Ugyanolyan nap volt ez mint a többi, kezdődött s zajlott minden a maga megszokott módján s ütemében. Most is mint mindig rohannom kellett, de hisz megszoktam már, hogy kapkodás az egész élet! Az órára néztem, 11.55. Alig 20 percem volt a busz indulásig, de elértem! A szokott helyemre csüccsentem, zenét hallgattam, olvastam. Mint mindig! Alig 70 perc alatt értünk be, s kezdődött is a munka! Egészen 16.00 h- ig! Mikor jött a sorvezetőm, nem szólt ö egy szót sem, csak intett. 3 ast mutatott a kezével! 30 perc szünet, megkönnyebbülve s akkor mit sem sejtve indultam ki az étkezőbe!
S egyből kiszúrtam valakit magamnak. Hol most is, mint mindig sok ember volt! Én mégis csak öt láttam, ahogy az asztal mellett ülve szendvicsét mohón majszolta. Előtt egy pohár kávé volt, s valami mérhetetlen mély szomorúság sugárzott szeméből…ahogy maga elé nézve kitudja min töprengett! Minden bátorságom össze szedtem, elindultam felé, majd csendben leültem. Anélkül, hogy megkérdeztem volna, szabad-e a hely. De megszólalni se tudtam volna, furcsa érzés lett úrrá rajtam, az izgalomtól rekedt volt a hangom! Talán tolakodó voltam, de ö sem volt elutasító. Hozzám szólt végre, nem akartam hinni a fülemnek. S ahogy telt múlt az idő…egyre jobban eleredt a nyelve…s csak hallgattam élettörténetét! S éreztem, hogy valami rettentő mély fájdalom mardosta lelkét. Ömlöttek a szavak, tekinteted találkozott újra s újra az enyémmel. S közben az idő is megállt. Egyre oldódott a hangulat, megtaláltuk a közös hangot. Alig félóra alatt. Egymásra figyeltünk…nem hallottuk csak egymás szavát…nem hallottunk mi mások hangját…hozzánk fűzött mondatát! S ahogy az idő haladt, egyre szomorúbb voltam miatta. Hisz elmondta, hogy a sajnos ö a házasság rabja! Hogy csak egy gyermek mi a boldogságtól vissza tartja, de nem akarja s nem tudja elhagyni! Értsem meg! Megértem, nem kértem, s nem is fogom kérni…hogy elhagyja…hogy velem legyen! Teltek a napok, hetek, évek. De még ma is érzem tekintetét, melegségét! S hallom szívemmel panaszát…hogy folyton csak azt mondja: Rossz és fáj az élet! Fáj a hiányod…”
Írta: Orsós Mónika
Köszönöm Kedves Tara!:)
Örök szerelem. Csodaszép.
Szeretettel: Tara.
Örülök, hogy tetszett kedves Dina:) szép napot
Kedves Mónika!
Szerintem ezt nagyon szépen megírtad. Szomorú, de ennek ellenére tetszett és ha nincs az a zárómondat, akkor talán nem is hagy bennem ilyen mély nyomot.
Üdv,
Dina
Kedves Eszter!
Nos ez a történt is kitalált…vagyis nem egészen így történt…beszélgettem ezzel a fiúval sokszor az étkezőben és hasonló helyeken…kölcsönös szimpátia volt…de soha nem lett komoly…s azt hogy nős végig tudtam…ezért maradtunk csak barátok…ám tavaly decemberben szerelmet vallott s elmondta hogy szenved emiatt…nos azt hiszem meg kellett írnom…hogy értse mindenki…na ez az alap más helyszínre és időbe repítve…üdv.: Mónika
Oh köszi, hogy benéztél!:)
Kedves Mónika!
A hozzászólásokhoz írt válaszodból látom, hogy valós történetet olvashattam. Sokan azt gondolják, főleg akik nem próbálkoztak még írással, hogy azt a legegyszerűbb megfogalmazni, amit átéltünk, akár fájdalom, akár öröm. Ez szerintem egyáltalán nem így van.
Ha valóban szeretnél írni, azt tanácsolom, hogy ereszd el a fantáziádat, találj ki eseteket, történéseket, s azokba helyezz szereplőket. Igazán jó szórakozás, ha jól sikerül, akkor az olvasónak is.
Sok szeretettel Eszter
Kedves Gyöngyi!
Van kedvem hozzá, de az önmagában kevés…
Üdv. Néked is: Móni
Kedves Timóca!
Az eszem nekem is azt mondja felejtsek, a szívem viszont…
üdv.: Móni
Kedves Mónika.
Elolvasva rövid, de tömör elbeszélésedet egészen ügyesen kezdted az írást., de hiszen első próbálkozásod hogyan is lehetne elvárni, hogy mindjárt egy kitűnő írás legyen. Viszont úgy érzem, ha van hozzá kedved érdemes próbálkoznod. Sok sikert kívánok szeretettel Gyöngyi.