Szeretetfoltok

Egyszer volt, hol nem volt, a pesti belvárosban, volt egyszer egy négyemeletes bérház. Ennek a legfelső emeletén, az egyik lakásban, élt egy barnahajú kisfiú, Ádám, a szüleivel.
Ádámnak volt egy kis plüsskutyusa, egy igazi, hófehér bundájú, foxi, „akit” Nimródnak hívott. Nagyon jó név volt, mert könnyen lehetett vonyítani: „Nimroauúóód!” – ez pedig egy kutya nevénél nagyon fontos, mint azt Ádám mindig elmondta – és Nimród rögtön meg is mutatta, – amikor megkérdezték tőle, hogy miért így hívják a kutyust.
Bárhová is ment Ádám, Nimród mindig ment vele. Mindig kis gazdija karjába ugrott, aki magához ölelte. Így mentek együtt az óvodába, a játszótérre, a nagyszülőkhöz, vagy éppen a barátaikhoz. Amíg esténként Ádám megfürdött, ő a szobában, az ágyban várt rá. Elalvás előtt a kisfiú halkan, hogy Anyuék ne hallják, elmesélte neki, hogy mi minden történt vele aznap. Általában sosem jutott a végére, mindig hamarabb elaludt, de ez Nimródot nem zavarta, ilyentájt már ő is nagyon fáradt volt. Összegömbölyödött a párnán és néhány pillanat múlva elnyomta az álom.
Egyszer, egy szép tavaszi napon, miután eljöttek az óvodából, elkísérték Anyut orvosi vizsgálatra a nagy rendelőbe. Amíg anyu a doktor bácsival beszélt, ők elmagyaráztatták az ápoló nénivel, hogy melyik műszer micsoda. Nagyon érdekes volt, Ádám el is határozta, hogy otthon ő is meg fogja majd vizsgálni Nimródot, meg Brumit, a macit, persze úgy, hogy ne fájjon nekik.
Miután a doktornál végeztek volt még egy kis dolguk, be kellett vásárolniuk, hogy legyen otthon tej meg kenyér és Apunak felvágott, amit elvihet magával reggelire.
Nem a megszokott közértbe mentek, az a rendelőtől hazafelé nem esett útba, hanem egy másikba. Ádám most is nagyon segítőkész volt, amíg Anyu tolta a kocsit ő, hóna alatt Nimróddal, hordta bele a vásárolni valót. A pénztárnál aztán lelkesen rámolt a szalagra, és megörült, amikor két Túró Rudi is előkerült a felvágott alól. Az egyiket rögtön ki is bontotta, amint kifizették.
Félre vonult vele a pulthoz, ahol el lehet pakolni a vásárolt holmikat. Most mindkét kezére szüksége volt, egyikbe fogta az édességet, a másikat, ahogyan Anyu tanította, alá tartotta, hogy ne potyogjon a csoki a földre, ezért a kutyust letette a pult alsó polcára. Aztán, amikor megjött Anyu neki segített, fogta a szatyor fülét, amíg Anyu elpakolt. Siettek haza, még főzni kellett és Ádám is átakart menni játszani a szomszéd kisfiúhoz.
Csakis így fordulhatott elő, hogy szegény Nimród bizony ott maradt a pult alsó polcán. Kicsit álmos volt, el is szundíthatott, és amikor felriadt Ádám és Anyu nem volt sehol. Nem hitte, hogy elveszhet, biztos volt benne, hogy visszajönnek érte. Ezért nem is ugatott, csak feküdt csendben és nézelődött.
Volt a közértben egy másik vásárló, egy negyven év körüli férfi. Két üveg bort vett magának és egy kissé szégyellte magát, hogy már megint ajándék nélkül fog beállítani a kislánya születésnapjára. Megörült, amikor meglátta a plüsskutyust. Tökéletes ajándék! Gyorsan körülnézett, hogy látja-e valaki, aztán megragadta, bedugta a szatyrába az üvegek tetejére és vígan kiment az utcára.
Félúton a villamosmegálló felé elment Ádámék mellett, akik észrevették, hogy Nimród nincs velük és igyekeztek vissza a közértbe, mert Ádám biztos volt abban, hogy ott maradt.
– Gyorsan, – sürgette, és szinte húzta anyját – gyorsan siessünk! Remélem nem ijedt meg és nem hiszi azt, hogy direkt hagytuk ott…
Szegény Nimród! Az üvegek csörömpölésétől nem hallotta gazdája hangját és a szatyor alján levő, koszos munkásruhától nem érezte a szagát sem. Így nem tudta, hogy gazdái már keresik, csak riadtan lapult, és próbálta elkerülni az össze-összekoccanó palackokat.
A nejlonzacskó áttetsző anyagán keresztül látta, ahogy felszállnak a villamosra. Tudta, most már biztos, hogy nem fogják őt megtalálni, hisz az embereknek rossz a szaglásuk. Neki magának kell cselekednie! És minél hamarabb! Szerencsére akaratlan segítséget kapott. Ellenőr volt a villamoson és elrablójának nem volt jegye… Amint meghallotta a jellegzetes felszólítást – „Jegyeket, bérleteket!” – már araszolt is a legközelebbi ajtó felé, és ahogy megállt a szerelvény a következő megállóban, gyorsan le is szállt. A szatyra a nagy sietségben beakadt a kapaszkodó oszlopába, és amint rántott egyet rajta Nimród kiesett belőle.
Ez volt a legmegfelelőbb alkalom!
Bármennyire is fájt, a kutyus egyetlen hangot sem adott, amikor a villamos lépcsőjére puffant. Sőt! Mert ügyes kutya volt sikerült a következő lépcsőre bukfenceznie, onnan pedig ki a járdaszigetre, mielőtt az ajtó becsukódott volna.
A kocsiból többen is láttak, hogy Nimród kiesett, és mert azt hitték, hogy a férfihoz tartozik, rá is szóltak, hogy várjon. Az azonban nem is figyelt rájuk, úgy gondolta, hogy az ellenőr kiabál utána, ezért menekülőre fogta és a kutyussal mit sem törődve, eltűnt egy közeli kis utcában.
Nimród pedig ott ült a villamosmegállóban, és most már tényleg alaposan el volt veszve. Ráadásul, ahogy körülnézett rá kellett jönnie, hogy pont az ellenkező irányba utazott egy megállót, mint amerre Ádámék laknak. Nagyon elkeseredett, hogy fog most hazajutni? Mi lesz a kis gazdájával? Kivel fog aludni, óvodába menni? Kinek fog mesélni lefekvéskor?
Amint így szomorúan sóhajtozott, arra eszmélt, hogy valaki szimatolja. Riadtan nézett fel. Egy nagy, fekete kutya állt felette: „Egy igazi kutya! Egy nőstény és nincs nyakörve!” – állapította meg és még jobban megijedt, sok rosszat hallott Anyutól a kóbor kutyákról; Ádámot is féltették tőlük. Az állat néhány pillanatig elgondolkodva szemlélte Nimródot, talán elkóborolt kölykének nézte, aztán elhatározásra jutván óvatosan a szájába vette és elindult vele.
Nem mentek messzire, keresztülvágtak az úttesten – a másik irányba, mint amerre a férfi ment – és befordultak egy szűk utcába, amit mindkét oldalról emeletes házak fogtak közre.
Volt ott egy elgazosodott foghíj telek, nem állt rajta más csak egy roskatag bódé. Rozsdás drót kerítése alatt épp két suhanc bújt ki.
A nőstény kutya megállt és vészjóslón morogni kezdett. Hát hogyne morgott volna! Hisz ez az ő területe, itt lakik a bódéban a kölykeivel. Ha ez a két embergyerek bántani merészelte őket, akkor alaposan megjárják! Egyszer és mindenkorra meg fogja nekik mutatnia, hogy ki itt a főnök!
Minden szőrszála felborzolódott, kiejtette a szájából Nimródot – sajnos, pont egy pocsolyába – és harcias pózban, fejét lesunyva közeledett a két fiú felé. Már nem morgott, hanem ugatott. Egyrészt ijesztésül, másrészt, hogy tudassa csemetéivel, hogy itt van a közelben.
A fiúk, úgy tizenévesek lehettek, riadtan pillantottak rá. Láttak rajta, hogy szoptatós nőstény és tudták, hogy nem jó ötlet egy ilyen állattal kötözködni. Ők igazán nem akartak semmi rosszat, csak körül néztek a telken, hogy nincs e valami használható, fogalmuk sem volt a kölykökről. Szép lassan, óvatosan elhátráltak hát a kerítéstől, és amikor úgy gondolták, hogy elég messze vannak már, futásnak eredtek. Az anyaállat a rend kedvéért egy kicsit kergetett rajtuk, majd pár méter után az utca közepén megállt és ékesszólóan tudtukra adta, hogy rossz véleménye van róluk, és hogy még egyszer ide ne merjenek jönni! Aztán, mint ki jól végezte dolgát, átbújt a kerítés alatt és ment megnézni a kölykeit.
Nimródról teljesen megfeledkezett, a kiskutyának egészen átáztak a tappancsai, halkan nyüszítve kászálódott ki a pocsolyából és egy aprót tüsszentett. „Na, tessék – gondolta – még a végén megfázok…” – Reménykedve nézett körül, aztán odament a kerítéshez, hátha a nagy kutyának eszébe jut, hogy itt hagyta őt. „A kölykök közt is jobb lenne, mint itt. Ott legalább meleg van…” – és orrát a dróthoz nyomta.
A sok illattól egészen felvillanyozódott, most már szimatolva, szagról-szagra haladt, azzal az elhatározással, hogy megtalálja a helyet, ahol a nőstény bement.
Már majdnem odaért, amikor emberi hangokat hallott. A két kiskamasz jött vissza, hangosan vitatkozva valamin. Nimród a kerítéshez lapult, talán nem veszik észre, de nem volt szerencséje. Fehér bundája szinte világított, így rögtön meglátták.
– Né, kiskutya! – kiáltotta az egyik és a hangjában volt valami, amitől a kutyus megborzongott, így amikor a fiú odarohant hozzá és a kezében levő bottal megpiszkálta egy hangot sem mert kiadni.
– Na, él még? – kérdezte a társa, aki óvatosan hátrébb maradt, és szemmel tartotta a telket, hátha előkerül a nőstény.
– Ááá! Csak egy vacak játék! – válaszolt a másik csalódottan. Aztán egy hirtelen ötlettől felderült az arca – Figyusz! Megy! – és a botot, mint egy golfütőt meglendítette. A bot neki csapódott Nimród oldalának és feldobta a levegőbe.
Azok ketten tátott szájjal és csillogó szemmel figyelték, ahogy repül, meg se hallották, hogy vonyít fájdalmában és félelmében, csak azon derültek, hogy milyen jópofán bukfencezik röptében. Egyenesen a másik fiú felé tartott, akinek vigyorgó ábrázatát látva, biztos volt abban, hogy az is kitalált valamit.
Így is lett! Mielőtt Nimród földet érhetett volna, lendítette a lábát és belerúgott egy jó nagyot. A kutyus újra a levegőben volt és néhány másodperccel később tompa puffanással az egyik földszinti lakás ablakához ütődött. Onnan az ablakpárkányra esett, egy pillanatra úgy látszott a felkunkorodó bádogborítás fenn tartja, de aztán mégis lepottyant a földre.
– Gól! Gól! – kiáltozták önfeledten az emberkölykök.
Örömük azonban nem tartott sokáig. A lakás gazdája, egy idős bácsi, otthon volt, meghallotta a zajt, kinyitotta az ablakot és dühösen, öklét rázva feléjük, rájuk förmedt:
– Csibészek, gazemberek! Majd adok én nektek! Dobálni mások ablakát!
A két fiú nem vette túl komolyan, pofákat vágtak felé és nevettek rajta.
– Na, várjatok csak! Menjek csak ki, ellátom a bajotok! – és valóban, eltűnt az ablakból, mint aki elszánta magát a rendcsinálásra.
A suhancok összenéztek: még a végén tényleg ki jön… Sokat ugyan nem tehet velük, de a szórakozásnak mindenképp vége, nem érdemes maradni, hát inkább elszaladtak, új móka után nézve.
Eltelt pár perc, mire botjára támaszkodva megjelent a bácsi. Dohogva nézett körül, szemügyre vette az ablakot és a párkányt, aztán meglátta Nimródot. Felvette, forgatta a kezében, de nem igazán tudott vele mit kezdeni. Nehézkesen odament a szomszéd ház előtt álló, sittel teli konténerhez és… beledobta… üvegcserepek és csempedarabok közé…
A kutyus beverte a fejét egy nagyobb téglatörmelékbe és ájultan nyúlt el a halom tetején.

Már késő délután felé járt az idő, amikor magához tért. Óvatosan lábra állt és végig nézett magán. Siralmas látványt nyújtott. Szép fehér bundája nem csakhogy csupa kosz és piszok volt, de még több helyen ki is szakadt. Próbálta rendbe szedni, de nem igazán sikerült, a sérüléseket nem tudta eltüntetni és a port is inkább csak belenyalogatta. Fel is hagyott a hiábavaló tisztálkodással, inkább azon kezdett töprengeni, hogy mit is tegyen. A legfontosabb, hogy kijusson a konténerből. Már eléggé megtelt, így biztos hamarosan elviszik. A többi ráér.
A gondolatot tett követte. Óvatosan, a cserepekre vigyázva, felmászott egy kupac tetejére, ami a konténer széléig ért, és lenézett. Jó magasan volt, ha ki akar jutni, akkor ugrania kell… de ehhez előbb bizony össze kell szednie a bátorságát.
Épp neki akart futni az ugrásnak, amikor lépteket hallott. Kilesett, és nagyon megörült. „De hiszen ez a pénztáros néni a boltból!” – és boldogan rávakkantott.
Magdi néni elgondolkodva ballagott hazafelé. Elfáradt, hiába már nyugdíjas, sok ez neki, de muszáj dolgoznia.
-…és otthon még vár rá a házimunka… – sóhajtott fel hangosan, és magában sorra vette, hogy
mit is kell még csinálnia.
Töprengéséből ugatás zavarta fel. Csodálkozva nézett körül, és még jobban meglepődött, amikor meglátta, hogy ki ugat.
– Hát te, szegény kis jószág, – vette ki a kutyust a konténerből, – hogy kerülsz ide? – és szatyrát letéve kezdte letisztogatni róla a koszt. – Ó, istenem, – mondta együttérzőn, amikor észrevette a szakadásokat – hiszen meg sérültél…
Nimród barátságosan megnyalta a kezét és halkan vinnyogott. Az embernek a szaga és az érintése is kellemes volt, érezte, hogy jót akar neki, nem fogja bántani. „Bárcsak tudná, hogy mit szeretnék…” – gondolta, és mintha csak erre válaszolna, Magdi néni megfordította őt, és szemügyre vette a tájékoztatócímkét. A sok egyéb jel között ott volt az is, amit Anyu rajzolt rá: a kis autó; Ádám jele az óvodában.
– Hmmm… – gondolkodott el az idős asszony. Eszébe jutott a kisfiú, aki olyan kétségbeesetten kereste a kutyusát délután.
Végig nézte a pult polcait, de nem találta sem ott, sem a földön, még a sarokban a szemetes mellett sem. Mialatt kutakodott, édesanyja megkérdezte őt, a pénztárost, hogy nem látta-e a játékkutyát. Emlékezett rájuk – meg is jegyezte magának, hogy milyen helyes, kedves gyerek, még a mamájának is segít – és a kutyusra is, de azt sajnos, nem tudta, hogy mi lett vele. Egy másik vásárló, egy fiatalasszony kislánya mondta el, hogy látta amint egy bácsi bedugta a szatyrába és elment vele. És most, a közérttől egy megállónyira, itt van ez a kutyus, aki, a koszt és a szakadásokat leszámítva, pont úgy néz ki, mint az, amelyik elveszett… Hogy is hívták…? Igen! Már emlékszik:
– Nimród… – és örömmel látta, hogy nevét hallván a kiskutya hátracsapja a füleit, és még jobban csóválja a farkát. -…te vagy Nimród! Jól van, jól van… – simogatta meg – most szépen hazaviszlek, rendbe szedlek, aztán meglátjuk, hogy mi lesz… jól van… jó kutya…

Így is lett. Hazamentek Magdi néni lakásába.
A néni egyedül lakott, özvegy volt jó néhány éve, bár gyerekei és unokái meglátogatták időnként.
Miután kipakolta a holmiját és felvette kényelmes papucsát, Nimróddal kezdett foglalkozni. Bevitte a fürdőszobába, elővette a kisebbik lavórt, meleg vizet engedett, majd óvatosan bele tette a kutyust.
– No, remélem, nem túl meleg – mondta félhangosan, miközben nyúlt a samponért. Nyomott egy keveset a tenyerébe, aztán vigyázva a fehér bundába dörzsölte. A fejétől a farka végéig átmasszírozta vele Nimródot. Fájt ugyan, de ő hősiesen, szó nélkül tűrte, tudta, hogy csak így lehet újra szép tiszta.
Mire végeztek a víz bizony fekete lett, és minden féle törmelék úszkált benne. Magdi néni kiemelte az állatkát a fürdőkádba és alaposan leöblítette a zuhannyal. Kicsit meg is dögönyözte, hogy jobban kijöjjön a szőrszálak közül a sampon. A kutyus kicsit vinnyogott, de nem bánta, hisz Anyu is így szokta… aztán egy puha, bolyhos törölközőbe tekerték, mint most, és alaposan átdörgölték. A víz nagyja így ki is jött belőle, és hogy teljesen megszáradjon Magdi néni a radiátor elé letett egy többszörösen összehajtogatott másik törülközőt és rátette Nimródot.
– Így ni, – mondta és megcirógatta a fejét – most már késő van, de holnap, amikor hazajövök, majd megnézzük, hogy mit lehet tenni a bundáddal.
Nimród már nagyon álmos volt, nem is igazán figyelt arra, amit az asszony mondott, de azért, mielőtt szemei lecsukódtak volna, hálásan megnyalta a kezét.

Másnap délelőtt ébredt fel. Egyedül volt a lakásban, és nem nagyon akaródzott felkelnie a radiátor mellől, fájtak a sérülései. Inkább heverészett, bóbiskolt, és sokat gondolt Ádámra: vajon mit csinálhat most? Nagyon szomorú? Ki vigasztalja? Keresik-e még? „Igen, biztos keresnek – gondolta – Ádámnak biztos hiányzok…” – és ettől, megnyugodva elaludt újra.

Délután Magdi néni ébresztette.
– Jó reggelt! – mondta kedvesen, és a karjába vette – Már kitaláltam, hogy foglak rendbe szedni – és a nagy, kinyitható ebédlőasztalhoz sétált vele.
Az asztalon egy varródoboz állt kinyitva, körülötte pedig mindenféle maradék műszőrmék. Az egyik fekete, a másik barna, a harmadik szürke.
– Nézd csak meg jól – tette le a kutyust és mosolyogva nézte, ahogy mindegyiket megszimatolja – ezekből lesznek az új foltjaid.
„Foltok…! – kapta fel a fejét Nimród – Foltokról nem volt szó…”
– Ne berzenkedj! – felelte a morgásra Magdi néni – Sajnos némelyik szakadás túl nagy rajtad, hogy varrni lehessen. És hidd el, nagyon csinos leszel, majd meglátod… – biztatta őt.
Nimród körbe forogva próbálta szemügyre venni magát és megörült, amikor észrevette a doboznak támasztott tükröt. Öröme azonban nem tartott sokáig, jótevőjének igaza volt! Csúnya vágás éktelenkedett a fenekén és a nyakán is, még az egyik fülén is. „Ez akadt bele a bádogba… – sóhajtott fel boldogtalanul és hátsójára lehuppanva, reménykedve nézett az emberre. – Örök hálám, ha újra kutyát tudsz csinálni belőlem…” – sugárzott a szeméből.
Magdi néni értette a kimondatlan szavakat, megvakargatta a kutyus ép fülének tövét, aztán munkához látott.
Ollót vett elő és Nimród bundájához mérve szépen kiszabta a foltokat. Közben, mintegy bátorításul elmesélte, hogy melyik szőrme honnan való.
– A fekete a férjem kucsmája volt, tudom kicsit göndör a szőre, de jól fog mutatni a füleden, aranyos leszel vele. A barna a lányom gyerekkori bundájából maradt, a szürke pedig a nagymamám kézmelegítőjéből, bizony. Valamikor ilyet hordtak télen az úri kisasszonyok… – és miközben varrt elmesélte a saját, és a nagymamája életét.
Pár óra alatt elkészült az új bunda. Nimród újra megnézte magát a tükörben. Most már sokkal szebben festett… tulajdonképpen alig ismert magára. Ha nem csóválódott volna egy farok a tükörben épp úgy, mint a sajátja, azt hihette volna, hogy egy vadidegen kutyát lát. „Hát, ezt még szokni kell… de azért, azt meg kell hagyni, nem rossz… Sőt! Egész jó…! Határozottan jó!” – és próbaképpen óvatosan megvakarta fekete foltos fülét. Magdi néni szeretettel figyelte őt, ahogy össze-vissza forgolódik, nézegeti a foltokat.
– Nagyon szép kiskutya lettél – mondta neki, és felnevetett, ahogy Nimród odaszaladt hozzá, felágaskodott a mellére és köszönetképpen végignyalta az arcát.

Másnap Nimród boldogan kísérte el Magdi nénit a közértbe. Ott ült egész nap a pénztárgép mellett, figyelte a vásárlókat és reménykedett, hátha felbukkan Ádám és az anyukája. Már nagyon várta, hogy megmutathassa szép új bundáját. De hiába várt, nem jöttek sem aznap, sem másnap, sem a következő napon. Nimród mind szomorúbb lett, egyre lógóbb orral ment haza Magdi nénivel. „Lehet, hogy mégis elfeledkeztek rólam…!” – sóhajtozott.
A harmadik napon már nem is volt kedve elmenni, csak a rábeszélésnek engedett. Bánatosan gubbasztott a pénztárban, mancsaira hajtva a fejét.
Magdi néni, és az eladók is nagyon sajnálták őt. Rossz volt nézni, ahogy reménykedve fel-felnézett, amikor egy kisgyerek jött be a közértbe és aztán, ahogy újra, még lehangoltabban visszafekszik.
Már-már azon töprengtek, hogy valamelyikük örökbe fogadja, amikor ismerős hang ütötte meg Nimród fülét.
– Meg tudná mondani, hogy hol találok csemege uborkát? – kérdezte az egyik elárusítótól egy kellemes férfihang.
„Ez Apu!” – kapta fel a fejét. Igen! Ahogy körbenézett meg is látta: ott állt az egyik polcnál, a megszokott, kopott bőrkabátban. Nagyon izgatott lett, alig bírta kivárni, amíg a férfi a pénztárhoz ért. Csak azért nem kezdett ugatni, mert jól nevelt kutya volt, de azért türelmetlenül toporgott és szimatolt.
Magdi néni rámosolygott a fiatalemberre:
– Csak az uborka lesz?
– Igen, tudja a feleségem… izé… megkívánta – felelt amaz, hisz jól tudta, hogy az ilyesmit mire vélik. Hogy zavarát leplezze inkább a kis, foltos kutyát vette szemügyre. – Ha tiszta fehér lenne, pont úgy nézne ki, mint a fiam kutyája…
„Vaúúú! – gondolta Nimród csalódottan – Nem ismer meg…” – és segélykérőn pillantott az idős nőre.
Magdi néni értette a célzást:
– A kisfia? Barna hajú, óvodáskorú? A felesége pedig szőke, ugye?
– Igen, de honnan tudja?
– Akkor – vette fel az asszony a kutyust – mégis az övé – és a férfi felé nyújtotta.
– Nem, Nimród hófehér… – de mert a másik névre még szélesebben mosolygott, mégis elvette. Forgatta a kezében és végül meglátta az óvodai jelet. – Nahát! – lepődött meg – Tényleg te vagy… – és Nimród boldog farkcsóválással, nyüszítve megnyalta a kezét, az arcát, és nem tudta hova legyen örömében. Hazamegy Ádámhoz, az ő kis gazdijához!
Úgy érezte, hogy ő a legszerencsésebb játékkutya a világon.
Tényleg az volt. Apu a jogosítványhoz szükséges orvosi vizsgálatra várt, amikor Anyu rátelefonált, hogy hazafelé hozzon egy kis uborkát. Ő pedig rögvest egy egész üveggel vett, nagy boldogan, hisz tudta, hogy mit jelent. És betért a legelső, útjába eső közértbe, Nimród nagy-nagy szerencséjére.
Megörült a kutyusnak, hisz kisfia nagyon szomorú volt, amikor elveszett, és mi tagadás, ők is aggódtak Ádámért. Anyu nem is merte még elmondani neki a jó hírt, hogy ősszel kistestvére lesz! De most lesz nagy boldogság!

Nimródnál csak Ádám érezte szerencsésebbnek magát. Rögtön megismerte a kutyust, csakúgy repült hozzá, amikor meglátta a konyhaasztalon.
– Nimród, Nimród! – kiáltotta boldogan és ölelte, puszilta, simogatta; csak a foltokat nem értette. De igazából nem is számítottak, csak az volt a fontos, hogy a kutyusa hazajött.
Bementek a gyerekszobába és egész este nem kerültek elő. Nimród elmesélte neki minden kalandját, ő pedig hol szomorúan, hol vidáman végig hallgatta.
Csak lefekvéskor jutottak megint eszébe a foltok, meg is kérdezte Aput, aki bejött hozzá mesélni, hogy mi róluk a véleménye.
– Tudod, – mondta Apu, az ágy szélén ülve, némi merengés után – kölyökkorában minden foxi fehér, de ahogy felnő foltos lesz a bundája. Bizony, – nézett Nimródra és megvakarta a füle tövét – felnőtt lettél, ezek a felnőtt foltjaid…
Ádám elgondolkozva hallgatott. Apu már azt hitte, hogy elaludt és épp ki akart osonni a szobából, amikor mégis megszólalt:
– Apu, ugye az a néni is szereti Nimródot, azért varrta meg? – nézett fel a férfira, és amikor az bólintott, komoly arccal folytatta – Akkor, szerintem, ezek nem is felnőtt foltok, hanem… – töprengett egy kicsit, visszaemlékezett arra, amit a Nagyi mondott a múltkor a kezén levő barnás foltokról: „Szeretetfoltok, Ádám, bizony… Azt mutatják, hogy milyen sokat dolgoztam azokért, akiket szeretek.” Akkor pedig ezek is azok! – …szeretetfoltok! – jelentette ki határozottan, és roppant elégedetten.
Apu büszkén pillantott az ő okos, nagy fiára; szeretettel simogatta meg a haját.
– Aludj kisfiam, jó éjszakát! – mondta csendesen. Most már biztos volt abban, hogy nyugodtan elmondhatják neki a nagy hírt, biztos, hogy nagyon jó testvér lesz belőle…
De… az már egy másik történet…

Írta: Drgács Gabriella