A bölcsesség kútfője 2/1. rész

Almapatria ezertornyú városára leszállt az alkony csendje. Vörös színe eluralkodott a látóhatáron, és pihenőhelyére parancsolt embert és állatot egyaránt. Urak és szolgák a palotába, a lovas katonák a szálláshelyükre vonultak. Az árusok már elpakoltak, s ahogyan a vásári komédiások, sátraikban pihentek.
A városkapu őrei a súlyos vasrács leeresztéséhez készülődtek, hogy a várárok hídjának felhúzásával biztonságosan bezárják a bejáratot.
– Hé, barátaim, egy pillanat!- hangzott egy kiáltás a hídról.
– Ki van ott? – kérdezte az egyik strázsa.
– Ha visszahúznátok a rácsot, hogy a lovammal beférjünk, hálás lennék! A nevem Andrea lovag. A holnapi királyi fogadásra érkeztem. – mondta az ifjú, miközben felhajtotta sisakrostélyát és gyönyörűen felszerszámozott fehér lován beléptetett a kapun.
– Ha később jössz, kívül éjszakázol. Hektor király megtiltotta, hogy naplemente után bárki bejöjjön a városba. Szemben lakik a királyi szállásmester, ő majd elhelyez valahol. Ha máshol nem, a könyvtár mellett. – mondta az őr széles vigyorral.
A fiatalember köszönte szépen a segítséget és bekopogott a szemközti házba. A királyi könyvtárral szomszédos épületben kapott éjjeli menedéket, amely kissé omladozott és elhagyatott volt, de ez most nem zavarta. A hálóteremben lecsatolta kardját, levette vértjét, végül leemelte fejéről a sisakot. Hosszú, gesztenyebarna haja a vállára omlott. Miután megszabadult sodronyingétől is, kinyitotta a nyeregtáskáját:
– Ó drága anyám, te figyelmeztettél, hogy nem lesz könnyű, de meg kell próbálnom…. És lám, most itt vagyok!
Előhalászott egy kerek cipót, evett egy keveset, majd elaludt. Éjjel rosszat álmodott: mintha a szomszédos épületből hangok hallatszottak volna, polcok nyikorgása, tompa puffanások, távoli nevetés.

***

A királyi tróntermet másnap, már korán megnyitották. A boltíves ablakok színes, festett üvegei letűnt korok lovagi hőstetteit idézték. A rajtuk besurranó reggeli napfény megcsillant a gazdag trónuson, mint az előkelő urak míves fegyverzetén és a nemes hölgyek drága ékszerein. Andrea szerény jelenségnek érezte magát a teremben, miután a fanfárok őt hirdették a király színe elé járulni. Az előtte bevonult két tagbaszakadt lovaghoz képest pedig kicsinek és karcsúnak tűnt.
Az összegyűlt társaság izgatottan zsongott, néhányan hangosan nevettek, hölgyek csacsogtak, fejüket összedugva. A meghívott idősebb diákok nyakukat nyújtogatva próbáltak többet látni, a szoborrá merevedett őrök háta mögül.
A zűrzavarnak Hektor király vetett véget:
– Alattvalóim!- kiáltotta.
– Mint ismeretes előttetek, tavaszból a nyárba léptünk, mióta leányomat elrabolta egy hatalmas sárkány. A bestia a Harmónia-völgybéli Bölcsesség kútját is bitorolja, ahová országunk népe mindig elzarándokolhatott, ha életének fontos kérdéseire akart választ kapni. Íme, a három bátor idegen, aki önként jelentkezett , a sárkány legyőzésére.
Tapsvihar köszöntötte a lovagokat, akik ezt mosolyogva fogadták. A király folytatta:
– A sárkány nemrég egy újabb kőomlással elzárta a völgybe vezető átjárót. Ezért a kutat csak a Vargabetű-hegység felől lehet megközelíteni.
Aggodalmas moraj futott végig a tömegen.
– Aki ismeri, tudja, hogy a hegy gonosz erők birodalma. A királyi udvar minden segítséget megad e vakmerő férfiaknak, ha kérik. A könyvtárban található egy térkép, amely a pontos útvonalat mutatja. Az első lépés ennek megszerzése! Rajta hát uraim, induljatok, járjatok szerencsével, s jutalmatok nem marad el!
– Zenét kérek!
A zenészek ütemes indulóba kezdtek, a tömeg lelkesen tapsolt és éljenzett.
A király udvari bolondja a zenére végigugrálta a termet, majd a lovagok közé toppant. Bókolt nekik csengettyűs sipkájával a földet seperve, majd az első nagydarab szakállas bajnok kardját végigsimította. Az mérgesen a fegyveréhez kapott és ellökte a bolondot. A mókamester nem vette zokon, most a másik, kis köpcös bajvívó köpenyét emelgette fel, a zene ütemére. Annak ez nem volt ínyére, ezért adott neki egy nyaklevest. A bolond ekkor szelíden, Andrea elé lépett, kézen fogta és lejtett vele néhány tánclépést. Az ifjú jót kacagott az eseten. A bolond ezután átadott neki egy szalaggal átkötött papírtekercset. Mélyen a szemébe nézett, majd hirtelen elszaladt.
Az összesereglett nép a királyi könyvtárig kísérte a szakállas bajnokot, mint első jelentkezőt az egyes számú próbatételre.

***

Andrea teljes harci öltözékben lovagolt a város főterén, a könyvtár irányába. A kíváncsi pórnép kisebb csapatokban követte, de a bejárattól néhány lépésre lecövekeltek. A lovag a lépcső aljához érve leszállt a lóról, s mintha az állathoz beszélne, halkan suttogott: – Anyám, anyám, most imádkozz értem! Be kellene mennem, bár tudom, hogy a másik két jelölt nem szerezte meg a térképet, anélkül indult útnak.
Hirtelen elengedte a lovat, és a lépcsőn felszaladva, gyorsan eltűnt az ajtóban.
A teremben félhomály uralkodott, olajmécsesek illata keveredett, poros régi könyvek, viaszpecsétes levelek és papiruszok illatával. Óvatosan elindult a díszes, nehéz kódexekkel megrakott polcok között. Egy állványra a várostérkép volt fellógatva, talán itt lesz az is, amit keres! Ekkor egy fejmagasságban lévő könyv hirtelen kibukfencezett a helyéről, és a csöndben óriásit puffant a kövezeten. Összerezzent, de továbbment a térképek felé.
– Hová, hová barátocskám?
Egy áttetsző szellemalak kiáltott rá.
– Itt az út vége, vissza lehet fordulni, ha kedves az életed!
Néhány sóhajtásnyi időre meghűlt a vér az ereiben, de aztán…
– Üdvözöllek uram! A nevem Andrea, becses… alakzatodban kit tisztelhetek?
A kísértet elbizonytalanodott.
– Én voltam itt az alapító, a könyvtáros. Azelőtt Doctus Animusnak hívtak.
– Ez roppant érdekes, akkor te rengeteget tudsz ezekről a különleges kódexekről, hiszen ez itt a “mindentudás tárháza”! – folytatta az ifjú.
– Igen valóban, regéket lehetne mesélni minden egyes darabról. A könyveknek is kálváriájuk van, mint az embereknek. Én is elmesélhetném, ami velem történt, de kit érdekel az?
– Hátha engem igen, kérlek, mondd el!
– Hektor tehet mindenről, az az álnok, önző zsarnok… és én még a barátomnak tekintettem!
Tanítója, nevelője voltam. Mikor király lett, a tanácsadója és bizalmasa. Néhány éve, mikor a sárkány először rabolta el a királyleányt, ő engem küldött, hogy kérdezzem meg a Bölcsesség kútjától, mit tehetünk… És akkor. Én elmentem oda, de amikor Harmónia-völgybe értem, egy iszonyatos erejű kőomlás elzárta az átjárót és én meghaltam.
– De hogy-hogy itt?
– Nem tudom. Azóta itt vagyok, nem tudok elmenni… hiába. De mit beszélek neked? Úgysem segíthetsz.
– Talán igen. De, tegyél meg valamit a kedvemért! Idézd fel, mit éreztél abban a pillanatban, amikor meghaltál!
– Hogy!? Hát iszonyú haragot Hektor iránt, meg azt, hogy biztosan szándékosan tette. Már nem kellettek a tanácsaim. Ugyanezt érzem most is. De mit akarsz ezzel a sok kérdéssel?
– Bizonyíthatom, hogy Hektor a legnagyobb megbecsüléssel volt irántad, amilyennel csak király lehet alattvalója iránt. Birtokomban van egy okirat, amelynek a királyi levéltárban lenne a helye, vagyis itt! De egy félelmetes kísértet miatt nem került ide. – Elővette a tekercset, amit az udvari bolondtól kapott. – Olvasd csak el!
A szellem így tett:
– Én, Hektor király, ezennel a királyi könyvtárat és levéltárat, leghűségesebb, közszolgálatban elhunyt tanácsadómról és barátomról, – a szellem hangja megremegett
– Doctus Animus könyvtárnak nevezem el, és eképpen maradjon az idők végezetéig!
– Ó istenem! Én balga, hitetlen lélek. Kedves barátom, bocsáss meg! – miközben e szavakat kimondta, szellemalakja halványodni kezdett, majd teljesen szertefoszlott.
Andrea pedig mosolyogva kisétált az épületből, Vargabetű-hegység térképével a hóna alatt
.
***

A hegység veszélyesnek és ijesztőnek ígérkezett. Kacskaringós útjai hatalmas gránitsziklákat kerültek ki és félelmetes szakadékok mellett vezettek el. Minél magasabbra jutott fel annál nehezebb lett a lovaglás. Andrea idővel jobbnak látta leszállni a nyeregből. Elővette a térképet és megkereste rajta a három fenyővel jelölt helyet, ahol megálltak.
– Hála az égnek, már csak félnapi járásra van. – mondta.
– Most nem tartunk több pihenőt, hanem összeszedjük magunkat és vacsorára már Floremagnus házánál lehetünk! Így tett, s a sötétedés már ott érte.
A szóban forgó ház óriási kövekből épült, nagyra méretezett, egyszerű lakhely volt. Kicsiny ablakait barátságossá tette a muskátli, amit a párkányra tettek. A déli oldal mögött, egy üvegházfélét lehetett látni. Andrea megkerülte a házat, hogy megtalálja a gazdát. Közben elhaladt egy sötét “oszlop” mellett, amely egy gránitkövet tartott a feje fölé.
– Nem, ez nem passzol ide valahogy!
Valóban, mert egy óriás volt, aki egy kisebb sziklával a kezében reá dörgött.
– Mit keresel itt te emberfajzat? Tűnj el innen, mert összelapítalak, ezzel ni!
Az ifjú szíve a torkában dobogott.
– Szép jó estét kedves Floremagnus! Esdve kérlek, nyugodj meg! Jó szándékkal érkeztem, a hajlékodat meg sem közelítem az engedélyed nélkül. Csak szállást kérnék éjszakára. Meg tüzet raknék egy kis teafőzéshez, ha adnál néhány hasáb fát.
Az óriás csigalassúsággal letette a követ és szélvész gyorsasággal elviharzott, majd mikor a vendége már menni készült volna, előrontott egy rakás fával és szó nélkül tüzet rakott. A tea már készen volt, mikor újból megjelent néhány nyársra húzott szalonnával. A lovag teát nyújtott neki egy kupában.
– Miért gyűlölöd annyira az embereket? –kérdezte.
Az óriás felhorkant.
– Az emberek csak rosszat tettek nekem. Már gyermekkoromban nagyobb voltam, mint egy felnőtt. Ha bárhol találkoztam velük, kigúnyoltak, kicsúfoltak, kővel dobáltak. Mikor nagy lettem, ezt már csak messziről tették, a gyávák! Akkor megfogadtam, ha a közelembe jönnek, agyonütöm mindet. Nem tudom megbocsátani nekik, ahogy velem bántak.
– Pedig olyan könnyű megbocsátani, hidd el nekem. A gyűlölettől te is szenvedsz, a te szívedet fájdítja, a te lelkedet nyomorítja. Engedd el hát, s légy szabad! – mondta a lovag.
– Könnyű azt mondani! Hogyan?
– Te a tettekhez edződtél. Tégy a gyűlölet ellen, végezz vele, egyszer s mindenkorra pusztítsd el!
– Nem pusztíthatom el a megfoghatatlant!
– Tegyük hát megfoghatóvá!
Andrea gondolkodott egy pillanatig, majd, mint aki keres valamit, bement az üvegházba. Kisvártatva diadalmasan előjött, egy hófehér királyliliommal. A cserepet letette a földre, mellé a vendégváró kődarabot.
– Nézd ezt a sziklát, nézd erősen! Ehhez hasonlóvá tette szívedet a gyűlölet! Most nézd ezt a liliomot! Milyen fenséges, milyen tökéletes. Ilyen a lelked, ha megszabadul a haragtól. Tégy különbséget a kettő között! A durva kő az, amit az emberek tettek veled. A tett, amivel nem kell egyetértened! Válaszd el viszont az embertől! Az ember is liliom, s akár te, alapvetően tisztalelkű. Néha, mint ostoba gyermek, úgy cselekszik, de később megbánja. A sziklának meg ne bocsáss, őt gyűlölheted, ő minden baj okozója, ha nincs többé, megszűnik a szenvedésed. Szűntesd hát meg! Pusztítsd el! Rajta, most! Legyen már vége!
Az óriás fölkapott egy kőtörő kalapácsot és azzal ízzé-porrá zúzta a követ. Egészen kifáradt benne.
– Most hasonlatossá váltál a liliomhoz! – mondta a lovag mosolyogva.
– Ezért ünnepélyesen barátommá fogadlak. – s jobbját nyújtotta az óriás felé. Hosszú hallgatás után, Floremagnus így szólt:
– Sok vándor fordul meg errefelé, legtöbben eltévednek, néhányan a szakadékban végzik. Te hogyan kerültél ide?
– Szerettem volna valami hasznosat tenni. Na nem az elrabolt királykisasszony kezéért! Azért igyekszem a Bölcsesség kútjához, hogy én is megkérdezhessek valamit. – mondta az ifjú.
– De Vargabetű-hegység sok veszélyt rejt!
– Csak annak, aki nem tudja pontos célját és térkép sincs a kezében.
Addig beszélgettek, míg elnyomta őket az álom.
Reggel a lovag útra készen állt, mikor az óriás egy kis ládikával a kezében előbukkant.
– Ez az én ajándékom a barátomnak! Aki liliommá varázsolja a félelmet, az előtt meg kell nyíljanak a kapuk. – mondta és búcsút intett a lovasnak, aki a hegyi varázsló kastélya felé vette az irányt.

Folyt köv…

Rébb Terézia