Andriska


„Olyan melegem van. Mi lenne, ha levenném a kabátomat?”- nézett körül. De mégsem mozdult.
„Vivi is sötét ruhában van, és ők a napon ülnek. Biztos neki is melege van. Rám néz. Integetek neki. Vissza akart integetni, de az anyukája lefogta a kezét, és valamit súgott neki. Most meg kifújta az orrát.” Felnézett az anyjára. „Anya is sír.” Mellette a nagyanyja ült. Felnézett rá. „Nagyi is sír. Mert apa itt van ebben a…”
– Anya! Mi ez? – Fogta meg anyja kezét, s előre mutatott.
– Koporsó drágám. Koporsónak hívják – súgta neki az anyja, s újra letörölte a könnyeit – maradj csendben, kérlek!
„Apa mikor jön már ki belőle? Azt ígérte, hogy hétvégén elmegyünk megnézni a dinókat ott abban a nagy házban. Akkor biztos kijön nemsokára.”
– Anya! – rázta meg ismét anyja karját.
– Mit akarsz kisfiam? Mondtam, hogy maradj csöndben! Nézd! Mindenki a bácsit hallgatja.
– De mikor jön már ki onnan apa? – hallotta mindenki, aki a koporsóhoz közelebb volt. Volt, aki hangos zokogásban tört ki, nagyanyja is mellette, a másik is anyja mellett, és távolabb ülők, állók is. Az anyja is sírva válaszolt:
– Kérlek Andriska! Majd megbeszéljük. Jó? De most kicsit ne beszélj! – húzta magához, s a kisfiú arca is könnyes lett, ahogy arcához nyomta az arcát.
Andris kicsit lejjebb csúszott mikor anyja elengedte, s lóbálni kezdte a lábát.
– „Kiváló rendőr volt.” – hallotta a beszélő férfi hangját, aki a mikrofonba beszélt az ő apukájáról. Szép egyenruhában volt, és a kollégák is mind ugyanúgy felöltözve. Voltak, akiket ismert, de most nem néztek rá. Mindenki nagyon komoly volt.
– „Szolgálatteljesítés közben” – hangzott a következő mondat. Andris befejezte a lábával a harangozást, s a tekintete is egy pontra szegeződött. Egy a nappalijukban pár nappal előbbi beszélgetés jutott eszébe.
– „Nem azért neveltem fel, hogy egy mocskos bűnöző miatt meghaljon szolgálatban.” – sírta a nagyanyja, s ő hallotta, pedig halkan beszéltek.
„Meghaljon”… – dobolt, most benne újra – „Tibiék azt mondták az oviban, hogy aki meghalt, azt nem látjuk többet. De az nem lehet, mert apa megígérte…. És ő mindig megtartja, amit megígér. Mindig mondja is, – biggyesztette le a száját – hogy tudod kisfiam, amit én mondok neked, az úgy is lesz. Azt is mondta, hogy ha nagy leszek, megtanít motorozni. Akkor pedig visszajön. – s arca dacossá vált – Biztos is, hogy visszajön. Mert szeret. Engem is, meg anyát is. Mindig át szokta ölelni, és ha olyankor odamegyek hozzájuk, akkor felemel, és mindkettőnket magához ölel” – törölte le öklével könnyeit.
A díszlövések alatt nagyapja befogta az ő fülét, míg a kötelekkel leengedték a koporsót. Így is minden lövésre összerezzent. Újra eluralkodott rajta az a rossz érzés, amit még nem tudott megnevezni, de mielőtt kinyithatta volna a száját, az anyja megfogta a kezét, odamentek a sír széléhez, s a kezébe adott egy szál fehér virágot, és odasúgta neki, hogy dobja be. Anyja, és az ő kezéből egyszerre hullott a virág a koporsóra. Kérdések feszítették a torkát, s újra letörölte kezével könnyeit. Anyja ránézett, és egy papír zsebkendőt nyomott a kezébe. Míg az emberek a földdel befedték a sírt, nem tudott megszólalni. Nem értette mi történik, és megint csak az jutott eszébe, amikor a barátaival az oviban a halálról beszéltek. „Aki meghal, azt eltemetik” – mondta Tibi. Akkor nem volt pár napig az oviban, mert a nagymamája meghalt. Így mondta az ő anyukájának, a Tibi anyukája. Akkor anyával akart beszélni a halálról, de anya rámosolygott:
– „Beszéljünk, valami vidámabbról! Jó? Például, hogy ha apa hazajött, elmegyünk fagyizni” – jutott most eszébe.
Rengeteg koszorú, virág borította be a sírt, és emberek jöttek anyjához, és nagyszüleihez megölelték őket, valamit mondtak, amit ő nem értett, és sírt mindenki. Ő is. Az a rossz érzés nem engedte, hogy abbahagyja. Aztán az egyik nagyapja felvette, s elindult vele az autó felé.
– Apa nem jön haza? – kérdezte hüppögve olyan hangsúllyal, mintha benne már kész lenne a válasz is.
– Nem kisfiam. Apa, innen már nem jöhet haza – s kinyitotta az autó hátsó ajtaját.

Írta: Tara Scott

“Andriska” bejegyzéshez 13 hozzászólás

  1. Kedves Tara! Szomorú történetedet szeretettel olvastam! Örülök, hogy ide találtam! Szeretettel! Adri

  2. Kedves Timóca!
    Hidd el, mindannyian ezt tesszük, talán valamiféle babona, hogy nem akarunk vagy nem merünk beszélni róla, talán félünk, hogy megidézzük. Mi a jobb? Ki tudja? Beszélni, vagy nem. Nehéz elmagyarázni. Megérteni nem fogja, és lehet, hogy éppen mi visszük vakvágányra. Jól sejtetted, a mostanában történt valós események ihlették.
    Szeretettel: Tara.

  3. Kedves Titanil!
    Hozzászólásodból érzem, hogy Te is átérezted ami engem is a megírására kényszerített. Köszönöm szépen.
    Szeretettel: Tara.

  4. Kedves Veronika!
    Szívbemarkoló volt olvasni hozzászólásodat. Átéreztem a Veletek történt tragédiát, csak úgy mint az én Andriskámét, hiszen egy kicsit a bőrébe kellett bújnom, hogy érezzem amit Ő érzett. Sajnálom ami történt Veletek. Vannak sebek, melyek sohasem gyógyulnak be. Én is tapasztaltam.
    Szeretettel: Tara.

  5. Kedves Tara!
    Nagyon meghatódtam írásodon.
    Egy édesapa temetésén ott van felesége kisgyerekével. Sajnáljuk a családot, közben nem is gondolunk, mi játszódhat le egy kicsi gyerek lelkében, aki nem érti ezt az egész szertartást, mi van körülötte, csak azt látja mindenki sír. Későbbiekben még mennyi kérdés hangzik el anyja felé, amit szintén nem ért, csak azt tudja, apja miért nem jön haza?
    Nagyon szépen fogalmaztad, átérezted a kicsi gyerek pillanatnyi gondolatait, kérdéseit.
    Szeretettel: Titanil

  6. Kedves Laci!
    Nagyon szépen köszönöm.
    Szeretettel. Tara.

  7. Kedves Dina!
    Köszönöm szépen, hogy időt szántál írásomra.
    Szeretettel: Tara

  8. Nagyon jó!
    [b]Szomorú, de kitűnően megírva, gratulálok![/b]
    Szinte hallottam a kisfiú gondolatait. Teljesen beleéltem magam!

  9. Kedves Tara!
    Valóban nagyon szomorú történet. De ennek ellenére, szerintem nagyon szépen van megírva. Gratulálok hozzá!

    Szeretettel,
    Dina

  10. Kedves Judit!
    Nincs rendőr rokonom, ismerősöm, de az utóbbi időben több kisgyermek maradt hirtelen apa nélkül. Ez ihlette ezt az írásomat. Köszönöm szépen, hogy elolvastad.
    Szeretettel ölellek: Tara.

  11. Kedves Tara!
    Hű, de szomorú történet! 🙁
    Szépen írtad le, hogy milyen nehéz a gyermeknek a szülő elvesztése. A szülő halála egy kisgyerek számára az egyik legnehezebben leküzdhető trauma.
    A halálával a gyermek azt is átéli, hogy a felnőttek sem mindenhatóak és mindentudók, a legnagyobb biztonságot nyújtó kedves személy sem "megbízható". Hiába hát minden ígéret, mindez ámítás volt, hiszen magára hagyta őt az, akiben vakon bízott.
    Megható az írásod!
    Judit

  12. Kedves Ibolya!
    Megköszönöm, hogy itt jártál. A gyerekek lefordítják a saját nyelvezetükre amit hallanak, összehasonlítanak. A szülők nagy része, mint Andriska édesanyja is, hárít, ha a halálról kérdeznek, mert fél. A haláltól. Kicsit védekező reflex, nehogy megidézzük. Így azután egymásra hagyatkoznak, amíg akkorák nem lesznek, hogy megértsék.
    Szeretettel ölellek: Tara.

  13. Kedves Tara biztos , hogy a gyerekek egy bizonyos korig nem értik egészen a halál fogalmát. Erre van egy rövid történetem. Már régen, meghalt a szomszédék dédije, a temetés idején én vigyáztam a 3 éves kislányra. Ő mondta , hogy anyáék a temetésen vannak, mert elássák a dédit, mint apa a döglötten született kismalacokat, tudod Ibinéni a dédi is elpusztult. Morbid ez a történet , de igaz, ez a gyerek így próbálta megérteni a halált. Üdv. Jega Ibolya

Szólj hozzá!