Egy öreg bölcs megy az utcán…

Egy idős bölcs megy az úton, tanításait mondva szerényen, akár egy koldus, botjával kopogtatva az országutat, hirdeti, hogy közel már az idő, de szemlélődve tette ezt, nem úgy, mint aki utolsó perceiben volna, s szenvedne, hanem azzal a nyugalommal áll a halál előtt, mint aki megtanulta már annak működését. Légy olyanná, mint aki lehetnél, és szűnj meg a világnak létezni! Az élet az, amivé teszi magában ember, hiába gyilkolják meg, mert az írásban soha nem tudják megsemmisíteni. Megy mellette egy ifjú, majd szólásra emelte ajkát a bölcs:
¬- Gyere közelebb, fiam! –kérlelte a bölcs.
– Megyek, de látom, kevés már az idő, és félek.¬ – válaszolta a fiú.
– Csöppet se félj fiam, ha szereted a világot és Istened, meglásd nincs okod félni. – suttogta egy hangba sűrítve az öreg.
– Olyan egyedül vagyok atyám, sokat imádkozom, de Isten elég lesz ahhoz, hogy majd minden szenvedést elviseljek? – kérdezte az ifjú.
– Nem elég erős hited ember, ha akarja Isten, megment téged, mit hitetlenkedsz? Azt gondolod, akár egyetlen könyöknyit hozzá tudsz tenni életedhez? Te oktalan! Még nem hiszel te eléggé az Urunkban! – horkant fel nagy hangosan a bölcs.
– Atyám, nem így gondoltam, de mi lesz akkor, ha majd mindenek elhagyatnak? Kire fogok akkor majd támaszkodni, ha a kínzások tetőpontján már nem fogom bírni, válaszolj nekem atyám? – fakadt ki a fiú.
– Ott van neked az Istened, ha benne nem bízol, nincs miről beszélnünk egymással, menj utadra, tedd, ami ki van rád szabva, ne hitetlenkedj, Isten bármit megtehet! – utasította tanítványát mestere.
– Mester, úgy látom, kicsi még az én hitem, nem bíztam eléggé Atyámban, holott ő mindig mellettem marad, ha majd a könnycseppektől, a repedésekben vastag só is tapad arcomra. Milyen hitetlen vagyok! De tudod azt, hogy a szenvedések súlya, amiket átéltem, egyetlen embernek elviselhetetlenül nagy, s volt, hogy már Isten sem tudott nekem segíteni, olyan nagyon nehéz volt az életem? Mesterem, nem olyan könnyű ám az életem, s megtanulni minden körülményben jelen lenni és boldogan lakozni ott, hol az emberek rágalmaitól terhes a világ! Mi lesz, ha már az igazságtalanság elburjánzik, és nem bírom kijavítani, és elmondani, hogy ártatlan vagyok, miért bántanak? Mi lesz akkor atyám? Mondd meg nekem! – rebegte elkeseredetten az ifjú.
– Kedves fiam, mondtam már, nem kell aggódnod, minden meg fog oldódni, a megfejtés benned van, a jelekhez jelentést csak te tudsz majd rendelni, ebben segítséget külső ember adni nem tud, nézz most magadba, és imádkozz a te Istenedhez, megsegít majd, meglásd! ¬– válaszolta a vén.
– Atyám, nézz le árva gyermekedre, és könyörülj nekem, irgalmazz, ártatlanul ne hagyj elvesznem, segíts kérlek, hogy kiderüljön az igazság! Óh Atyám, bízom benned, tudom, hogy te vagy a Szeretet és az Igazság, szolgáltass nekem Igazságot, ne hagyj magamra! Fejtsd fel az emberek hazugságát, és tereld a gondolataikat, a lelkük hangját igaz szóra! Drága Apám, ne hagyj el, mikor az emberi segítség alábbhagy, küldj szent erőddel több lelki ajándékot. Elcsendesülök, gondolkodásban tovább fűzöm a lélek hangját és térdelésben kérlek téged, segíts. A világ el fog pusztulni egyszer, ennek a földi életnek vége lesz, de a mennyek országa soha nem fog megszűnni, hol szeretet az uralkodó erő. Az igaztalanságra nagy megtorlások várnak, de ez már embertől távol eső dologgá fog válni, ugyanis az emberben majd megszűnnek a szeretet láncai. – imádkozott az ifjú.
– Most pedig légy nyugodt fiam, erőt és szeretetet megkaptad, menj, végezd dolgaidat, ne nézz hátra, menj csak egyenesen az úton, és jutalmad a mennyek országa lesz! – intette a bölcs az ifjút.
– Megjegyeztem Atyám, nagy szenvedések közt mosolyogva fogom fogadni a halált, nem fogok majd keseregni és a könnycseppjeimet Istennek ajánlom föl. Nem félek, nyugalommal lépem át a küszöböt. – válaszolta az ifjú.
– Jól van fiam, légy békében! Isten áldjon meg bőséggel!

Továbbment az úton bölcs és ifjú, de a lábnyomokon látszott rengeteg szenvedés, amely felülírta a nyomokban életüket, szeretettel, szenvedéssel, de továbbmentek, pontokat vetve a jelekbe, és egymás lábnyomaiba ugrálva, emlékezve, a bottal tovább kopogtatva redőket, mosolyogva mentek a halálba. Egyetlen mondatot dúdolt magában a bölcs, mit ifjúnak hangba nem oltott volna soha, hogy „Ne tudja meg ez a kisgyermek, hogy élete nem élet, s ki tudja, ezt az életet csak ráadásul kapta.”

Székesfehérvár, 2008. március 9.

Írta: Elbert Anita