Mesteremnek
Az úton rengeteg ember tolongott, s macskakövek egymásra rakódtak. Minden egyes kőre egy rózsaszirom hullott, könnycseppek csorogtak rá, s izzadtságcseppek, melyek a mindennapi robot sodrásában jelentkeztek. A legtöbbször el sem hitték volna az emberek, hogy a kövek rózsaolajjal le lennének öntve, mert mily nagy luxus egy kis faluban a rózsaesővel táplált föld. A kövek repedései földdel voltak kitöltve, minden illatos nyom Rómához vezetett, és a zene az emberi fül belsejébe rivallt. Az emberi hallójárat rendkívül göröngyös volt, minden csigakoporsóra emlékeztette embereket. S a tekervényes gondolati áramlatok is hasonlóak voltak a rózsavízzel telített kövek közöttiségére. Voltaképpen az emberek szívében nem volt már meg a rózsaillatos nyom, elveszett minden felület, és megmaradtak az árnyak alakjai, ugyanis ebben a faluban rengeteg szellem élt. Most természetesen nem a holtak szellemiről van szó, hanem egy gonosz varázsló terjesztette ki a hatalmát a föld alatt, különféle negatív csatornák által. Abban a pillanatban, amint a rózsaeső nagyon sűrű cseppekben csöpögött, különféle betűk potyogtak belőle szövegbe, és tördelték egymást beszédben akkor a hangok, mígnem betűkbe nem ért a végtelen gondolatsor. Ám meg kell hagyni, hogy a rózsaeső roppant anyagi természetű, s mindig a legelső a fény, a dolgokat először fény simogatja, melyek majd gondolattá alakulnak át, s csak ezt követően fognak majd beszéddé érni. Néha emberek rengeteg érzést csomagolnak egyetlen színbe, formába, vagy csak egy illatba. Minden fehér papiroson áll egy ige: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel”, de ez a felírás csak annak kedvezőtlen, aki hisz az ehhez hasonló furcsaságokban, mint mágia. A rontás és a fekete mágia roppant egy veszélyes dolog, hiszen ölni is képes. A mágikus képességgel rendelkező emberek akarata ugyanis valósággá lesz. A felszín csak egy dolog, melyre a rácsozatot ráillesztették, de természetesen van a dolgok mélyén egy örök változatlan isteni mag, amely a mindenséghez kapcsolja az egyént. A rózsaeső egyre nagyobb cseppekben hullik, eközben a múlt nagy szövetének is felrepednek a szavai, melyek beletördelik az egész világot egyetlen, kimondott szóba. Abban az esetben, ha a keresztjét képes az ember saját hátán cipelni, akkor abból könnyebben alakul ki rózsa, hiszen az életben minden szó egy nagy csoda, amint kimondja ember, rögvest valóra válik minden. A rózsaeső majd a bőr különféle szöveteibe is beszüremlett, hiszen mindenhol van egy kis rés, mely révén az anyagba egy kis fény bőven képes beszüremleni.
A rózsavíz sok szempontból csak egy illatnyom, de annál mégis több. Egy csodaszép nő kalappal a fején, kosárral a kezében rendkívül vígan, és boldogan ugrándozott az úton, minden fehér kőre kétszer rálépett, és felülírta mindig nevével. Olyan volt ez a világrend, mintha az új földön lett volna hirtelen az ember, csodás fény áradt minden sarokból, és az eszmélődés mindig az ékes oldalon jelentkezett. A szemlélődés természetesen csak akkor mehet végbe, hogyha az eszmélődés már végbement, és rádöbben az ember, hogy eddigi élete, nem volt élet. A legtöbb sorsszem mindig egymás kezét fogja, felülírja egymást a rengeteg összeköttetés, és a lány megy az úton, a rózsaeső pedig lábnyoma révén folyvást újra keletkezik, hajába hullik égi nedű, kosarában az alma rózsaeső láttára csodás arannyá változik, és mindezt oly nagy fény követi, mindenhova jeleket és nyomokat téve. Az egyik jel, melyet rózsaeső ad, az mindig az égbolt, hol a kupolára összpontosul a rengeteg fény, s itt is történik meg az eszmélődés. Nincsen cselekvés az emberben, csak vár, és emlékezik. Hajdanán ezen a téren küldtek halálba egy embert, aki azt sem tudta, hogy miként kaphatta meg ezt a szörnyű végítéletet, csak bámult maga elé, és karikás szemekkel egyszerűen tenni nem tudott semmit. Az eszmélődéseket mindig egy nagy gong követte, hiszen ez az egyedüli, ami magára ébresztheti egyént, folyvást gondolkozik ember gondolata, nem bír megnyugodni a tétlenségben. Majd egy holt síkra tér ember, hörög és dadog, nem bírja tovább így vinni az életet. Rózsaeső hullik az égből, de az istenjárás nyomán sok kis lélek megszakad, mert a tiszavirág életű emberek nem kaphatnak maguknak semmi bíztatót. Elhull a virág, eliramlik az élet. Gyorsan elmúlik az a közeg, mit életnek nevez ember, de a rózsaeső egyre jobban hullik, s már nemcsak a kövek közöttiségét szervezi, hanem belehull az emberi szívekbe, és a szövetek között növeli a hangoltságot. Ennyi volna a rózsaeső, amely majd a kövek közében újra megszüntetve megőrző lényegiséggé válik, hullik tovább az eső, de az emberi szívekben a nyomok felül nem írhatóak, s végül pedig az istenjárásban meghalnak az árnyéklélek. Össze kell vetni mindent, ami halandó, és az örökre fektetni a rendszert, hogy a rácspontokban ketten legyenek, a közöttiség és maga a rózsavizes, megáztatott nyom, amely belenyomódik az életbe mélyen, belefűzi a sors fonalát, mígnem majd halálban ki nem buggyan, s megmutatkozik, hogy a rózsaeső minden nyomot megáztatva megmutatkozott. A lélek szövetébe pedig belefúródott a rózsaeső, és áztak a szavak, de a hangoltság belőle soha el nem múlhat. A lélek gondolata pedig a halálban gondolkodva, a rózsaesőcseppeket nyomba visszaírta, és eltűnt minden, a nyom, az ember, és az árnyék, valamint a visszaírhatóság is.
Székesfehérvár, 2008. szeptember 5.
Elbert Anita