Kutya a macskám barátja

Éppen tizenhárom évvel ezelőtt történt, hogy idegesen rezdültem össze a csengetésre. Morgolódva indultam ajtót nyitni, már előre éreztem bőrömön a csípős hideg szelet. Amint kiléptem az ajtón elfeledtem a hideget, magával ragadott a téli táj, mint mindig.
A kert puha hótakaró alá bújt, a járda mentén a zöld tuják büszkén viselték ágaikon a kedves hó sapkát. Olyan gyönyörű, mint azok a hideg szépségű nők, akiket mindig megcsodálnak, de szemükkel üzenik, hogy jobb nem megérinteni őket. Hisz mily gyönyörűek tudnak lenni a különböző alakot öltő jégcsapok is, mégsem szeretne senki kézen fogva sétálni velük. Ezek a furcsa gondolatok futottak át az agyamon, míg csodáltam az elém táruló látványt és közben a kapuhoz értem. A kapuban anyám fiatal szomszédasszonya állt. Zavartan köszönt, egyik lábáról a másikra ereszkedve egy gombóccá gyűrt rongyot szorongatott a kezében. Barátságosan beljebb tessékeltem. A konyhába érve hellyel kínáltam, miközben jövetele felől érdeklődtem.
Nem ült le, csak egyre szorongatta a kis rongy gombócot és zavartan kezdett mondandójába.
– Tudom hogy te nagyon szereted az állatokat és gondoltam hátha te befogadnád, tudod ha nem veszem el az anyjától elpusztul az anya – hadarta egy szuszra, míg én értetlenül néztem rá.
– Nyugodj már meg, ülj le és mondd mi a baj? – próbáltam nyugtatni és persze megérteni miről van szó.
Leült, ölébe tette kezéből a kis rongy csomagot és elkezdte kibogozni. A puha rongy közepén egy picurka hófehér kutyus szundikált. Érzékelve a fényt lustán kinyitotta a szemét, rám hunyorított, majd közömbösen ásított és újra elszenderült a meleg rongy közepén.
– Még alig három hetes, lehet hogy meg sem marad, de én nem tudom elpusztítani. Hátha neked sikerül felnevelni – hallottam nagyon messziről az asszony hangját, még mindig a mocorgó fehér gombolyagra meredve. Beleszerettem első látásra, de azt is tudtam, ha nálam pusztul el, nagyon fogok szenvedni miatta.
– Jó legyen, hagyd itt, majd meglátjuk mi lesz vele, mert sok esélye nincs a túlélésre azt te is tudod – vettem kezembe a maroknyi csöppséget.
– Tudom, de hátha neked sikerül – mondta és már el is tűnt az ajtó mögött. Utána siettem. A kapuban értem utol, ahol elköszöntem tőle, és rohantam be a még mindig kezemben lévő csöppséggel.
Így került hozzánk egy fehér palota pincsi, aki a mai napig birtokolja szívem egyik csücskét. Sokat kínlódtunk és aggódtunk azon a télen, de sikerült felnevelni a kutyust. Amint beköszöntött a jó idő egyre többet tartózkodott a szabadban, s már éjszakára sem akart bejönni. Mivel valamilyen oknál fogva kutyaház fóbiája volt és nem volt hajlandó beleköltözni, közvetlenül a konyha előtti fedett teraszon csináltunk neki fekhelyet, melyet nagy egyetértésben osztott meg a cicánkkal. Nappal mindenki végezte a dolgát, Rudi (mert hogy ezt a nevet kapta) lelkesen őrködött, egy veréb se szállhatott le úgy, hogy ő ne kezdjen vékonyka hangjával heves ugatásba. Ha otthon voltam a terasz elől figyelt minden neszre, ha elmentem a kapuig kísért és ott is várt még haza nem értem. A cica minden reggel elment szokásos vadász körútjára, s ha megunta, a kertben süttette a hasát a napon. Már a második nyarat töltötte nálunk Rudi mikor a reggeli kávémat kortyolgatva magamba szívtam a nyitott ajtón keresztül beáramló ezer illatú friss levegőt, s csodáltam a még szirmaikat összezáró bóbiskoló virágokat, a harmatos zöld füvet és a gyümölcseit szépen nevelő fáinkat. Gyönyörködés közben akaratlanul a kutya fekhelyre tévedt tekintetem. Csodálkozva láttam hogy a kosár üres, Rudi pedig a férjem etetős gumicsizmáját felborítva, azon feküdt. Két lábára hajtotta fejét és láthatóan aggódó képpel figyelt, hol a kosarat, hol a kertet fürkészte. Kávés poharam letéve kimentem, hogy megnézzem miért viselkedik ilyen furcsán a kutya. Amint kiléptem felállt és farkát hevesen csóválva rám, majd a kosárra nézett. Egy perc múlva már rövid vakkantásokkal üdvözölte a kertből felénk futó cicát, aki mit sem törődve velünk egyenesen a kosárba ugrott. Rudi most már láthatóan megnyugodott, de mivel én még mindig nem mozdultam szemeit le sem véve rólam hangosan csaholni kezdett.
– No mi a baj, mit szeretnél mutatni nekem? – kérdeztem a kosárhoz lépve, és leguggoltam a kutya mellé, s szinte egyszerre néztünk a kosárba. Ő tudta már hogy mit fog látni, de én majd hanyatt estem amint megláttam, hogy négy hüvelykujjnyi kiscica bújik halk nyöszörgéssel az anyjához. Megsimogattam a gyermekeit büszkén tisztogató cicamamát, majd okos kutyám fejére tettem a kezem.
– Tudod hogy te egy csodálatos kutya vagy? – kérdeztem tőle, s szeme elárulta hogy önbizalma sokkal nagyobb mint termete. Sokáig figyeltem a kis cica családot, teljesen megbízva kutya barátjába fialta meg kölykeit a közös vackukba, s nyugodt lélekkel hagyta magára kölykeit mert biztos volt benne hogy nem érheti őket bántódás, hisz barátja vigyáz rájuk.
S az én nagylelkű kutyusom, kiköltözött a vackából hogy átadhassa helyét a kis jövevényeknek.
Ha emlékeimben előkerül ez a nap, még mindig azon gondolkodom, hogy miért is mondják a rossz viszonyt kutya-macska barátságnak. Vagy ez a kivétel, erősíti a szabályt?

Írta: Kuzma Julianna