Menekülés

Hideg volt. A Zagyva partján három fiatal roma férfi ült, s fogásra várt. Vastag kabátban voltak, mégis időnként vacogott a foguk. Pirkadatkor érkeztek, s abban reménykedtek, hogy ebédre a tányéron illatozik a sült hal, s nem lesz hiábavaló a fagyos várakozás. Keveset beszéltek, hogy elkerüljék a torokmetsző jeges szél beszippantását. Nézték a vizet, s magukban talán kapásért fohászkodtak. Nyolc óra körül járt az idő, az iskolákban már becsengettek. Akkor jelent meg a nő. Magasan fent, a terméskővel szépen kiépített Zagyva – parton. Babakocsit tologatott. Meg-megállt, majd újra elindult. A vizet nézte. Az egyik férfi a szeme sarkából érzékelte a mozgást, s felnézett.
Magában csodálkozott is, hogy ilyen cudar időben sétáltatja az apróságot, de hirtelen felmerült benne, hogy talán a nagyobbat vitte iskolába, s egy kis friss levegőre vágyott. „Biztos nem marad sokáig, csak körülnéz.” – gondolhatta. Elfordult, s nem is foglalkozott vele tovább. Percek teltek el. Újra a vizet nézte ő is, és arról beszéltek, hogy lassan szedelőzködnek, s hazaindulnak.
Ekkor a parton tőlük úgy tíz méterre, nagyot csobbant a víz. Mindhárman odanéztek, s az asszony még karjában tartva a csecsemőt épp a víz alá bukott. Az a férfi, aki meglátta fent a parton, felugrott, s ledobta kabátját, hogy a vizet magába szívva ne húzza le. A másik férfi, aki mellette ült szintén vetkőzött. Mielőtt beugrottak, az első odaszólt a társuknak, aki még kábult volt az események hatásától, hogy hívja a mentőket! S már úsztak is befelé az asszony után. A víz elragadta karjából a picit, akit hol feldobott a víz a sodrásával a tetejére, hol alábukott. Levegőért kapkodva, szaggatottan sírt fel. Az asszony vagy nem tudott úszni, vagy nem akart, mert hagyta, hagy dobálja a folyó, meg sem próbált küzdeni az életéért. Az első férfi, elérte a kicsit. Kapálózott, a víz a szájába csapódott, s fuldokolva, rángatózva köhögött. A férfi, a sodrás ellenére igyekezett a fejét fenntartani, ami nem volt egyszerű, mert a baba, még nem tudta sokáig tartani magát. A másik, aki a sógora, megragadta az asszony karját, de nem akarta hagyni, hogy kihúzza. Viaskodva, kimerülten vonszolta partra. Addigra a kicsit a megmentője a kabátjába csavarta, s bár a ruha ráfagyott a testére, minden mozdulatában fájdalmat okozva, igyekezett a gyermeket úgy tartani, hogy ne férjen hozzá a csontig hatoló jeges szél vasfoga. Az asszonyra is meleg kabátot terítettek, és ő igyekezett nem nézni senkire, csak lehajtott fejjel egyfolytában sírt. Türelmetlenül néztek fel a partra, s egyszer csak sziréna közeledett. Addigra a Zagyva-parton álló emeletes házakból emberek szállingóztak a part felé, egyre többen lettek, s döbbentek figyelték az eseményeket, de senki nem ment le a gátoldalban a partra.
A mentősök hordágyat vettek ki, és elindultak a gátoldalban lefelé, de nehezen haladtak a fagyos csúszós füvön. A fiatal férfi karján a kisbabával megindult feléjük, ekkor a másik két férfi, karon fogta két oldalról az asszonyt, s szintén felfelé kezdtek haladni.
Amikor a mentőorvos meglátta a két férfit az összefagyott ruhában, azonnal kéretett még autót az életmentőknek, hiába tiltakoztak.
Az asszonyt, és gyermekét elszállították, pár perc múlva a két férfi is a kórház felé haladt a másik mentőautóban.
A történetet a helyi városi televízió bemutatta, amikor átadták az életmentő érdemérmet a fiatalembereknek, a városházán.
A riporter kérdései között elhangzott, mire gondolt a férfi, mikor a jeges vízbe vetette magát, hogy az apróságnak megmentse az életét? A válasz, egyszerű volt. A saját két kicsi fiára.
A hír, nem volt országos média értékű.

Írta: Tara Scott