Mezítláb a forró homokon – Az aratás

Az őseim mind parasztok voltak, így hát az én ereimben is csak paraszti vér folyhat, amit az bizonyít a legjobban, hogy ha elérkeznek azok langyos tavaszi szelek kikeletkor, bennem valami furcsa bizsergés támad, mehetnékem van a kertbe, nem bírok a házban maradni. A meleg tavaszi napsugártól új erőre kapok, mint a fák, a téli szunnyadás után. A magvásárlás a gazdaboltban olyan örömmel tölt el, mintha egy szép ruhát vettem volna. Az ültetést szeretem a legjobban, mindegy az nekem, hogy az mag, netán hagyma, vagy palánta. Ha pirul a föld teteje, már kapom is a gereblyét, és simítom, a kapával húzom az ágyás oldalát, tervezem a helyét a veteményeknek. Metszem a szőlőt és a gyümölcsfákat. Ha az idő engedi, már hordom is föl a pincéből a dézsás növényeket. Ilyenkor a szerencsefiának érzem magam, hogy kertes házban élhetek.

Az aratás az év legjelesebb ideje volt nagyapáméknál, számunkra is ezek a napok voltak a legizgalmasabbak. Vártuk is a július elejét. Nagyapámmal többször kimentünk a búzamezőkre, ő ilyenkor letépett egy kalászt, morzsolgatta ujjai között a magot, szájába vette, megrágta. Mi nagy elkerekedett szemmel néztük, azt hittük, hogy az ízét kóstolgatja, hogy, érett e már. Megkérdezni csak a Nagyanyánktól mertük, aki hallva naivságunkat a hasát fogta a nevetéstől, és szépen elmagyarázta, hogy a búzaszem keménységét ellenőrzi a Papa. Ha elérkezettnek ítélte meg az időt, a többi tanyagazdával megbeszélték az aratás menetét. Kalákában végezték el ezt a nehéz munkát, mert igyekezni kellett, sürgette őket az időjárás, a szemveszteség veszélye. Úgy négy-öt tanya fogott össze erre a munkára. A kovácsműhely hangos volt az emberektől, a kaszák hangjától. Mi meg boldog izgalommal futkostunk az emberek között. Mindenki a termésről, a munka menetéről beszélt. Nagybátyám, vagy a Nagyapám az üllőn kalapálták a kasza pengéjének az élét vékonyra. Egy nap aztán hoztak egy fiatal birkát és levágták. Hú, én ilyenkor bebújtam a szekrénybe, mert nem bírtam hallgatni az állat sírását. Ez nem csirkekergetés volt ám! Öcsénk kint maradt, nem is mert volna elbújni, mert hát ez olyan férfias dolog volt. A fújtatón főtt meg este nagy kondérban a másnapi birkapörkölt, az aratási ebéd. Este Nagyapánk lement a pincébe, egy nagy demizson borral, és egy butykos pálinkával baktatott fölfelé.

Kora reggelre ébredve, nagy kutyaugatásra nyitottuk ki a szemünket. Jöttek az aratók, Ica nénénk a férjével, a szomszéd tanyákról az emberek, öreg és fiatal, Asszonyok nevetésével telt meg az udvar. Nagy nap volt ez és hosszú, igyekeztek könnyíteni rajta vidámsággal. Jól teleraktuk a hasunkat. A reggeli ilyenkor mindig szalonna, hagyma és csöves paprika (hegyes erős zöldpaprika) volt, aki nem bírta megenni a szalonnát, annak zsíros, vagy vajas kenyeret kent Nagyanyánk. Nagyapámék az aratópálinkás butykost adták kézről kézre majd mentünk ki aratni. Az asszonyok vitték a vizes kantákat. Mi a gyors lábú gyerekek, meg beszaladtunk vele, ha kiürült, és vittük a frisset. A búzatáblához érve az aratók sorba álltak és az első kaszás, a Nagyapám, meglendítette a kaszát: – No Isten nevibe!- mondta, és elkezdődött az aratás.

Mi csak segítettünk, hol itt, hol ott. A kicsik vizet vittek a szomjasaknak, a férfiaknak vizezett bort adtunk. Ezen nem is csodálkoztam, mert a víz itt az Alföldön nem volt jó ízű, két hétbe is beletelt mire megszoktam és oltotta a szomjam. A vizezett bor legalább savanykás ízű volt, mert ugye csak megkóstoltam. Egész aratás alatt fontam a kötelet, sőt szedtem a markot is. Megmutatták, hogyan kössem meg a kévét. Raktam a kereszteket. Mindezt mezítláb egy gatyában és egy fehér fiútrikóban a tarlón. Megtanítottak bennünket rajta lábat csúsztatva járni, mert különben nagyon bökte volna a tarló a talpunkat. Az aratás hangjai ma is fülembe csengenek, a férfiak kurjantása, a nők nevetése, a kaszák suhogása, fenésének sikoltó hangja.

Délben szaladtam a tehénért, Nagyanyám meg teríteni a nagy eperfák árnyékában, a hosszú asztalon, oldalán a padokkal, két végében egy – egy székkel. Fehér abrosz lengedezett az enyhe fuvallatban, és a birkapörkölt ínycsiklandozó illatát vitte szerteszét. Innen tudta minden arra járó, hogy ma nálunk van az aratás.

Bejöttek a mezőről az aratók és a gémeskútnál öntögették egymásra a vizet, mosták le a port. Szó nélkül falatozott mindenki, törték a kenyeret, vagy mertek a főtt köményes krumpliból a hús mellé, nagy savanyú uborkás üvegből szedte ki a Mama az uborkát, amit mi csak úgy magában is nagyon szerettünk. Ebéd végeztével a férfiak az istálló mögötti árnyékos szérűskertbe leheveredtek, cigarettáztak, beszélgettek, mi és az asszonyok, segítettünk a Mamának gyorsan elmosogatni, így ő is pihent egy kicsit. Egy órai pihenés után estig folyt az aratás. Este is meleg vacsorát ettünk. A hordóban lefürödtünk, de olyan ordítást csaptunk, mert a tarló és a szalma összeböködte a karunk a lábunk, és a víz, a szappan, kegyetlenül csípte. Úgy rogyott mindenki be az ágyba és egy szempillantás alatt mély álomba merültünk.

Több napig tartott a nagy munka. Az ebéd mindig hús volt. A zsírba lesütött disznóoldalas igencsak megfogyott. Jó volt itt az étvágy a nehéz munkától. Aratás után mi gyerekek gereblyéztük a tarlót, mennél kevesebb menjen kárba, legyen a madaraké vagy a pockoké. Az aratás ma is nagy munka, látom, mert a szomszédom sok hektár földön gazdálkodik, de aratógéppel, amelynek fülkéjében enyhet adó klíma van. Ez a gép mindjárt ki is csépeli, és a traktorra kerül a mag, majd másnap a gabonatárolókba leadják. Ha ezt ma látná a Nagyapám, igencsak elcsodálkozna, és biztosan azt mondaná, hogy ez már csak úri traktorozás, nem is aratás.

Azokban a régi időkben viszont, mikor befejezték az aratást a többi tanyán is, jött még a cséplés nehéz munkája.

Írta: Jéga Szabó Ibolya