A bölcsesség kútfője 2/2. rész

– Fene ebbe az ajtóba! Sehol egy kopogtató, sehol egy kilincs. Hahóóó, valaki nyissa végre ki!
Fertájórája próbált bejutni az óriási vasalt kapun, amely lezárt egy hegyszorost. Mögötte futott az egyetlen járható út Harmónia-völgy felé. Már-már feladta a próbálkozást, ekkor eszébe jutott a dobozka, amit az óriástól kapott. Kinyitotta és egy nagy kulcsot talált benne, ami pontosan beleillett a kapu zárjába.
– Hát igen, legtöbbször kezünkben a kulcs, csak nem vesszük észre. – gondolta, miközben már a kapun belül lovagolt, Imperiosus mágus magánbirodalmában. Azt képzelte észrevétlenül végigmehet a hegyszorosban végigfutó úton, de egyszerűen nem tudott másfelé kanyarodni, csak a varázsló kastélyát övező parkerdő irányába. Az erdő ijesztő volt, sűrűn nőtt bozótjaival és óriási fáival. A várkastélyt csak az erdő felőli oldalon lehetett megközelíteni, a másik oldalán egy mélységes mély szakadék védte. A tágas udvaron díszes hintó állt, oldalán karvalykaromhoz hasonlító címerrel. Ugyanez a dísz volt a kastély homlokzatán is. Egy távolabbi tisztáson katonák gyakorlatoztak.
A lovag leszállt a lováról, ekkor megjelent két őr, hogy az épületbe kísérje. Egy vadászterembe vezették, ahol a falat telerakták trófeákkal, majd átkísérték a lovagterembe. Itt minden hatalmas volt. Középen egy lovas szobor, körülötte őrségben álló lovagi páncélok. Pont a bejárattal szembeni emelvényen egy akkora trónus, hogy Hektor király is megirigyelte volna. A lovag épp az ütközeteket ábrázoló festményeket nézegette, mikor megérezte, hogy valaki figyeli hátulról. Gyorsan megfordult. Kicsi, sötét tekintetű ember állt mögötte, hosszú fekete köpenyben.
– Láttam az ablakból, mikor megérkeztél. Tapasztalt katonának tűnsz. Nekem éppen ilyenekre van szükségem. Hadjáratot indítok a környező országok ellen, hogy megalapítsam az Imperiosus Birodalmat. Légy te is a katonám! Ígérem, nem bánod meg. – agitálta a varázsló.
– Ugyan mit tudsz nekem ajánlani, hogy megérje téged szolgálnom?
– Biztosíthatlak, hogy nem keveset. Részt kapsz a jogosan szerzett kincsekből.
– Háború oltárán szentesített rablás. Esetleg a szarkákat érdekelheti a csillogó-villogó tolvajzsákmány, nekem, nincs rá szükségem.
– Részed lesz a győzelem dicsőségében az oldalamon!
– Milyen dicsőség az, amelyhez a gyengébbeket letarolva vezet az út? Én beérem egyetlen egy jótett dicsőségével is!
– Ne légy ostoba! Elégtételt vehetsz olyan népeken, akik valaha megsértették a te fajtádat.
– Nincsenek megoldatlan, elmérgesedett sérelmeim, amiket ártatlan polgárok hátán kellene kifakasztanom. Az én fajtám az ember, s ha rajta bosszút állok, önmagamat pusztítom el!
– De a hatalom – mondta a varázsló már-már könyörögve – a hatalom ígérete, ne mondd, hogy nem mámorít meg!
– Van egy régi mondás: Ha a hatalom szeretetét átveszi a szeretet hatalma, akkor jön el Isten országa. Most pedig engedj továbbmennem, a birtokodon át visz az utam!
– Nem szabadulsz ilyen könnyen! – kiáltotta a mágus, s hirtelen a jobb kezével egy villámot vetett a lovag felé, aki rezzenéstelen arccal állta! Nem találta el. A varázsló újból nekigyürkőzött és megint hibázott.
– Te ördögfattya! Rájöttél mi? Nem hiszel bennem! Pedig a hitben van az erőm! A katonáim töretlen hite az alapja minden hatalmamnak! – Ebben a pillanatban nem csak kicsinek, hanem szánalmasan gyengének tűnt.
– Imperiosus, te egy rögeszmével küzdő, beteglelkű ember vagy. Talán segíthetek rajtad. Emlékezz vissza gyermekkorodra. Hogyan bántak veled a szüleid? Hogyan neveltek fel, szeretettel vagy fenyítéssel? Emlékezz, mi történt veled, ami úgy felborította lelked egyensúlyát, hogy helyreállításához most a világot kell bekebelezned.
– Miről beszélsz? – kérdezte a varázsló remegő hangon.
– Van egy neves gyógyító, aki visszavisz gyerekkorodra, hogy rálelhess arra a félelemre, aminek elnyomásához most felfegyverzel egy egész bandériumot. Segít, hogy emlékeidben megleld azt a személyt, aki megmagyarázza, miért látsz ellenséget mindenkiben, aki egy kicsit is más, mint te. Kérj segítséget!
A varázsló túlméretezett trónjába roskadt.
Andrea lovára pattant és elvágtatott.

***

Miután maga mögött hagyta a mágus birtokát, a hegy túlsó oldalára került, ahol az út lejteni kezdett. Térképe szerint egynapi lassú gyalogmenet volt az, ami reá várt, mielőtt eléri a Sárkánytűz barlangot. A barlangról az a hír járta, hogy váratlan, alattomos tüzek lobbannak fel benne és megperzselik a bemerészkedőt.
– Hosszú barlangrendszer vezet a hegy másik oldaláig. – gondolta Andrea – mert a kijáratánál már Harmónia-völgy kezdődik. Örült, hogy közeledik céljához. Késő délutánra a barlang házmagasságú bejáratához ért. Bement. Egy csarnok fogadta, plafonig érő karcsú oszlopokkal. Az oszlopok között, sűrűn lobbantak lángok, ijesztő, “sárkány-okádó” hangot hallatva. Megpróbált a baloldalon bejutni, lova azonnal visszakozott a fellobbanó tűztől. Ugyanígy járt a jobboldalon is. A középső oszlopsornál is fellobbant a láng, majd gyorsan elenyészett. Ebben a pillanatban csengettyűszót hallott. Talán egy bohóc sipkáján vannak csengettyűk, melyek ilyen hangot adnak. Míg a csilingelés tartott, nem lobbant fel a tűz. Mikor az elhallgatott, a lángok újult erővel lobogtak.
– Most vagy csengőszóra alszik el a láng, vagy a tűz szüntében szólal meg a csengő! Egy biztos, nekünk most kell futni! Gyerünk, gyerünk, gyí, te!
A hosszú csengőszóra ló és lovas, átvágtattak az oszlopcsarnok közepén úgy, hogy a közelükben egyetlen szikra se lobbant fel. Hosszú vágta után lelassítottak, mert egy újabb nagy barlangnyílás került elő. A mögötte lévő üde-zöld völgy vízeséseivel, kanyargó, kis folyójával, szemet gyönyörködtetett. Egy távolabbi sűrű facsoportot szemelt ki pihenőül az ifjú. A közelben volt néhány gyümölcsfa is. A cseresznye már teljesen megérett. Lovon ülve könnyedén letépett néhány szemet. Ekkor egy zöldes barna halmot pillantott meg Óvatosan körbejárta a dombocskát, ami a másik oldalon egy alvó sárkány sörényében végződött. Agyában végigfutott az összes lehetőség, a fedezékbe meneküléstől, a “most kell levágni a fejét” változatig. Ekkor a háta mögött megszólalt valaki. – Remélem, nem akarod levágni a fejét!- Egy fiatal lány volt, marék cseresznyével a kezében. – Liliána hercegnő vagyok. Ha atyám küldött, már vissza is fordulhatsz, jól vagyok, nem kell megmenteni!
A hangos beszédre a sárkány nagyot ásítva felébredt.
– Nem kell aggódni, ő Benignus, senkit sem bánt. A világ legjámborabb sárkánya.
A vastagbőrű hüllő, most a jövevényre nézett.
– Benned kit tisztelhetünk fiatalember? – kérdezte. A hercegnő erre nagyot nevetett.
– Nézd meg közelebbről! A fiatalember inkább egy leány! Hanyag szemlélő, aki csak a ruhát látja, s nem magát az embert.
A leleplezett leány most levette sisakját és megrázta dús barna fürtjeit.
– Andrea vagyok, a te megmentésedre jelentkeztem, több lovaggal egyetemben, na meg, a félelmetes sárkány legyőzésére. De úgy tűnik, te cseppet sem szorulsz segítségre! Lélekjelenlét szükséges ahhoz, hogy felismerjük, mit kell cselekednünk, de bölccsé kell válnunk, hogy ráeszméljünk, itt nincs tennivaló!
A király leánya így fakadt ki:
– Az apám folyton férjhez akar adni, de nekem eszem ágában sincs hozzámenni egy ismeretlen páncélfejhez! Ő még mindig úgy kezel, mint egy babát, akinek nincs beleszólása a saját életébe. Ezért most újból szabadságra vágytam, s jólelkű barátom lehetővé tette. Nem rabolt el, csak elrepített néhány szép helyre. A légynek sem ártana, teljesen szelíd. – magyarázta a Liliána.
– De mi a helyzet a kőomlással, ami elzárta a völgy felé vezető utat? Úgy tudom egy ember meghalt alatta…
– A kőomlást a hegyi varázsló idézte elő. Benignus egész nap azon fáradozott, hogy elmozdítsa onnan a nagyobb sziklákat. Nemsokára újból járható lesz az út a Bölcsesség kútja felé. – mondta a hercegnő.
– Apropó. Régi vágyam volt már, hogy egy kérdést tegyek fel a kútnál, ami nagyon fontos nekem. Áruljátok el, merre találom meg!
A hercegnő és a sárkány erre felnevettek.
– Megbocsáss, hogy eddig eltakartam előled, de a szárnyaimat kissé kinyújtóztattam, íme, itt van. – S a hüllő összehúzva óriás szárnyait, kicsit hátrébb húzódott, így láthatóvá vált egy szép, márványszobrokkal díszített kőkút.
– Csak igyál a vizéből, s közben tedd fel kérdésedet!
Andrea így is tett, s várta a választ. A kút vize először zavarossá vált, majd letisztult, s a tiszta víz alján, egyre élesebben kirajzolódott egy szöveg:
„A boldogság ritka pillangó, melyet, ha kergeted, el nem érheted!
De ha tetted a dolgod, s végezetül pihenni megálltál, ő, mint nyugodt kikötőre, biztosan reád száll!“

***

Dél körül járt az idő. A szobába beszökő kellemes, langyos fuvallat, időnként megemelgette a függönyt. A lány ébredezett. Most érezte csak, milyen melege volt a takaró alatt, ezért kibújt alóla és nyújtózkodott egy nagyot. Kopogtak.
– Andi, ébren vagy?
Anya nyitott be mosolyogva.
– Tudod meddig aludtál?
– Valami őrült sztorit álmodtam. Király, szellem, meg lovag… Majd elmeséled később kicsim! Most azt mondd meg, feljöhet-e valaki, aki lenn vár a konyhában?
– Kicsoda?
– Valamilyen Péter.
– Hogyan?
– Nagyon udvarias és jóképű. – nevetett anya cinkosul.
Andi kiugrott az ágyból és mint aki nem tudja eldönteni, hogy a könyvespolcról vagy a ruhásszekrényből öltözködjön, össze-vissza futkosott. Végül megoldotta a problémát és tíz perc múlva mosolyogva állt szemtől-szembe Péterrel.
– Csak úgy meglógni az egyetemi buliról, hogy híre-hamva se maradjon? Szép dolog mondhatom. – mondta a fiú, megjátszott sértettséggel.
– Mégis valahogy idetaláltál.
– Hosszú történet az. Ha nem lennék másodéves, történelem-régészet szakos hallgató, talán nem is sikerült volna. Ugyanis a rendelkezésre álló, kevéske tárgyi emlékből kellett következtetni az egészre.
Andi nevetett.
– No, mégis röviden, távirati stílusban. Hogy is volt?
– Szegény jelmezes udvari bolond, a tánc végén, zenei-műszaki probléma megoldására el, ez alatt Hamupipőke, itt hagyott cipőcske nélkül köddé vált, s a visszatérő jelmezes bolond hoppon maradt név, cím, mobilszám nélkül, de sűrű kétségbeesés közepette. Erre felfedez egy széken maradt lila pulóvert, amit, mint véres lobogót, körbehordoz, hátha valaki felismeri, s lássatok csodát, felismeri a Lili nevű barátnő, mert az övé… s a többi már egyértelmű.
– Hol itt a távirat, hol itt a következtetés? – kérdezte a lány kacagva.
– Az élő tanúk felkutatása is lehetséges megoldás.
– Csak az Avar-kori leleteknél lenne nehézkes.
– De te nem mondtad el, mi volt a baj. Bunkón viselkedtem?
– Dehogy, semmi ilyen. Csak nagyon görcsöltem, a latin érettségi, meg a felvételi pontok miatt. A két nyelvvizsga is kifárasztott idén. Szerettem volna jól szóbelizni. Meséltem, hogy pszichológia szakra jelentkeztem?
A fiú bólintott.
– Akkor most már mindenen túl vagy, sikerrel vetted az akadályokat?
– Igen, minden vizsgám jól sikerült.
– Akkor eljössz velem moziba ma este?
– Lehet róla szó. – mondta Andi széles mosollyal.
– Ezek után, akár lazíthatok is. Már csak az értesítőt várom.
– Erről jut eszembe – mondta komolyan a fiú – ez a postaládából kandikált ki! Olyan ismerős volt a feladó és behoztam. – mondta kajánul.
Egy lezárt borítékot adott át Andinak. A lány kibontotta a hivatalos iratot, majd felugrott, és boldogan, nevetve szaladgált körbe a szobában.

Írta: Rébb Terézia