Misi belépett az ajtón. Egyenesen a munkából jött. Edit felállt a székről, a férfi magához ölelte. Érezte a könnyeket, ahogy átáztatták az ingét a vállán.
– Miért? Mit vétettünk? – zokogta fuldokolva.
– Nem tudom drágám. Nem értem, miért velünk történik ez – s a gombóc egyre nőtt a torkában.
Az ágyra nézett. Misu szeme csukva volt, aludt. Minden felé csövek, a műszív szabályos ritmusát jelezte a pulzusszámláló. A kisfiú arca halovány, szeme körül karika. Majd megszakadt a szíve. Ahányszor ránézett a kisfiára, az a nap jutott eszébe, amikor megszületett. Ő is, mint a legtöbb fiús apa álmokat szőtt a jövőből. Milyen lesz, amikor együtt fociznak? Megtanítja biciklizni! – határozta el egy alkalommal. Aztán ha nagyobb lesz, beszél neki a lányokról. „Hiszen ez az apa dolga” – mosolyodott el akkor büszkén.
Aztán hirtelen fekete felhőkként borult rájuk a félelem. Először nem is fogták fel. Amikor tv-ben másokról láttak ilyen filmeket a hírekben, elképzelni sem tudták volna, hogy ez velük is megtörténhet. Mégis elhangzott a lélekbemarkoló mondat: Misu életét csak egy új szív mentheti meg. S most itt álltak egymást átölelve, könnyeik egymásba folyva, fogyó
reménnyel. Kérdés, kérdést szült csupán. Egyikük családjában sem volt szívbeteg. Edit az első perctől mindent elkövetett, hogy a kis pocaklakó jól fejlődjön. Akkor miért? Ami pedig végképp összefacsarta a szívüket, mi lesz, ha nem kapnak időben szívet? De ezt a gondolatot csak érintőlegesen engedték be az életükbe. Ijedten hessegették el, mintha valami babona övezte volna. „Nem szabad végiggondolni!” Mintha akkor be sem következhetne. De az idő fogyott, hiába várták a felmentő hírt.
Ez alatt egy másik kórházban, egy másik ágy mellett Zsófi, és Máté dagadtra sírt szemekkel szintén a kisfiát nézte.
– Nem akarom, hogy összeszabdalják a kis testét – zokogta Zsófi az ágy szélére borulva. Máté megfogta, megszorította a kezét.
– Azt akarom, hogy úgy temessék el, ahogy megszületett – folytatta az asszony alig érthetően.
Egy orvosnő egy papírral a kezében, be akart fordulni a szobába, de éppen hallotta az utolsó mondatot, így kifordult csendben. Arcán sajnálkozás futott át.
Zsófi szülei a földszinti automatánál vásárolt kávéval fordultak be az ajtón. Miután üdvözölték egymást, és átadták a kávékat, a kis Bencéhez léptek. Könnyeiket törölve nézték, az unokájukat.
– Nincs remény? – nézett Zsófira az anyja, miközben újabb zsebkendőt vett elő.
Az asszony újra zokogásban tört ki, s csak a fejét rázta. Az apja magához ölelte. Máté közel hajolt anyósához:
– Nemrég megkérdezték, felajánljuk-e a szerveit? – nézett tanácstalanul.
– És ti mit mondtatok fiam? – suttogott a nagymama.
– Zsófi nem akarja. Nem engedi.
– És te mit gondolsz? – karolt bele vejébe az asszony.
– Nem tudom… Így is, majd összeroppan. Még azt sem tudom… Mi lesz utána? – s újabb könnycsepp vájt barázdát arcán.
Az asszony várt egy kicsit, majd kézen fogva lányát, maga után húzta a folyosóra.
– Üljünk le egy kicsit. Jó? – vezette a fal mellett álló padhoz.
Kezével elsimított egy rakoncátlan tincset, lánya arcáról. Lassan kezdett beszélni.
– Tudod annak idején a háború kirobbanásakor besoroztak egy csomó fiatal fiút. Még alig éltek. Épphogy kinőttek az iskolapadból. Mindegyik álmodozott valamiről. Orvos lesz. Mérnök lesz. Vagy esztergályos. Családot alapít, és gyerekei lesznek.
– Miért mondod ezt nekem épp most anya? Amikor az enyém… – sírta el magát újra.
Az anyja magához húzta, s csitítgatta.
– Mindjárt megérted, kicsim. Aztán egy nap, valamelyik az életét adta, hogy a társát megmentse. Gondolkodás nélkül. Nem egy. Sok. Talán egy perc, óra, nap múlva amúgy is találatot kapott volna, de lehet, hogy túlélte volna a háborút. És sokan az életüket adták a hazájukért. De nem haltak meg értelmetlenül. Mert mások tovább élhettek. Hősöknek nevezzük őket. Ugye érted már? – s bár az ő könnyei is újra eleredtek, igyekezett a hangját megtartva folytatni – Tudom, hogy a fájdalom megbénít, nem enged tisztán gondolkodni. De talán később, úgy éreznéd, hogy nem volt hiábavaló… Talán egy kicsi vigaszt nyújtana, hogy egy kisgyermekben tovább él. Hogy ha nem is ő dönthetett így, megmentette egy kis társa életét. Gondold át kicsim, amíg nem késő! – Azzal lassan levette kezét lánya válláról, felállt s visszaballagott unokája szobájába.
Nem tudták mennyi idő telt el. Zsófi megjelent az ajtóban, s intett Máténak. Mikor odaért, átölelte, s a fülébe súgta: – Gyere, írjuk alá a papírokat!
Az orvosnő, belépett Misu szobájába. Az arca nem árult el semmit, így Edit és Misi félelemmel telve felállt, s közelebb lépett.
– Ha Isten is úgy akarja, élni fog a fiuk. Most szóltak… – s halványan elmosolyodott.
Írta: Tara Scott
Kedves Szilvia!
Tökéletesen igaz. Ez még csak a kezdet, míg a másik kisgyermeknek a vég. Mindenképpen igazságtalannak érezzük a sorsot. Nem könnyű felhőtlenül a kapó családnak sem. A másik kisfiú sorsa mindig árnyék marad az életükön.
Köszönöm szépen, hogy elolvastad.
Szeretettel ölellek: Tara.
Kedves Dina!
Adja az ég, hogy soha ne kelljen ilyen helyzetben döntenünk!
Köszönöm, hogy időt szántál írásomra.
Szeretettel: Tara.
Kedves Gyöngyi!
Nagyon szépen köszönöm, a hozzászólásodat. Valóban igyekszem olyan témákat keresni, melyek az életünkről szólnak. Egyre többször látunk beteg gyermekeket, ilyen helyzetben. Miközben már Európában is, egyre csak virágzik a szervkereskedelem. Talán az őssejtből növesztett szervek segíteni fognak, de az még sok időbe telik, mire általános módszer lesz.
Szeretettel: Tara.
Kedves Tara!
Tényleg szomorú és megindító volt. 🙁
Mindemellett tükrözi az igazi valóságot. Sajnos az ilyen helyzetekre, nem lehet felkészülni.
Gratulálok az írásodhoz! 🙂
Szeretettel,
Dina
Kedves Tara.
Bár mennyire is szomorú és könnyeket óhajtó ez a történet és mégis mindig élvezettel és szeretettel olvasom az írásaidat. Tudom, ha te írsz az az élet egy igaz története ami tanít és elgondolkoztat.
Nagyon szép írásodhoz szívemből gratulálok szeretettel olvastam Gyöngyi.
Kedves C. Smith, Laci, Ibolya és Titanil!
Nézem a híradót, és olyan sok kisgyermek vár új szervekre, miközben a másik oldalon különböző indokokkal életmentő egészséges szerveket temetnek el. Elgondolkodtam. Édesapám 43 évesen hunyt el infarktusban, és én 18 évesen félig még gyerekként nem tudtam elfogadni, hogy vannak létfontosságú szerveink, és egy megbetegedése is elég….
Értelmetlennek éreztem a halálát. És akkor merült fel bennem először, hogy ha az ép szerveivel másokon segíthetett volna, talán nem éreztem volna teljesen értelmetlennek a halálát. Azóta ez csak megerősödött bennem. Talán olyan is olvassa, aki elgondolkodik rajta, és valaki más életben maradhat.
Köszönöm, hogy elolvastátok.
Szeretettel ölellek Benneteket: Tara.
Kedves Tara!
Szomorú, megható és tanulságos a történeted. Ilyen helyzetben az anya fájdalmában nem tud helyesen dönteni, ezért kell egy harmadik, aki felvilágosítja, mit tegyen.
A megváltoztathatatlan mindig fájdalmas, de egy gyerek elvesztése…… még belegondolni is szörnyű.
Gratulálok írásodhoz!
Szeretettel: Titanil
Kedves Tara nem szeretnék ilyen szörnyű tragédiát átélni, bár a vége reménykeltő, de….
Szépen írtad le, gratulálok Jega Ibolya
Kedves Tara!
Kitűnően megírtad ezt a témát. Szörnyű és megható, mint maga az élet. A katonák önfeláldozása remek hasonlat.
[b]Csak gratulálni tudok, kitűnő írás![/b]
[i]A hatodik Tollforgató Történet volt ilyen témájú, onnan kaptam én is az ötletet, egy novellára. Az az őrület, hogy holnap hajnalban akartam hozzákezdeni 🙂 .
Sebaj, ez a kitűnő munka még nagyobb odafigyelésre fog ösztönözni, és megírom az én verziómat. [/i]
Mit is mondhatnék, nagyon szomorú történet…
🙁
Nekem is vannak gyerekeim, szóval… Borzalmas még belegondolni is.
Üdv:
C. Smith