Goldi

Úgy tizenöt évvel ezelőtt történt, egy kora tavaszi este. Már sötétedett odakint, a kisebbik lányunk a városban volt, hogy találkozzon a barátaival, csak apjával ketten voltunk itthon. Ő valamiért kiment az udvarra, majd kisvártatva megjelent a nappaliban, karjában egy gyönyörű szép cicával.
– Nézd, milyen szép cicát fogtam – mondta, s megállt vele a csillár alatt.
A macska úgy ült párom karján, mintha ez mindig is így lett volna, pedig előtte még csak látni sem láttuk a környéken. Sőt! Addig láttam fehér-tarkát, vöröset, cirmost, fehér-cirmost, feketét, de olyat, mint ő volt, még soha életemben. Elsőre feketének tűnt a szőre, de ha jobban megnézte az ember, akkor valójában sötétbarna alapon, óarany foltos bundában pompázott. A szeme, egyenesen világító, narancsos sárga. Látszott, hogy fiatal, erős állat, és lenyűgözően szép volt.
– Hogy fogtad meg? – kérdeztem csodálkozva, mert a Schnauzer keverék kutyánk, az udvaron éppen befejezte a vacsorát. Bár kicsi korától úgy neveltük, hogy nem bánthatja a cicákat, a miénket, amelyikkel ideköltöztünk csak időközben eltűnt, nem is bántotta, de az idegeneket elzavarta.
Párom azt válaszolta, hogy odament hozzá az udvaron egyszerűen. Majd megkérdezte, hogy mit csináljon vele?
– Ilyen szép cicának biztos van gazdája, lehet, hogy elutaztak valahova, és még nem értek haza. Adj neki enni, aztán engedd el! Biztos hazamegy, ha jól lakott. – mondtam – Fél nyolc van, gondolom, lassan hazaérnek a gazdái is.
Kapott enni, és tejet is ivott, majd a férjem visszavitte az udvarra, és kitette a kapu elé. Még egy ideig elragadtatva beszéltünk róla, majd megkezdődött az esti film.
A lányunk hazajött, vacsorázott, beszélgettünk a napjáról, közben mondtam az apjának, hogy nézze meg, a kutyánk nem akar-e bejönni már, mert hűvös volt még az este, ő pedig az előtérben aludt éjjel. Férjem kinyitotta az ajtót, a kutya már előtte állt, hogy belépjen, mikor a cica a hasa alatt berohant a házba, felszaladt a lépcsőn, s a lányom ágyának a végére gömbölyödött. Érdeklődtünk a környéken, de nem hiányzott senkinek. Pár hét múlva, kiderült ennek is az oka, ugyanis újdonsült cicánkról kiderült, hogy nem egyedül jött. Attól kezdve még jobban figyeltünk rá, ne érjen váratlanul minket semmi. Mikor láttuk a körfogat növekedéséről, hogy hamarosan előkerülnek a pocaklakók, párom két darab banános dobozt egymásba nyitott, kibéleltük jó puha meleg rongyokkal, és betettük a házunk földszintjén a konyha és a wc között elhelyezkedő kazánházba. Ott meleg, és nyugalom volt. Gyönyörű kölykei voltak, s ez minden tavasszal megismétlődött. A környéken, már előre érdeklődtek, lesznek-e kiscicáink, s volt úgy, hogy a négy kicsit egy családban osztották szét. Aztán pár éve egy nálunk tartott 2 éves vörös kölyke valószínűleg Glialkás, gyomirtós füvet evett, s bár az állatorvos is, mi is mindent elkövettünk, nem tudtuk közös erővel sem megmenteni. Akkor azt mondtam, hogy Goldi és a másik ugyanolyan színű, mint ő, szintén két éves kölyke, Hopi soha többet nem megy ki a házból. Almokat tettünk le a kazánházban, s lassan megszokták, hogy nem járnak ki. Azonban az elhatározásom idején, Goldika már négy kiscicát hordozott a pocakjában. Gyönyörűek voltak, mint mindig. Egy szürke, egy cirmos, egy vörös, és egy márványozott mintás. A szürkét elkönyörögték tőlünk, de a többit nem engedtem elvinni senkinek. Mivel itt élnek köztünk, rendkívül ragaszkodóak, bújósak, ha csak tehetik, rajtunk lógnak. Két és fél évvel ezelőtt hirtelen Goldika nagyon beteg lett. El kellett távolítani a méhét, és még a hólyagja egy részét is. Az állatorvosunk nem kecsegtetett semmi jóval, ami már csak a kora miatt is érthető volt, de én azt mondtam, nem tudom elengedni addig, amíg nem tettünk meg mindent a gyógyulásáért. Másfél órás műtét után hazahoztuk, és egy hét lábadozás után mi magunk is meglepődtünk, hogy nem csak felépült, de mintha vissza is fiatalodott volna. Erőre kapva remek volt a kondíciója, játszott és még ragaszkodóbb lett. Amikor csak tehette, az ölünkbe mászott, hozzánk bújt mintha megértette volna, hogy még velünk kell maradnia. Két és fél évet kapott a műtéttel, amit jó erőben jó kedvvel töltött el közöttünk.
Hogy voltak-e előjelei, nem tudom. Sokszor elgondolkodom rajta. Egyik napról a másikra lefogyott hirtelen, és mintha nem tudta volna megtartani a szájában a falatot nehezen evett. Ősszetörtük neki még a konzerv macska ennivalót is, akkor többet evett, de nem látszott rajta. Már évek óta nem járt ki a házból, de most mindenáron szeretett volna kijutni. Közben még jobban bújt hozzánk, s valahányszor az ölemben dorombolva rám emelte nagy, sárga szemeit valami megmagyarázhatatlan rossz érzés kerített hatalmába. Valami megváltozott, de csak egyik reggel jöttem rá, hogy valami mély szomorúságot láttam a szemében, ami már nem volt olyan tiszta csillogó, mint addig. Elhomályosult a tekintete. Mindössze két nap volt, az a hétvégi két nap, míg az állatorvosunk nem tartózkodott a városunkban. Mikor vasárnap több esetben megpróbált mindenféle szűk helyre elbújni, türelmetlenül vártam a hétfő délelőttöt, hogy orvoshoz vigyük. Aztán hétfő reggel a férjem talált rá. A bejárati ajtón belül békésen fekve örök álomba merült. Akkor értettem meg sok mindent az utóbbi napokon tapasztalt viselkedéséből. Búcsúzott tőlünk. Talán azért akart minden áron kijutni a házból, hogy ne okozzon nekünk szomorúságot.
Így azonban örökre velünk maradt, mert végső nyughelye a konyha mögötti pihenőkertben a legszebb rózsa alatt lett kialakítva. Lelke pedig mélyen a szívünkbe zárva él tovább.

Írta: Tara Scott