném, ha áthoznád!
Szeretettel: Tara.
Kedves Józsi gratulálok. Erre az írásra illene az én mottóm: Álmok nélkül mit ér a világ? Csak szürkeség…. csak pusztulás….
Szeretettel Jega Ibolya
Nagyon szép történet… 🙂 És kiváló írás. Nagyszerű volt olvasni! Köszönet!
Persze van aki hiányolná belőle a konfliktust, és ezt még szakszerűnek is tartaná, de én (is) vallom, hogy lehet üzenetet úgy is átadni, hogy nem operálunk konfliktussal.
Másoknak segítségképpen: itt az első rész: [url]http://holnapmagazin.apple-sophia.hu/articles.php?article_id=6272[/url]
Kedves Józsi!
Az első rész olvasásakor bíztam abban, jóra fordul Jack sorsa. Teljesen átéltem a balesete utáni kórházi élményeit. Léteznek számunkra meg nem magyarázhatatlan dolgok, bár én nem balesettel kapcsolatban tapasztaltam.
Szeretettel: Titanil
Kedves Józsi!
Én még nem olvastam ezt az írásod. Gratulálok, nagyon tetszett. 🙂
Szeretettel: Heni
Kedves Józsi!
Ahogy már említettem az első résznél, ismerős volt. De olyan jó érzés volt újraolvasni. Csodák márpedig vannak. Majd én is írok erről, hamarosan.
Üdv.: Torma Zsuzsanna
:):):)