Andriska

„Olyan melegem van. Mi lenne, ha levenném a kabátomat?”- nézett körül. De mégsem mozdult.
„Vivi is sötét ruhában van, és ők a napon ülnek. Biztos neki is melege van. Rám néz. Integetek neki. Vissza akart integetni, de az anyukája lefogta a kezét, és valamit súgott neki. Most meg kifújta az orrát.” Felnézett az anyjára. „Anya is sír.” Mellette a nagyanyja ült. Felnézett rá. „Nagyi is sír. Mert apa itt van ebben a…”
– Anya! Mi ez? – Fogta meg anyja kezét, s előre mutatott.
– Koporsó drágám. Koporsónak hívják – súgta neki az anyja, s újra letörölte a könnyeit – maradj csendben, kérlek!
„Apa mikor jön már ki belőle? Azt ígérte, hogy hétvégén elmegyünk megnézni a dinókat ott abban a nagy házban. Akkor biztos kijön nemsokára.”
– Anya! – rázta meg ismét anyja karját.
– Mit akarsz kisfiam? Mondtam, hogy maradj csöndben! Nézd! Mindenki a bácsit hallgatja.
– De mikor jön már ki onnan apa? – hallotta mindenki, aki a koporsóhoz közelebb volt. Volt, aki hangos zokogásban tört ki, nagyanyja is mellette, a másik is anyja mellett, és távolabb ülők, állók is. Az anyja is sírva válaszolt:
– Kérlek Andriska! Majd megbeszéljük. Jó? De most kicsit ne beszélj! – húzta magához, s a kisfiú arca is könnyes lett, ahogy arcához nyomta az arcát.
Andris kicsit lejjebb csúszott mikor anyja elengedte, s lóbálni kezdte a lábát.
– „Kiváló rendőr volt.” – hallotta a beszélő férfi hangját, aki a mikrofonba beszélt az ő apukájáról. Szép egyenruhában volt, és a kollégák is mind ugyanúgy felöltözve. Voltak, akiket ismert, de most nem néztek rá. Mindenki nagyon komoly volt.
– „Szolgálatteljesítés közben” – hangzott a következő mondat. Andris befejezte a lábával a harangozást, s a tekintete is egy pontra szegeződött. Egy a nappalijukban pár nappal előbbi beszélgetés jutott eszébe.
– „Nem azért neveltem fel, hogy egy mocskos bűnöző miatt meghaljon szolgálatban.” – sírta a nagyanyja, s ő hallotta, pedig halkan beszéltek.
„Meghaljon”… – dobolt, most benne újra – „Tibiék azt mondták az oviban, hogy aki meghalt, azt nem látjuk többet. De az nem lehet, mert apa megígérte…. És ő mindig megtartja, amit megígér. Mindig mondja is, – biggyesztette le a száját – hogy tudod kisfiam, amit én mondok neked, az úgy is lesz. Azt is mondta, hogy ha nagy leszek, megtanít motorozni. Akkor pedig visszajön. – s arca dacossá vált – Biztos is, hogy visszajön. Mert szeret. Engem is, meg anyát is. Mindig át szokta ölelni, és ha olyankor odamegyek hozzájuk, akkor felemel, és mindkettőnket magához ölel” – törölte le öklével könnyeit.
A díszlövések alatt nagyapja befogta az ő fülét, míg a kötelekkel leengedték a koporsót. Így is minden lövésre összerezzent. Újra eluralkodott rajta az a rossz érzés, amit még nem tudott megnevezni, de mielőtt kinyithatta volna a száját, az anyja megfogta a kezét, odamentek a sír széléhez, s a kezébe adott egy szál fehér virágot, és odasúgta neki, hogy dobja be. Anyja, és az ő kezéből egyszerre hullott a virág a koporsóra. Kérdések feszítették a torkát, s újra letörölte kezével könnyeit. Anyja ránézett, és egy papír zsebkendőt nyomott a kezébe. Míg az emberek a földdel befedték a sírt, nem tudott megszólalni. Nem értette mi történik, és megint csak az jutott eszébe, amikor a barátaival az oviban a halálról beszéltek. „Aki meghal, azt eltemetik” – mondta Tibi. Akkor nem volt pár napig az oviban, mert a nagymamája meghalt. Így mondta az ő anyukájának, a Tibi anyukája. Akkor anyával akart beszélni a halálról, de anya rámosolygott:
– „Beszéljünk, valami vidámabbról! Jó? Például, hogy ha apa hazajött, elmegyünk fagyizni” – jutott most eszébe.
Rengeteg koszorú, virág borította be a sírt, és emberek jöttek anyjához, és nagyszüleihez megölelték őket, valamit mondtak, amit ő nem értett, és sírt mindenki. Ő is. Az a rossz érzés nem engedte, hogy abbahagyja. Aztán az egyik nagyapja felvette, s elindult vele az autó felé.
– Apa nem jön haza? – kérdezte hüppögve olyan hangsúllyal, mintha benne már kész lenne a válasz is.
– Nem kisfiam. Apa, innen már nem jöhet haza – s kinyitotta az autó hátsó ajtaját.

Írta: Tara Scott